Pergel Zsaklina : Cirkusz

 

Gyermekkorom nagy álma, a hatalmas csíkos sátor. Micsoda hangulatot hozott a faluszéli tisztaságon! Kis tarka zászlókat lenget a szél, a hihetetlennek tűnő kézzel felállított hatalmas cirkuszi építmény, hangos zenével csalogatja az embereket, nagy élmények átélésére hívogatva, mély nyomokat hagyván mindannyiunkban. Mentem én is, ha csak tehettem, gyermekként és felnőttként is, ugyanazzal az izgalommal.

Vattacukorral a kezünkben, pónilovas fényképezkedés után, külön ere a pillanatra született, les-ábrázattal, kicsit mereven vártuk a műsort.

Te figyelsz, amikor cirkuszban vagy? Figyelj! Figyeld meg a műsorvezetőt — miután három nyelven hangosan elmondja, hogy az oroszlán veszélyes, hogy az artista csendet kér, és a kutyusoknak nagyon kell tapsolni —, ahogyan  lehajtott fejjel, hátradobja frakkját és a szétnyíló sátorszárny mögé húzódik, maga után húzva valami ismeretlen érzést. Szinte kapaszkodni kell a levegőben a semmivel utána, reménykedve hátha valami kiérződik abból, ami őt elnyeli.

Én nem magától  az oroszlántól félek, a tekintete dermeszt meg, látván belezárva mindazt, ami őt arra kényszeríti, hogy természetellenes dolgokat műveljen. És ha figyelsz, akkor gondba ejt a kis kutyusok üres tekintete, nincs benne semmi, csak szaladnak, ugranak, vakkantanak — cukor — rohanás, bukfenc, ugrás, lihegés — cukor. A mutatvány! A kígyó oly hidegen hagy, mint amilyen hideg valóban is a teste-lelke.

De az artista reményt csal szívembe, ő talán nem is annyira cirkuszi, mert ő az, aki akarja, akit senki nem hajt, cukrot sem kap, és ostor sem csattog körülötte, igazi a lendülete, igazi a bátorsága, mint ahogyan a kötél és a magasság is az, kijár neki a csend. A bűvészek a „csalók”, elhitetik — akivel el tudják —, hogy csodákra képesek, elhitetnék velem is, de már gyermekkoromban lekéstek erről, soha sem hittem nekik, és inkább mesebeli varázslókról álmodtam, minthogy elhiggyem a bűvész úr mutatványát.

Az elefánt miért bólogat? Tudjátok-e!?  Az idomár nyájas mosolya mögött lopakodva leskelődik a hamis állatszeretet, és tapsra éhesen állatszolgáira mutogat, mintha azt mondaná: „köszönöm, köszönöm”, és így hamis szerénysége tiszteletet csal. Ott a cirkuszban ülve, akár gyermekként, vagy már felnőttként, hol a páholyban, hol valahol a hideg fapadon leghátul mindig, míg ugyanazt várod, egy életet érthetsz meg, ha figyelsz. A cirkuszt nem hiába találták ki, a cirkusz egy valótlan világ, de a valóság szüleménye, ahonnan mindig ugyanarra várva, azzá válva — megérkezik a bohóc!

Nagy csíkos, színes, kisebb vihart is elbíró sátor — ez az élet, a belépőjegy is kiteszi az összeget, ha nagy a család. A páholyosok sokat fizetnek — így kiváltságosak —, aztán néha a fapados is „felül” suttyomban, de megtörténik az is, hogy valaki elölről — miközben mindent lát, elillan a bátorsága —, félelmében inkább hátra ül. A távolabbi hideg fapadon a fények sem vakítják el úgy az embert, és jobban átlátja az artista lendületének ívét, miközben anélkül, hogy kérnék a csendet, eláll a légzés.

Artisták… Micsoda emberek! Mégis az üvegszemű, üres tekintetűek kapják a legtöbb tapsot, sok van belőlük. Az oroszlán az oroszlán, ő a rejtegetett szelídsége mögött gyilkos vágyakat bújtat. A hideg kígyó sokak lelkét megdermeszti, és életeket tesz tönkre, lazán, lassan miközben áldozatai is hidegen hagyják. Áh, a bólogató elefántok, aranyos lények, nagyok, nyugodtak és rejtett mosollyal csak szemet hunynak. Őket senki sem bántja, tartanak tőlük, pedig nem veszélyesek, nem ölnek, csak nagyok.

