37.
Aztán a híradásokban elmondják azt is, hogy a gyilkosságban résztvevő Pontiac úgy eltűnt üldözői elől, mintha a föld nyelte volna el. Később persze megtalálják a kocsit, teljesen kiégve, a város szélén. Továbbá keresnek még egy ismeretlen fickót is, mint a merényletet előkészítő, titkos idegent. Estére rájönnek, hogy ki vagyok, leközlik a nevemet, majd később a képemet is. Természetesen még mindig Steve Taylor vagyok, mert a szállodában talált puskán az én ujjlenyomataimat találták meg. Viszont a képeken a régi énemet mutogatják.
A nagy kapkodásban nem plasztikázták át az ujjbegyeimet, ezért van a kavarodás.
Úgyhogy visszatérek a lakókocsis bujkálás vadregényes szépségeihez.
Kiestem már a gyakorlatból, mert egy olyan lakókocsira esik a választásom, amelyikbe elfelejtettek fűtést szerelni.
Elsétálok az áruházba, palackos gázzal működő hősugárzót vásárolni. A műszaki osztály összes működő TV—jén, a srácok, és a szállodaportás által összerakott fantomképemet hozzák.
Természetesen még mindig Steve Taylor vagyok, és kurvára nem értik az egészet, mert hol az eredeti képemet mutogatják, hol a kreáltat.
Most van ám káosz, de igazán!
Finguk nincs, hogy mi történhetett!
Rendőrök és szakértők nyilatkoznak, sőt, megszólal a Szakértőket Felügyelő Szövetség Főszakértője is.
Persze, hogy ő mondja a legtöbb hülyeséget, de a riporter úgy néz rá, mint egy istenre.
Ott a rajzolt fizimiskám kicsiben és nagyban, színesben és fekete-fehérben, homályosban és élesben.
És az égvilágon senkit nem érdekel. Az ünnepre készülő vásárlók, felhevülve a pénzköltés varázsától, sietve pucolják ki pénztárcájukat, az eladók pedig ásítozva, unottan beszélgetnek.
Fizetek.
Fél szemmel lesem, hogy engem ki les?
Senki.
Beszállok a mozgó lakásomba, és kiautózom a jól bevált Tacoma parkba.
Beparkolok a többi kocsi közé, bekapcsolom a TV-t, kibontok egy doboz sört.
Időm van, nem kapkodok! Egészen addig emigrációban maradok, amíg el nem csitul a Hunterféle dolog. Úgy számolom, hogy ez két-három hét lehet.
Utána lehet csinálni a második felvonást.
És a végén jön a jutalomjáték: Sörensen.
38.
A Cégfőnök halála óta három hét telik el. Nem sokat csámborgok. Csupán bevásárolni járok, és a tisztítóba. Úgy élek, mint egy remete a nagyvárosban. Közben megereszkedett a szakállam, elkopott a festett hajam, és a kényszeredett jóléttől kis pocakot növesztettem.
Mert ugye, mit is csinálhat az ember ennyi önkéntes bezártság alatt?
Természetesen: eszik, falatozik, lakomázik, zabál, fal, habzsol, stb.
Egy mondattal kifejezve: hízom, mint a disznó.
Tegnap este a híradó nézése közben — amikor ismét a fantomképemmel untattak —, azt állapítottam meg, hogy már abszolút nem hasonlítok egyik önmagamra sem.
Hurrá! Ismét mehetek az emberek közé.
Tehát ma este, hogy megtarthassam szerzett formámat, étteremben fogok vacsorázni. A nagy zabálás reményében kihagyom az ebédet is, és az uzsonnát is.
Felveszem a legszebb öltönyömet.
Igaz egy kicsit kicsi most rám, de megoldom a problémát. A mellény hátát, egy éles pengével gerinc hosszan bevágom, és máris sikerül begombolni. Majd a begombolatlanul maradó zakó eltakarja. Aprócska pocakom felkapja ugyan a nadrágom tényleges hosszát, de le van szarva, láttam a TV-ben, hogy most a bokalengető a divat. És a legvégén fényes lakkcipőt húzok, ami nem elég, hogy egy picit kicsi hosszában, de ráadásul keresztben még szűk is.
Úgy tipegek ki a legközelebbi taxiállomásra, mint egy tojásokon totyogó buzi.
— Vigyen a város legelőkelőbb éttermébe! — vetem oda foghegyről a sofőrnek, aki egyszerűen nem bírja rólam levenni a tekintetét.
— I—igen is uram! — dadogja, majd elindítja az autót, aztán huszonöt méter után megáll.
— Most mi van? — kérdezem tőle.
— Megjöttünk uram! — mutat ki a csillogó feliratra. „Restorante Chateu Noir Paris” — Ez megfelel uram? — kérdezi.
Kifizetem a két dollárt, és betötyögök a Fekete Macskába.
A franciául és angolul pofázó pincér az ablak melletti asztalhoz vezet, és a seggem alá tolja a széket.
Tényleg marha előkelő itt mindent.
Innen például megfigyelhetem a lakókocsimat is, sőt, még azt is látom, amikor a szomszédom kiáll saját busza ajtajába, és távolba hugyozik.
Jön a főúr, és hozza az itallapot.
Leteszi elém az asztalra és várakozik.
Lapozgatom, fingom nincs, hogy mi-micsoda!
— Ajánlhatom uram szíves figyelmébe a Pinot Mathoi Ponoit, hetvenkettes évjárat! Ugyanis, akkor gyönyörű nyarunk volt uram! — mondja a pincér, és meghajol.
Mondjuk, azt nem kérdeztem, hogy mikor esett a hó hetvenkettőben, de úgy látszik ez is az étterem sajátossága. Kívülről fújják, hogy mikor volt szar idő, az elmúlt hatvan esztendőben. Dicséretes!
