dr Bige Szabolcs- : Ítélet

Hát, ez érthetetlen!

 

Szilvi és Judit gyermekkori jó barátok, felnőtt korukban is fenntartották a barátságukat, bár férjhezmenetelük után elég távol laktak egymástól. Évente legalább egyszer összejöttek, s ilyenkor lelkesen felemlegették együtt

töltött gyermekéveiket. Most éppen egy alkalom adódott az István napi vásár ürügyén. Vidáman merültek bele a vásári forgatagba — megnéztek, kipróbáltak mindent, amit lehetett. Vásároltak mézes pogácsát, dobáltak karikát, megbámulták a kóklert, a tűznyelőt, felültek a láncos lupuhitára, végigjárták a kirakodóvásárt, közben be nem állt a szájuk, egyfolytában beszéltek, kacagtak, mint régen, kislány korukban.

Jártuk-keltükben a bódékon kívül, egy terebélyes fa alatt megláttak egy jósnőt üldögélni. Kényelmesen terpeszkedett a párnái között, előtte zöld terítővel letakart, asztalként szolgáló nagy kő. A lapos kő előtt a jósnőhöz járulók számára gyékényszőnyeget terítettek le. A nő öltözékén semmi nem utalt jósnőre, ugyanolyan nyári ruhát viselt, mint bármelyik fiatal nő a forgatagban, egyedül az előtte kiterített kártyák mutattak a tevékenységére.

— Gyere csak, hallgassuk meg, mit tud mondani! — húzta Szilvi a barátnőjét kezénél fogva a hevenyészett jósda felé, ahonnan éppen távozott egy „vendég”.

— Szabad? — kérdezte Szilvi, és a jósnő intésére lekucorodott a gyékényre.

Judit állva maradt, mintegy jelezve, hogy ő kívülálló, mégis őt szólította meg először a „Szibilla”.

— Megkérem, tartózkodjon mindenféle véleménynyilvánítástól, és ami itt elhangzik, az magánügy, tekintse éppen úgy titoknak, mint én.

— Értettem! — válaszolta Judit megilletődve.

— Azért… — kezdte volna Szilvi, de a jósnő leintette.

— Ne szóljon egy szót se, most még én beszélek.

Szilvi csak bólintott, hogy megértette.

— Akkor most beszéljünk önről, kedves! — fordult Szilvi felé. — Látom, hogy a vidám külső mögött nyugtalanság és bizonyos félelem rejtőzik. Amit mutat magából, az csak máz.

— A férjem…

— Tudom, tudom, hogy mai szóval élve kiegyensúlyozott párkapcsolatban él, de azt is tudom, hogy ez is csak felszín, mint ahogy az előbb is mondtam. Ez a hárítás nem tudatos ugyan, mégis jelen van, bármennyire is igyekszik nem venni tudomást róla. Ha kérdése van, tegye fel!

Szilvi csak üres fecsegésnek tartotta ezeket a szavakat. „Blabla, de én, majd megfoglak!” — gondolta kissé dühösen.

— Igen, már előbb is meg akartam kérdezni, miért ez nagy, lapos kő az asztala?

— Köszönöm, hogy megkérdezte. Ritkán teszik fel ezt a kérdést. Ez egy nagyon különleges kő, nézzenek szét, ameddig a szem ellát nincs hasonló a környéken. Hogy került ide, nem lehet tudni. Évszázadok óta itt van, talán több is, mint ezer esztendeje. Energiát sugároz magából, és az emberek a legrégebbi időktől a mai napig is természetfeletti tulajdonságokkal ruházzák fel. Már a 13-ik századi íratok is említik, mint régi pogány szertartások helyét. Az egyház tiltotta tőle a népet, még a közelébe sem volt szabad menni, szigorú büntetést szabtak ki arra, aki megszegte a tilalmat. Egy 1250-ből származó periratban olvashatjuk, hogy Emmanuel nevű parasztra húsz botütést róttak ki, mert a „kőtől kért tanácsot”, mit tegyen haragosa ellenében.

— Igazán érdekes — vetette közbe Szilvi és igyekezett valahogy kényelmesebben elhelyezkedni a gyékényen.

— Most tegye a két tenyerét a kőre! Így, a terítőre. Jól van, most mondja, mit érez?

— Meleget! Jön fel a meleg a karomon végig… Félek! Jaj, ne! — kiáltotta és felugrott.

— Mi az? Mi történt? — rémült meg Judit.

— Fizesd ki, s menjünk!

Judit pénzt adott a jósnőnek, aki köszönetképen megjegyezte.

— A kő soha sem hazudik!

A két barátnő gyors léptekkel eltávozott a rejtelmes kőtől és Szibillájától.

— Gyere, üljünk be ide a kávézóba! — hívta Judit a sápadt, remegő Szilvit

— Nyugodj meg kicsit, s mondd el, mi történt.

— Ott, annál az átkozott kőnél egy olyan furcsa érzés tört rám, hogy úgy éreztem, mindjárt elájulok, aztán megláttam őket!

— Kiket?

— Jaj, Istenem, hát Mártont, az én Mártonomat, akiben annyira bíztam! Őt láttam egy barna bőrű, ázsiai lány karjai között. Egy tipikus szállodai szoba kanapéján.

— Ó…

— Egy idegen ölelte az én Mártonomat! Jól emlékszem, mennyire meglepett, hogy fehér bőre milyen élesen elütött a lány barnaságától. Ilyen apróságok rögzültek, s ezek jobban fájta bárminél.

