20.
Fordult a kulcs a zárban.
— Szia, János — kiabált ki a gyerekszobából Margit. — Kösz, hogy sikerült hazajönnöd. Jön majd anyukád is, felhívott. Megkértem, hozzon pár dolgot a szuperból. Jobban van már Vicus, szerdán elviszem majd a Klinikára, kontrollra.
— Pillanat türelmet, rögtön megyek hozzátok, csak megmosom a kezemet.
— Szia, apu — ugrott a nyakába a lánya. — De jó, hogy korábban itthon vagy! Anyunak el kell mennie, és amíg hazajön, addig tudunk játszani a társasjétékkal, amit vettél nekem.
— Persze, persze — hagyta jóvá János —, csak hagyjál átöltözni. Nagyi is itt lesz hamarosan.
— Jaj, de jó! Csináltatok vele palacsintát.
— Ne fáraszd a nagyit ilyenekkel! — csendesítette Margit a visítozó lányát. — Nagyi biztosan fáradt, és ideje sem lesz neked palacsintát sütni. Majd én sütök, ha hazaértem.
— De én most akarok palacsintát enni! — erőszakoskodott. — Nagyi szívesen fog csinálni nekem.
Margit nem állt le vitatkozni.
— Be kell menjek a nyelviskolába, hogy elkérjem az anyagot, amivel lemaradtam. Valahogy csak boldogulok vele.
— Miért nem maradsz ott az órán? Itt vagyok Vicussal, és anyám is jön. Nyugodtan maradhatsz. Meg fogom valahogy oldani, hogy amikor óráid vannak, akkor itthon legyek. Fontos a nyelvtudás, mert ezzel tudsz feljebb emelkedni a „ranglétrán”. Nekem sem ártana egy ilyen, mert manapság nagy előny minden téren. Valamit értek angolul, de az rém kevés. Annó az orosz nyelv volt kötelező, azt úgy, ahogy beszélem.
— Tudod mit? Ötvözzük a kellemest a hasznossal. Az anyagot, amit kapok, együtt fogjuk majd tanulni, és akkor fejlesztheted te is a tudásodat.
— Ez egy remek ötlet. Megszervezzük. Siess, el ne késs. Mi tartjuk addig a „frontot” anyámmal, amíg hazaérsz.
Margit a lépcsőházban összefutott anyósával.
— Köszönöm szépen a bevásárlást. János már itthon van. Tessék felmenni. Nekem rohannom kell sajnos.
Éppen elérte még a villamost, mielőtt az kimehetett volna a megállóból.
Furcsa, déjà vu érzéssel lépett be a nyelvtanfolyamoknak helyet adó ELTE aulájába. Már elég szép számban összegyűltek a résztvevők. Gyorsan megérdeklődte, hogy melyik teremben lesz az angol alapfokú tanfolyam, és indult is megkeresni. Már tudta, honnan ez a fura érzés. Jó pár évvel ezelőtt készült egyetemre. Nem jutott be az orvosira, noha a szükséges felvételi pontszámot elérte. Próbálkozhatott volna még többször is, de nem tette. És most minden különösebb procedúra nélkül itt lehet BTK épületében, egy nyelvtanfolyam keretében. Jobb későn, mint soha — gondolta —, mert rájött az évek alatt, hogy bárminek, amit az ember egyszer elsajátított, annak hasznát lehet venni. Milyen jó, hogy olyan alaposan tanulta a biológiát és a kémiát. A mostani munkahelyén nagy hasznát vette. Sőt! Ennek köszönhette, hogy be tudott illeszkedni a csapatba, ahol rajta kívül mindenki rendelkezett valamilyen diplomával. Kezdetben ez nagyon frusztrálta, aztán, mikor egyre jobban becsülték a munkáját, már nem zavarta. Biztatták, de hiába, hogy egy házasság és egy gyerek nem akadály manapság, tanuljon tovább, nem tette. És lám, most mégis tanuló lesz.
Keresett gyorsan egy szabad helyet és beült a padba. Hamarosan bejött az előadó. Az óra nagyobb része bemutatkozással telt. Megnyugodhatott, mert attól félt, hogy ő lesz a legidősebb a csoportban, ám többen voltak jóval túl a harmadik x-en. Nem nagyon akart ismerkedni, de a szünetben sokan odamentek hozzá, beszédbe elegyedtek vele. Szünet után kezdődött az igazi munka. A tanár kiosztotta a segédeszközöket, könyveket, füzeteket.
— Mostantól kezdve nem fogok magukhoz csak angol nyelven szólni. Tudom, hogy egyikük sem beszél szinte semmit még ezen a nyelven, de meglátják, képes leszek hamarosan mindenkit belevonni a beszélgetésbe. Érezzék úgy, mint egy beszélni tanuló kisgyerek.
Azzal már bele is kezdett. Magára mutatott és azt mondta:
— I am the teacher.
