Győri Irén : A kis Kékbusz kalandjai – 4

Új kalandra fel, irány az erdő!

 

A kis Kékbusz izgatottan várta a reggelt, a túrahotel még csendben vigyázta apró vendégei álmát. A személyzet csendesen készült a gyerekek ébredésére. Jó meleg fürdővíz és finom illatos reggeli várt rájuk. Ritka alkalom, hogy ilyen fiatal hangocskáktól hangos az ebédlő.

— Nagyon rendes és illedelmes gyerekek — dicsérték az apróságokat a szorgos kezű felnőttek. — Egyik sem nyafogott a mamája után.

Készítettek szépen becsomagolt enni, és innivalót, egy nagy vesszőkosárba rakták, azt pedig a kis Kékbusz hűtőszekrényébe. Sok-sok gyümölcsöt is csomagoltak, azt az egyik hátsó ülésen egy nagy műanyag kosárban helyezték el, szépen letakarva. Legyen minden kéznél, ha napközben megéhezik a gyerekhad.

A kis Kékbusz elégedetten vette tudomásul, hogy minden a legnagyobb rendben halad. Már nem csak a kis éjszakai lámpácskái és a prizmák világítottak, mert keleten kezdett fakulni az éjszaka és a látóhatár fokozatosan kitágult. Az égen apró rózsaszín felhőcskék tekintettek nyugat felé és integettek a távolodó éjszakának.

A kis Kékbusz magában nagyon szép kirándulóidőt kért a gyerekek kedvéért. Na meg legyünk őszinték, ő sem szeretett vizes és sáros lenni. Még ő sem látta azt a vízivilágot és állatparkot, ahová rövidesen indulnak.

Végre meghallotta a gyerekhangokat, vidám nevetősek voltak. Gépszíve megtelt szeretettel, alig várta, hogy a kis nebulók az üléseibe vessék magukat. Nagyon örült ennek a foglalkozásnak. Csodálatos érzés ilyen apró emberpalántákért felelősnek lenni. Az utaztatás is nagyon kedvére való elfoglaltság. Mindig új, izgalmas tájak emberek. Nem nyűgös morgós, álmos felnőttek lógatják a fejüket hajnalban és késő este, hanem csivitelő vidám arcocskák, akik tele vannak élményekre várakozással.

— Csodálatos foglalkozásom van nekem — örvendezett a kis busz. Egészen belefeledkezett gondolataiba, az utolsó pillanatban vette csak észre, hogy a gyerekek és felnőtt kísérőik már itt is vannak, és arra várnak, hogy ő kinyissa a csilingelő ajtót. Gyorsan cselekedett, az ajtó mély szuszogással kitátotta száját, s mint az apró halacskák az anyahal szájában, a gyerekek is eltűntek a kis Kékbusz kényelmes belsejében. Amikor mindenki kényelembe helyezte magát a várva várt új utazás is elkezdődött.

Az óvó néni mesélt a nap várható izgalmairól. Sok szép növényről, virágról, a világ legelső fájáról, mert – mesélte —, régen, amikor még emberek nem éltek a bolygón, hatalmas páfrányok és hasonló növények takarták a felszínt, akkor már volt egy hatalmas fa, a páfrányfenyő, amit Ginkgo-biloba néven neveznek.

— Én ismerem, én ismerem — kiáltotta egy éles hangocska —, a füvészkertben én láttam, egészen az égig érnek és olyan vastag a törzsük, hogy a nagymamámmal ketten sem értük át.

— Mit tudsz nekünk mesélni erről a fáról? — kérdezte az óvó néni.

— Nagyon szép zöld, legyező formájú levele van, és a magját megeszik, de a gyümölcse az nagyon rossz szagú.

— Akkor rossz nevet adtak neki, mert a fenyőnek nem legyező a levele! — állapította meg egy bátor hangú kisfiú.

— Mamutfenyő is van, és az sem hasonlít még az elefántra sem, és nem is mamutból van — okoskodott egy másik fiúcska.

— Mindannyitoknak jó az érvelése, de ezt a részét hagyjuk a tudósokra. Örülök, hogy ilyen érdeklődők vagytok — mondta az óvó néni. — Nemsokára iskolába mentek, azt hiszem, büszke lehetek majd rátok. Arra kérlek benneteket, mindent jól figyeljetek meg, mert a kirándulás után még sokat fogunk róla beszélgetni. Rendezünk egy rajzversenyt is, amiben lerajzoljátok az élményeiteket. Sőt, alkothattok szobrocskákat a látott és kedves emlékekből. Munkáitokból rendezünk egy kiállítást, amire a szüleiteket és hozzátartozótokat meghívjuk. Így ők is részesei lesznek a ti élményeiteknek!

Az óvó néni elhallgatott a kisbusz örömében tülkölt egyet, a gyerekek pedig boldogan tapsoltak.

Egy kis idő múlva el is érkeztek egy erdős részhez, a kis Kékbusz megállt és a kis utasok hangos zsivajjal szálltak le.

 

 

 

A következő mesében megtudjuk, mit láttak aznap a gyerekek.

 

Legutóbb szerkesztette - Győri Irén
Szerző Győri Irén 180 Írás
2002. óta élek Battonyán. Az írás és olvasás nekem olyan mint a levegő, hiányában megfulladok! Szeretem a tornyot, és benneteket. Ez a világ legjobb menedéke!