— Csak a fantáziád játszik veled!

— Nem, nem! Egészen pontosan láttam mindent, a szobát, a vízesést ábrázoló képet a falon, a sárga ágytakarót, az ázsiai lány arcát. Mostanáig soha sem láttam, de ezután megismerném ezer közül.

— Kérsz kávét?

— Inkább egy narancslevet, de nem is, nem kell semmi. Rohanok, hogy ennek a látomásnak utánanézzek!

Ezzel ott is hagyta Juditot, kirohant a kávézóból. A barátnője csak nézett utána.

Otthon Szilvi felhívta Mártont, de nem vette fel a telefont, csak az üzenetrögzítő jelentkezett. Az asszony egész délután az ablaknál állt nagy idegesen, várta haza Mártont. Már estébe hajlott az idő, amikor nagy lendülettel benyitott. Szilvi megfordult, de tekintetében nem a viszontlátás öröme csillant meg, hanem valami egészen más. Az ember meg is döbbent, még hátra is lépett, mintha menekülni akarna a kitörni készülő vihar elől.

— Te gazember, te mocsok! — indult is a támadás.

— Mi történt, minek dühöngsz?

— Még kérdezed? Láttalak ezzel a két szememmel, hogy ott hetyegsz azzal az ázsiai nővel a szállodában. Ne tagadd! Láttam!

— Miket beszélsz? Megbolondultál?

— Láttam éppen úgy, ahogy most téged látlak! Sárga ágytakaró, tájkép a falon vízeséssel. Soroljam?

— A francba! Megmondtam, hogy ne legyen felvétel! Megölöm őket! — kiáltott fel dühösen, és elrohant, még az ajtót se csukta be.

 „Szóval, igaz. Nem csak a fantáziám játszik velem!” — nézett utána megdöbbenve Szilvi.

A férfi pedig kocsiba vágta magát és néhány perc múlva berontott a szállodába, egyenesen az igazgatóhoz.

— Megmondtam, hogy ez privát randi, nincs filmezés, kamerázás! — üvöltötte, hogy még az ablakok is rezegtek bele.

— Nem is volt felvétel, főnök! Le ne harapja már a fejemet! Szóltam a fiuknak, és feléje se mentek a szobának.

— Nem hiszek neked! Gyere, ellenőrizzük le!

Semmi nyomát nem találták a filmezésnek, fényképezésnek és a „stáb” is tagadott minden ilyesmit.

— Hát, ez érthetetlen! — nézett bizonytalanul a többiekre.

— Az…

— Megyek, megkérdezem, mi is ez az egész!?

Otthon Szilvi, bár nagyon zaklatott volt, elmondta, hogy a jósnőnél jelent meg előtte ez a jelenet. Márton nem is kérdezett többet, hanem ment megkeresni a jósnőt és Juditot. Csak ez utóbbit találta meg, még mindig a kávézóban üldögélve. A jósnőnek nyoma veszett.

— Pontosan mikor történt ez a látomás? — kérdezte Márton izgatottan a lányt.

— Meg tudom neked mondani, szinte percre pontosan, mert nemrég harangoztak délre, és én azon gondolkodtam, hogy ha végzünk ezzel a szamársággal, mehetünk ebédelni. Félegy körül lehetett.

— Döbbenet! Ez nem lehet igaz! Pont akkor… — motyogta a férfi elképedve, hiszen a két időpont, a látomás és a légyott, egyezett.

Ameddig Márton odavolt, Szilvi összeszedte magát, dühödt tettvággyal előhúzta a két nagy bőröndöt az ágy alól, és az ura ruháit, cipőit, iratait, fürdőszobai dolgait mind belerakta. Meg is telt velük a két bőrönd, és kitette az ajtó elé. Mikor este megjött Márton, nem engedte be — a biztonsági láncot már akkor beakasztotta, ahogy a csomagokat kirakta.

— Mi ez a bolondéria? Engedj be azonnal! — kiabált a férfi az ajtó előtt.

— Menj vissza az ázsiai nődhöz! Ide ne dugd többé az orrodat!

— Mégis mi a bajod?

— Tudod te jól, s most már én is tudom. Elárultad magad.

— Ez nem lehet igaz! Engedj be!

Addig-addig még végül Márton vette a bőröndöket és átment a szállodába, ahol ő volt a gazda. Szilvi pedig még másnap beadta a válókeresetet. Különös válóper kerekedett belőle. Már az előzetes meghallgatáson szinte nevetségessé vált Szilvi álláspontja, hogy a férj hibájából mondják ki a válást.

— Tisztelt bíróság! — kezdte Márton ügyvédje. — Védencemmel sem tagadni, sem megerősíteni nem óhajtjuk a felperes állítását, csak azt kérdezzük, tisztelettel, hogy egy látomás alapján lehet-e ítéletet hozni?

 

Az események váratlan fordulatot vettek — néhány újságíró szenzációt szimatolt az ügy mögött és kutatást végeztek a férfi munkája körül, ennek az lett az eredménye, hogy a felperes Szilvi minden követelését teljesítve Márton gyorsan be akarta fejezni az ügyet. A lavina azonban már megindult. A botrányt nem lehetett elkerülni. Márton kénytelen volt áthelyezni más országrészbe „tevékenységi körét”.

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.