Sonkoly Éva : Megbeszéljük

Karját kényelmesen, puhán helyezte az öblös fotelra. Arcán barátságos, meleg derű bujkált. Aki meglátta, azonnal érezni szerette volna az ölelését, hiszen sugárzott róla a biztonság, az öröm.

Beszélgetőpartnere szemben ült vele. Csupa mosoly volt, elégedettség, de a tekintetében volt valami kihívó, mint annak, aki mindenkit meg akar hódítani. Méregette a vele szemben ülőt, s fölényesen kérdezte, csábítóan felé fordítva szép arcát:

— Akkor megbeszéljük, ki a fontosabb kettőnk közül az életben?

— Te akartad — volt a válasz a fotel mélyéről.

— Ugyan ne szerénykedj, tudom, hogy téged is érdekel — nézett rá frivol mosollyal.

— Lehet, de hogyan döntjük el, mesélünk talán egymásnak? Az is valami, de azt hiszem, más kellene.

— Kimondtad, amiről én biztosan tudom, ebben jó vagyok.

— Mit mondtam?

— A döntést… csak nem szavakkal értem. Akit én ledöntök a lábáról annak bizony csak én vagyok a fontos, ebben vita nincs — emelte fel a szemöldökét a Szerelem —, sőt egyszerre két ember jöhet csak szóba. Nos, ehhez mit szólsz?

— Szavam sincs, mégis van róla véleményem — töprengett a fotelban a Barátság. — Tudod, én összefűzöm az embereket, a gondolataikat, érzéseiket és tartósan velük maradok. Tudsz te ilyet?

— Hogyne tudnék — kacagott a Szerelem —, „összefűzni”, azt tudok csak igazán, s milyen szorosan, szinte egy lesz a kettőből… sőt néha három. Erről mi a véleményed?

— Nagyon magabiztos vagy — mosolygott a Barátság —, gondolok én erről valamit. Tegyünk egy próbát!  Nézd, ott jön egy nő, szemben vele egy férfi. Ismerik egymást, de nem barátok, nem szerelemesek… mondom, csak ismerősök.

— Legyen — egyezett bele a Szerelem. — Már megyek is!

— Azt nem — szólt a Barátság. — Minden ember tudja, ahol te vagy, nekem nincs helyem. Legyen fordítva! Megpróbálom én az erőmet, és ha felülmúlsz, tiéd a győzelem.

A Szerelem elnevette magát:

— Menj csak, megkönnyíted a dolgomat!

Karcsú pohárból bódító italt kortyolgatva nézett a Barátság után, várta a maga idejét.

A Barátság leült a választott pár közé, és hagyta őket beszélgetni. Néha, mint a moziban szokás, képeket vetített közéjük. Váltogatta: új kép, új téma a beszélgetéshez. Sokáig ültek egy kávé mellett, majd süteményt ettek, nevettek. Mielőtt elköszöntek volna, megbeszéltek egy közös programot.

Búcsúzáskor aztán a Szerelem a nő nyomába eredt, és érdekes dolgokat suttogott a fülébe. Dicsérte a férfi szemét, mosolyát, és mesélt, mesélt neki egészen estig. Mielőtt elaludt volna, kicsit csalt is, átölelte a nőt, aki a férfi meleg karját vélte érezni, és ezzel az elképzelt öleléssel aludt el.

A Szerelem másnap kora reggel beosont a férfi szobájába, ébredés előtt a fülébe súgta a nő nevét. Így nem is csoda, hogy a férfi első gondolata egy telefonhívás volt. Egy nap múlva találkoztak, s a harmadik napon a Szerelem boldogan újságolta a Barátságnak:

— Legyőztelek. Nézd! — s vitte magával a Barátságot az újdonsült szerelmesek ablaka alá.

— Való igaz, ledöntötted őket a lábukról — bólogatott a Barátság —, de mire mentél volna nélkülem?

— Lásd, kivel van dolgod — fölényeskedett a Szerelem —, játsszuk fordítva!

— Látod, ott jönnek egymással szemben, ismerősök, ők is. Engedd, hogy most én kezdjem!

— Menj! — mosolygott a Barátság, mert ő már sejtett valamit.

Ahogy közeledett egymáshoz a két ismerős, közéjük lépett a Szerelem. Illatot hozó, friss tavaszi szelet fújt, amely kikapta a szőke nő kezéből az újságot, a férfi lehajolt érte, udvariasan nyújtotta a nő felé.  Összeért a kezük, szemükben felszikrázott valami különös fény.

A Barátság értette mi történt. Lehajtotta a fejét és visszavonult. Hagyta, hogy tomboljon a Szerelem. Amikor kimulatta magát, győztes mosollyal tért vissza.

— Látod? Mondtam, hogy erősebb vagyok.

— Még nem győztél le, valamit elfelejtettünk. Az időt. Kérek két évet, aztán nézzük meg őket újra!

— Legyen! — egyezett bele nevetve a Szerelem.

Két év múlva újra a régi asztal mellett ültek mindketten.

— Mi a helyzet a soha nem múló varázsoddal? — érdeklődött mosolyogva a Barátság.

— Mi lenne? Tegnap jártam a nőnél, bérelt helyem van nála.

— És a férfi?

Csend. Kis mocorgás, nyikorgás a Szerelem széke felől.

— Gyere, nézzük meg! — javasolta a Barátság.

— Talán nem kellene zavarni… — tétovázott a Szerelem.

— Mégis, ha győzni akarsz, gyere!

A keskeny utcán egy vörös hajú nőt átkarolva sétált a férfi.

— Ha jól emlékszem, akit megbűvöltél szőke volt — így a Barátság.

— Tudod manapság a hajfestékek…

— Ahogy nézem, nőtt is picit, no meg a szeme színe?

Szerelem lehajtotta a fejét, majd villámló szemekkel feltekintett:

— És akiket te választottál?

— Lássuk! — indult arrafelé a Barátság — de… — megtorpant — hiszen ott is a tiéd volt a végső szó…

— Igazad van, akkor most, hogy is vagyunk? Ki a fontosabb? Mégis nézzük, ez talán eldönt mindent…

Hirtelen meglátták a két barátságba, ezután szerelembe esett embert. Egymással szemben sétáltak egy park széles útján, tavasz volt.

— Az én időm — sóhajtott a Szerelem.

— Nézd csak! — emelte fel a kezét a Barátság.

Ahogy közeledtek egymás felé, mindketten más utat választottak, kerülték egymást.

— Akkor most? — kerekedett nagyra a Szerelem szeme.

— Vége! — legyintett a Barátság.

— Ne keseredj el! Úgy látom, semmire sem megyünk egyedül.

— Sőt van, hogy váltjuk egymást — nevetett a szemébe a vidám Szerelem.

 

Legutóbbi módosítás: 2015.02.21. @ 18:31 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 575 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"