Szinte mindenki megértette, hogy azt mondta: Én vagyok a tanár.
Az óra így ment le, Margit meglepődött, hogy ez mennyire leköti és tetszik is neki.
— A fene egye meg, hogy nem tanárnő akartam lenni. Akkor kevesen jelentkeztek a tanárképzőre, fel is vettek volna talán.
Aztán abbahagyta a nosztalgiázást. Kilenc órakor kicsengettek, véget ért az aznapi oktatás. A következő órára házi feladatot is kaptak, az angol ábécét kellett megtanulni, és természetesen helyesen írni és kiejteni. Mire hazaért már majdnem tíz óra volt. János bent ücsörgött Vicus szobájában és társasjátékot játszottak. Dacára, hogy még nem iskolába, már tudott százig számolni, és a betűk jórészét ismerte. Igaz, még nem tudta szavak formájában összeolvasni, de minden nehézség nélkül megnevezte a betűket, ha rákérdeztek valamelyikre.
— Mi van itt? Nem akartok még aludni?
— Eszem ágában sincsen! — feleselt vissza a kis Éva. — Majdnem mindig én nyerek, apu meg csak, ha kétszer, akkor sok. Gyere, játssz velünk te is.
— Majd máskor. Késő van. Holnap megyünk a Klinikára és apu is munkába. Pihennie kell, nem aludhat el, mint a múltkor.
Ha nehezen is, de sikerült meggyőzni a kislányt, és lámpaoltás után hamar el is aludt.
— Mesélj, milyen volt? — fordult feleségéhez János, amint visszaért a gyerekszobából.
— Kicsit fura újra iskolapadba ülnöm. Elég sokan vagyunk a csoportban, cirka húszan. Megnyugodhattam, mert nem én vagyok a legidősebb. A tanár nagyon jó. Úgy tanít minket, mint a kis gyerekeket, akik még nem tudnak beszélni. Már kaptunk házi feladatot is. Ha holnap hazajöttél, akkor együtt csináljuk meg, hogy átadhassam számodra is a tanultakat.
— Margit. Holnap a Klinika után gyertek be hozzám, a kórházba. Beszélek a laborosokkal, hogy csinálják meg Évának az allergia vizsgálatokat. Jó, ha tudjuk, mire allergiás, sok izgalomtól megkímélhetjük magunkat a jövőben. Nem fog neki fájni. Kicsit megkarcolják a két karját, ennyi.
— Nem tudom, mikor érünk hozzád. Délelőtt tízre megyünk, aztán ki tudja, meddig várunk ott.
— Nem fogtok délután zárásig, az biztos. Ha kis szerencsétek van, akkor délig végeztek. Utána kettő, fél háromig be is értek hozzám.
— Jó lenne. Utána meg ott a közelben ebédelhetnénk vagy vacsorázhatnánk. Anyud hozott mindent, amit kértem, de nem lesz időm főzőcskézni.
— Rendben. Remélem nem lesz a kórházban semmi rendkívüli, ámbár ezt soha sem lehet kiszámítani, és tudunk csinálni egy laza napot.
Másnap a vekker iszonyatos hangjára ébredtek, megint csak kapkodás volt. Vicus nyűgösködött, János meg abszolút nem akart futni, rohanni, nehogy elkéssen. Együtt indultak el, és ki-ki ment a maga dolgára. A Klinikán, mint mindig, rengetegen várakoztak. Nehezen telt az idő. Margit a táskájában magával vitte az angol házi feladatot, és Vicusnak is egy üres füzetet, meg színes ceruzákat, hogy ne unatkozzon. Valamikor 11 körül szólították őket. Az orvos megvizsgálta, és gyógyultnak nyilvánította a kislányt.
— Legközelebb, meg jobban vigyázz a füledre — intette búcsúzóul. — Ha fúj a szél, vagy hideg van, tessék olyan sapkát felvenni, ami védi a hidegtől. Érzékenyek a füleid, vigyáznod kell rájuk, hiába van belőlük kettő — tette hozzá nevetve.
— Most akkor bemegyünk apuhoz a kórházba?
— Igen, de ha éhes vagy, és szeretnél előbb valamit enni, akkor veszek neked egy szendvicset.
— Kösz, nem kérek semmit.
Már a kijáratnál voltak, amikor Éva hirtelen kirántotta kezét az anyjáéból.
— Azonnal vissza kell mennünk. Ott felejtettem a füzetet meg a ceruzáimat.
— Ugyan már, felesleges. Veszek neked másikat.
— De nekem az kell. Rajzoltam nektek valamit, amit majd oda akarok adni kettőtöknek.
Mit volt mit tenni, vissza kellett menni. Mindent ott talált, ahol felejtette. Boldogan kapta fel és adta át Margitnak.
— Kérlek, ne nézd meg, csak tedd a táskádba, amíg apuhoz nem érünk.
