Sajdikékat nagy örömükre, két szép legénykével áldotta meg Isten. A kisebbik épp karácsonyeste született. Akkoriban még nem is gondolták volna, hogy ebben a lepusztult kisvárosban majd csak egymás barátai lehetnek, főként a városszéli kisutcában, ahol rajtuk kívül már mindenki megkapta a magasságos behívóját, idő kérdése, és lassan kiürülnek az aprócska, rozoga, egy, már letűnt kort idéző házak. Ahogy cseperednek, az ördöggel is felérne olyan csintalanok, olyan szemesek, mindent kifigyelnek, és mindenből játékot csinálnak. Van is belőle galiba elég. Mit tehetnek a sok koros ember közé szorult szülők mást, mint folyamatosan elnézést kérnek és bujkálnak a kényszerű panaszaik elől.
Az utca újra fényesre csiszolódott a hajnali ködben, késő ősz van, már rég lehulltak a falevelek. Zsiga mama (a férje után így szólítják) is óvatosan araszol hazafelé a már mindenki által ismert, legalább fél évszázados cekkerével, benne fél kilónyi fehér kenyér. Furcsa világban élünk, valamikor a fekete számított a legolcsóbb fajtának, ma fordítva, abból varázsoltak drága portékát és a fehérből értéktelent. Igaz, csak ők tudhatják, mennyi benne a liszt és mennyi az adalék, ami már nem búzának sikérje, hanem mindenféle hulladékból, műanyagból gyártott emulgáló szer, mely aztán alaposan bedagad a sok sütőpor hatására a szegény nyugdíjas gyomrába. Van is ebből nehéz gond épp elég.
Ezen a reggelen Zsiga mamának mégis keservesre sikeredik a rövid út, olyan irgalmatlan erővel csavargatja a fájdalom összeszáradt belsőjét, hogy már-már kétséges, hogy hazaérne. Még egy lépés, na, még egy… az araszolás minden korábbinál nehezebben esik. A félig leszakadt kiskapu szerencsére nyitva, az udvar végébe keskeny kövekből kirakott járda vezet. Amolyan macskakövek, vagy tíz éve szedték fel az utcából, amikor szilárd útburkolattal öntötték le annak felszínét. Az ott lakó élelmes emberek szépen elhordták, így a néni is. Később, miután elvonultak az útépítők, abból rakatta ki az udvarának hátsó feléhez vezető keskeny járdáját. Felakasztja a necc táskát a bejárati ajtó kilincsére, és megindul még annál is nehézkesebben, mint ahogyan eddig, térdeit kenve-fenve az udvar végében található pottyantó irányába. Homlokáról patakzik a reggel megivott keserű tea, még egy lépés, na, még egy és még egy… végre eléri a kitűzött célt. Kicsapja annak három deszkából összeszegelt ajtaját, felső részén kis szív alakú kémlelő réssel. Belseje igen egyszerű, fa ülőke, vízöblítés errefelé még nem esedékes, ha megfelelt egy életen át így, erre a kis időre már minek költekeznének úri hívságokra… Jobb kéz felől virágos, hímzett papírtartó, gondosan, négyzet alakúra tépett, vágott mindenféle papírféleségekkel telegyömöszölve.
Végre sikeredik magát kiszabadítani a több kilónyi mackó-, cicanadrág, meleg alsó, cérnaharisnya fogságából, s mire ráülne a megváltást nyújtó deszkára, hirtelen hatalmas dörömböléssel a két ördögfióka elkezd ugrálni a bádogtetőn. Szegény Zsiga mama! Ülőke ide, ülőke oda, oly hirtelen szabadul meg szorult helyzetétől, mint még soha életében…
— Zsiványok! Megálljatok! — kiabálja, de már ugyan kinek? A két siheder hatalmas vigalommal ugrik le az illemhely tetejéről, és uzsgyi, mint akikbe áramot vezettek, úgy tűnnek el a ködös utcában.
— Csibészek — nyögdécsel még egy ideig megszégyenülten, majd csak elmosolyodik — talán holnap sem ártana, ha eljönnétek…
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Dezső Ilona Anna
