Többé ne várjatok rám.
Láthatjátok, nem nézek vissza,
megyek előre,
(utána – sorsom ez)
oda, hol a hold ezüstre festette a jeget.
Hagyjatok bánatos szép szőkék,
nyers illatú kedves vörösek,
Ébencsillogású Sötéteim,
mindig mosolygó gesztenyék.
Ég veletek szűz énekek,
vöröslő – ha kell, gyengéd – körmök,
kenyeret törő kezek,
örömöt hozó ujjak,
és ég veletek rúzsban égő szájak.
Meg kell találnom őt.
A szélben, karcos ágak között,
ladikok korhadása mögött,
a halotti sikolyok hátán,
az utolsó sóhaj szárnyán,
megnyúzott halak pikkelyén,
betonszívem visszhangjában.
Legyek halak maradéka,
mit kagylók rágnak éjjelente,
sűrű békanyál a vízen,
ember, ki csak térdepelne,
hullám, ha nem is égig érő,
part, ami életre hív,
a sodrás, ami partot öl,
egy konzervdoboznyi szív.
És ha majd veled leszek,
csillagból csiszolsz új szemet nekem,
a kiszabott éjt rám varrhatod majd,
a hajnali dér lesz csillám hajamban.
Ölelj agyon! Nem lesz semmi baj.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 11:57 :: Jagos István Róbert