Igent bólintok, térül-fordul, asztalomon van a bor.
Kihúzza a dugót, kitölt egy kortyot, várakozik.
Láttam egy filmen, ilyenkor meg kell kóstolni, és előkelőn bólintani.
Megteszem, bár olyan savanyú, hogy egy pillanat alatt összerántja a seggem két partját.
— Uram! — szól ismét ez a kiváló férfiú. — Vacsorára ajánlhatom a konyhafőnök remekét? — kérdezi.
— Ki ma a főnök? — kérdezem ezer ránccal a homlokomon, mert még mindig a bor hatása alatt állok.
— Michel! — feleli örömmel, mintha ötöse lenne a lottón.
— Legyen! — mondom neki, közben ismét bort tölt a poharamba, és várakozik, hogy iszom-e. — És mit ajánl ma Michel? — kérdezem, közben kortyolok a seggszűkítőből.
— A mai ajánlat! — mondja ünnepélyesen — Banoi Chatonoi la Bief, Concordie körettel, és Lafonie suppe de granddal! Természetesen, ha önnek is megfelel, uram! — hajol meg, és szentül meg van róla győződve, hogy most aztán lehidalok az ajánlattól.
— Megfelel! — mondom neki előkelő kéztartással — ezt is filmen láttam —, közben fingom sincs, hogy miről beszél.
Megérkezik egy akkora tányér, mint a malomkő. Rajta apró kis kupacokban húsdarabkák, zöldségfélék, színes izék műanyag ernyőcskével, és az egész leöntve valami zöldes-sárga trutyival, ami savanyú.
Roppant ízléses, igaz az étvágyam nem annyira csillapodik tőle. Viszont nagyon izgalmas, ahogy a villámmal kergetem a sok csúszós kis falatkát, a síkos löttyben.
A körülöttem lévő asztaloknál, halkan, suttogva beszélgetnek. Néha felém sandítanak. Az biztos, hogy nem ismertek fel, ezek mást bámulnak.
Jó, hát ledobtam a cipőmet, mert nyomja a lábam.
Lyukas a zoknim. Na és?
Azért nem kell ilyen feltűnően nézni.
Elfogyott a cigim. Odaintem a pincért, hamutartót is kérek. A zsebemből tökmagot veszek elő, és amíg nem jön a cigi, addig élvezettel ropogtatom. Szándékosan csinálom, legyen mit nézniük.
Dohányzom, és még mindig gyötör az éhség. Letöröm a kenyér héját, beáztatom a borba, falatozom.
Ezek ilyet még nem láttak, Kiguvadt szemekkel figyelnek.
Na, elég a rongyrázásból!
— Fizetek!
Tálcán jön a számla, letakarva.
Gyanús, hű de gyanús! Ilyenkor szokták lekaszálni az ember lóvéját.
Felemelem a kendőt, megnézem a számokat. Jól sejtettem! Ennyi pénzért éttermet veszek Brooklynban.
Beteszem a dollárokat a kendő alá, visszatakarom. Most aztán izguljanak ők, vajon elég pénzt adtam—e!
Megpróbálok belebújni a cipőmbe, de úgy látszik bedagadtak a lábaim. Kezembe veszem a lábbeliket, és bíztató mosollyal elhagyom az éttermet.
Átsétálok a kocsimhoz, kinyitom a hűtőt, kenyeret, kolbászt, sört veszek elő, és végre jóllakom!
Közben nézem a műsordobozt.
Izgalmas bűnügyi filmet adnak. A maffiafőnök lányába szerelmes a főrendőr. Ül a szobában, és gyötrődő arccal tusakodik magában, hogy a szívére hallgasson, vagy az eszére. Közben megérkezik a lány. Megkéri a fiút, hogy ne tartóztassa le az apját. A fiú egyre jobban tusakodik.
Jó film!
Már tiszta ránc a főrendőr homloka, amikor rájön a megoldásra. Kiugrik az ablakon.
Ekkora egy marhát!
Egy rendőr lelkiismereti okokból kinyírja magát. Ez egy utópisztikus baromság! Ki látott már lelkiismeretes rendőrt?
Iszom még egy whiskyt, aztán nyugovóra térek.
Holnap kezdem a második felvonást.
Reggelre akkora hó esik, hogy nem tudom kinyitni a kocsim ajtaját.
November közepén már jócskán túl vagyunk, így cseppet sem csodálkozom, mert ezen a környéken meglehetősen korán szokott beköszönteni a tél.
Kinézek az ablakon, és elmegy minden életkedvem. Mindenfelé hókotrók, hólapátok, hómarók. Gyalog akartam elsétálni az FBI székházhoz, de most leteszek róla, mert szemmel láthatóan teljesen megbénult a város.
Reggelizés közben azon gondolkozom, hogyan végezzek a jó öreg Sammel?
Tudom, hol lakik, mikor, hova megy hivatalosan, tudom, hogy négyen őrzik, hogy páncélkocsival közlekedik, hogy ő maga is kiváló lövész sőt, még a felesége és a bejárónője is jól kezeli a fegyvert.
Tehát mindent tudok róla, úgy gondolom, nem lesz nehéz dolgom vele.
Odakint feltámad a szél, hóvihar kerekedik.
Hideg van, feljebb tekerem a gázt, bekapcsolom a TV-t.
Megtudom, hogy az egész megyében ítéletidő tombol, és a bemondó arra kéri az embereket, hogy ne induljanak el sehová.
Nem esik nehezemre megfogadni a tanácsát. Nézem a műsort, rádiót hallgatok, abban bízom, hogy a vihar nem tart örökké.
Így is van. Csupán két napot kell dekkolnom, aztán mehetek a dolgomra.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
