Doroghy Fülöp és Annácska kicsit félve léptek be a Méltóságos asszonyhoz. Izabella újságot olvasott. Furcsa az emberi lélek, ha veszteség éri, könnyebben viseli, ha nincs egyedül a bajban. Izabella is ismerős neveket keresett a háborúban elesettek listáján. Sajnálkozott, ha talált. Kíváncsian nézett fel a belépőkre, valami eddig nem tapasztalt harmóniát látott köztük. Doroghy úr szólalt meg először:
— Méltóságos asszony, mivel Annácskának nincs senkije, s ön olyan jó szívvel viseltetik iránta… merészkedem tisztelettel kérni, adja hozzám feleségül őt! Ígérem, jó férje leszek. Mindent megteszek, hogy Annácska boldogan éljen mellettem!
Izabella meghatottan nézte őket. A piruló Annácskát, a tétova, mégis magabiztos Fülöp urat.
— Ha csak rajtam múlik, legyenek boldogok! Az én áldásom nem hiányozhat! Üljön le Annácska úrhölgy! — mutatott a székre maga mellett.
Ancsa döbbenten nézett, mert a Méltóságos asszony először szólította Annácskának. Az úrhölgy fel sem tűnt neki. Fülöp úrnak annál inkább.
— De Méltóságos asszony… — kezdte.
— Mondanom kell valami fontosat, jobb, ha Fülöp úr is helyet foglal! — mutatott a másik székre Izabella…
A történet végén Ancsa nem tudta, hogy sírjon a hallottak miatt, vagy örüljön jövője alakulásán. Alig hitte, amit a Méltóságos asszony mondott. Hogy ő Békéssy Anna? Övé és Pistié a kastély és a nagybirtok fele? Taníthat, ha akar, de itt élhet?
Fülöp úr kérdezte először:
— A Méltóságos úr?
— Örülni fog az unokáinak… — csúszott ki Izabella ajkán, amit épp gondolt. — Kicsit előreszaladt a fantáziám — vette el a mondat élét, mert Annácska ugyancsak belepirult.
— Kis időt adjunk mindenkinek, aztán majd megszokják az új helyzetet — szólt Izabella.
Csengette Rozit és teát kért, három személyre.
Békéssy Barna szerencséje időközben a kártyaasztalnál néha fényesen ragyogott, máskor felhő takarta. Bárhogy számolta hetek óta, csak az induló összeg csörgött a zsebében. Nem akart szaporodni.
Kevesebbet ivott, s újra írni kezdett. Minden gondolata Annabella körül forgott. Észre sem vette tán, hogy írása is róluk szól. Egyre jobban beleélte magát a történetbe. Néha késő éjszakáig világos volt az ablaka. Amikor elkészült felkereste régi kiadóját, mecénását. Nem pénzt, de hírnevet remélt, sikerre vágyott, mert ez rég hiányzott az életéből. Annyira elmerült a lehetőségek latolgatásában, hogy a szerkesztői lakáshoz vezető keskeny folyosón csaknem elsodort egy hölgyet. Elnézést kért, felvette finom kis kesztyűjét, s nyújtotta felé, mikor szemük találkozott. Tiszta ibolyakék szempár nézett rá. A köszönöm mellé olyan kedves, sokat sejtető mosoly párosult, hogy Békéssy Barna utána fordult, hosszan nézte karcsú alakját, magabiztos lépteit. Szinte önkéntelenül elindult utána. Tudni akarta kivel hozta össze a véletlen.
A kávéházban Ormos Kálmán nagy társaságnak mesélt.
— Vénségére bolondult meg a Méltóságos úr. Beleszeretett a szép özvegybe. Pedig mennyi fiatal, szép nő volt az életében… Válik a Méltóságos asszonytól. Otthagy neki mindent, kastélyt, birtokot.
— Miből élnek majd? — kérdezte Tófalvi Ede.
— Nem tudom, kérlek, valami kevés vagyona van a nagyságos asszonynak, de az sem tart örökké…
— Mi tart örökké? — szólalt meg Békéssy Barna, aki most érkezett. — Ostobák vagytok mind! — legyintett. — A szerelem, az tart örökké!
Külön asztalhoz ült. Ivott egy pohár bort, megnézte zsebóráját, és indult Ilda asszonyhoz, aki alig várta a válóper végét, hogy beléphessen Békéssy Barna életébe. Arról mit sem tudva, mi vár rá a Méltóságos úr mellett.
Ilda nagyságos asszony régi nemesi családból származott, de nem volt gazdag. Pár emeletes háza volt a városban és a birtok, amelyet férje halála után örökölt. Nem a legjobb földeket. Így csak épp arra volt elegendő, hogy fenntartsa rangjához méltó életmódját. Negyven feletti úrhölgy volt. Későn kötött házasságot, gyermekei nem születtek. Kislányos karcsú alkata, s valami örökletes, fiatalos, kedves mosolya kortalannak mutatta. A szerelem pedig megszépít mindenkit. Ő pedig végzetesen beleszeretett a Méltóságos úrba, aki első találkozásuk után csak vele képzelte el az életét. Hosszan ült a tükör előtt, szőke fürtjeit igazgatta, amikor a szobalány bejelentette a Méltóságos urat. Békéssy Barna nem sok virágot vett életében, de most rózsacsokorral érkezett. Mindig lenézte azokat az uracsokat, akik virággal közlekedtek, de ez más volt. Sokat gondolkodott érzelmein és a világban elfoglalt helyén. A birtoka Izabella kezébe került. Tudta, hogy ő is hibás ebben, de még magának sem ismerte be. Ezzel az asszonnyal akkor találkozott, olyan sorsszerűen, mikor már alig látott kiutat. Megtetszett neki az érdekes, vonzó teremtés. Valami szokásos kalandot várt, de hamar megértette, őt nem kapja meg ilyen könnyen. Pedig nagyon akarta. Felégetett maga mögött mindent, s hitte hogy ez szerelem. Miért ne hitte volna? A vágy és a szerelem olyan közel állak egymáshoz, mint a szeretet és a gyűlölet. Tegnap lett független ember. Zsebében ott lapult a két díszes mintával cizellált karikagyűrű, szívében pedig az izgalom.
Ilda szédülve nézegette ujján a csillogó ékszert. Kerek, végtelen, mint az érzelmei. Boldogan simult Békéssy Barna karjaiba, az illendőség határáig.
— Csak ma este Kedvesem… ha itt maradhatnék veled… milyen boldogok lennénk — próbálkozott a Méltóságos úr.
— Majd nemsokára, esküvő után… — ígérte szemét lesütve a nagyságos asszony.
Békéssy Barna kicsit csalódottan ment vissza a fogadóba, azt hitte, nem kell egyedül töltenie az éjszakát.
Kora reggel levél várta. A kastélyból küldték utána. Izabella írása… Unottan bontotta fel, már nem tartoztak egymásnak semmivel. A levélben lezárt borítékot talált, amelyben jelentkezett a múlt, Kapolcsy Berci kézírásával, aki örült a hírek, hogy barátja élete rendeződik, de emlékeztette tartozására. Határidőt is szabott, az év végéig.
— Pár hónap! — döbbent meg a Méltóságos úr. Egyetlen lehetőséget látott. Délután sétálni mentek Ilda nagyságos asszonnyal, majd beültek egy meghitt kis cukrászdába, ahol nagyon finom volt a dobostorta. A sütemény után kávét kért a Méltóságos úr. Lassan itta, közben nézte Ilda ibolyakék szemét, s gyűjtötte a bátorságot.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Sonkoly Éva
