Most, hogy magammal viszlek immár
Mindenhova, több vagy magamban, mint én,
Ficánkolsz bennem ide-oda,
Magadhoz kötsz, mint vizet a hidrogén;
Hisz illatoddal táplálkozom
Ahogy virágot beolt, kötöz a zápor,
Eltérít szemed, fényed, világod,
Ápol, szendereg rajtam nyomod, a mámor.
Kezemben minden rebbenésed,
Úgy jársz át, mint őszi fát a nyarga szél,
Szememben hajad egeket érint,
Árnyamként vetülsz ajkaim peremén.
Most, hogy végleg magadba zártál
Vonzásod gőze tüdőmet fojtja,
Szavaimból font lenfátyolod
Nyakadon függő medalion-óda.
Gyűrött tincseid barnasága
Szétmorzsol gyapjas hullámzásaival,
Karórám üveges tükrében
Mindent-betöltő lényed ölel, csókol, mar.
Így jó, rád dőlve, a végtelent,
Mint apró szív-morzsát markomban tartom:
A szerelmet, mint ismeretlent,
Hagyom, hogy rügyezzen, termést fakasszon.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: Bálint Szilárd