A bűvész mindenki életébe egyszer belefér, aki kihúzza a kártyát, amire gondoltál, hahaha, csak rájössz, miután már sok-sok mutatványának bedőltél, hogy hazugság minden, egyszerű szemfényvesztés. Majd messziről nézve — amint már rég másokat ámít a kis piros szemű fehér nyuszival — fájdalom zsibbasztja azt a kis üresen maradt zugot szívünk csücskében, mert olyan fess, ahogyan az ügyes kezeivel (másokat is) ámulatba ejt. A bemondó jön-megy, állandó szerepe van, figyelmeztet, utasítást ad, hogy mi következik, és kérdezem én, akkor miért lepődünk meg újra és újra a látottakon!?

 

Talán még a legelső cirkuszi élményemkor öltöttem fel a csodás bohócruhát!? Fantáziámban életre keltettem vicces lelkem. Megszületett a gondolat ott régen: bohóc akarok lenni! Az lettem. Engem mindig szeretnek a gyerekek. Esek, kelek, nevetek. Mindenki nevet, ott akarnak lenni, ahol én, ott a móka. Saját magamból űzöm a viccet…, és másból is, de amint veszni érzem mosolyát, örömét, bocsánatért esedezem. És hogy lehet egy bohócot komolyan venni? Miért kellene egy bohócot komolyan venni!? Mert a bő kockás nadrágba minden belefér, a sok-sok zseb teletömve csodákkal, a nagy gallér, elegánsan nevetséges, és feltűnő az ügyetlenségből született „talpraesettség”. A lényeg egy bohócnak, hogy közömbös ne legyen. Csodálkozás, meglepettség, öröm, ravaszság, jóság… óóó mi minden van az arcára festve!? Egy bohócot csak egy másik bohóc zavarhat. Higgyétek el nekem! Az már harc. Énekelhet hamisan, fütyülhet némán, szólnia sem kell, ő szórakoztat. Ha grabancán csíped, felhúzott szemöldökkel csodálkozva lépked, és hajlandó neked örömet szerezni. A vége mindig hahota. Könnyű legyőzni egy jó szándékú mókamestert. De van neki nadrágpántja, és bojtjai is, kendője és krumpliorra, tehát — ne feledd — más, mint TE.

Láttál valamikor bohócot, hogyan indul aludni? Elmondjam én, mint régi öreg bohóc, milyen az!? Minden ruhadarabból simogatva, nagy önszeretettel csomagolja ki sovány testét. A bohócok nem kövérek, soha! A bojtjait gondosan helyezi biztos helyre, holnapra, miközben leellenőrizve meghúzgálja a gatyagumit. Sose tudni! Habár ha cserben hagyja, egy jó bohóc azt is megoldja! Lekerül este a paróka, ami alatt gondosan összefogott hajkorona levegőt kapva életre kel. Éjjelente kis díszes dobozban alszik a krumpliorr. A zsebeket nem üríti ki, mert az nagy munka, azt ritkán engedheti meg magának, mert alvás előtt már nagy a fáradság, a test minden porcikája fáj… és jaj a lélek! Sok-sok víz kell ahhoz, hogy kilátsszon a bohóc lelke. Remegő kézzel mossa le a mosolyt, az orca színét, az ívelt csodálkozó mégis vidám szemöldököket, és az emberi arca, egyszerre csak meztelenül ijeszt önmagára. Bohócként állítom, vannak esték, amikor nincs mosakodás, akkor a felkent festék csak kicsit megkopik, és reggel talán kevesebb a gond, viszont a lélek levegőt nem kapván, könnyet csordít, és a bohóc kénytelen aznap vérpiros mosolyát lefelé görbítve felrajzolni, egy-két fekete könnycseppel az arcán — ilyenkor csodálkozni szoktak az oroszlánok, artisták, kígyók, kutyusok és bemondók: „Mi lett veled? Te nem ilyen vagy!?” 

Szomorú ábrázattal, határozott léptekkel elindulva, rutinosan megigazítom a krumpliorrom, és vidáman azt mondom: „gyerünk, kezdődik a cirkusz!”

 

Legutóbbi módosítás: 2015.02.21. @ 18:24 :: Pergel Zsaklina