Pásztor Attila - Atyla : Rajzolt ívek

tánc-jel-írás egy holnemvolt előadásról

 

 

 

Csend van, szinte moccanatlan. Kéz ível könnyed-magasban,

Légbe rajzol – szem se rebben, s fény simul ránk zárt teremben.

Parányit lép, pár arasznyit oly körben, mivel tavasz nyit,

Mint mikor még pillék jártak, s hófehéren vásznak áznak.

 

Bimbózó, tenyérnyi keble ártatlan, kerekded zsemle,

Gyolcsként leng könnyű ruhája, s hull csípőre, szép bokákra.

Mezítláb jár – önfeledten, hintázik, mint más a kertben,

Kedve játszva pörög, s ragyog, röpítik a szél-angyalok.

 

Hátra hajlik – majd’ a földig, hajcsigák kézfejét söprik,

Szemünk tapad csontja-húshoz, míg az alkar egyensúlyoz.

Átbillen, kék felhő tolul, jéghab-füst szolgál vánkosul.

Szendereg vagy álmot röptet? Lábujjhegyen léptek jönnek.

 

Szellő jár, pár füttyöt kerget s foltjait rongy-fellegeknek,

Míg buborék nő tócsákból, s gyűrűzve szökik a zápor.

Nevetés friss gyöngye szalad s hozzá vásott pörgekalap,

Ami alól kajla úrfi harsány nótákat kezd fújni.

 

A lány kacag s egy pillanat – kalapot lop, fordul, szalad.

Haját is alá csavarja – ám az úrfit nem zavarja…

Magabiztos lépte-sorba rózsafőket ejt a porba,

S e bűvkör bokákat láncol. Arcok gyúlnak tánc-varázstól.

 

Szerelem sebz nyílt ajkakat, vérkörökbe tűznyilakat

S lobot vet a vad lendület… Főnix hatja át lelküket.

Karok lábba gabalyodnak, hemperegnek, tapsikolnak,

S repülnek fénykupolákig, hol pacsirta fuvolázik.

                                      

                                 *

Vezényszó csattan valahol, trombita szól kertek alól.

Fogdossák a legényeket – feketíteni az eget.

Úgy viszik el félmeztelen’, zubbonyt kap majd az őrhelyen…

Visszaint még egy mosolyra, sorsa írva füstgomolyba.

 

Anyóka jön görbe bottal átvetett rőzse halommal.

Gerince hajlott a földig… Csontjait torz manók gyötrik.

„Háború lesz, hajh, angyalka! Bár vigyázhatnál magadra!”

Sóhajból sajtolt e fohász, s magvát szegi lódobogás.

Ágyúk, tankok feldübögnek elemekhez, oly dühödtek,

Menekül, ki halál fogja… Bomba zúdul templomokra.

Hiába ikon és angyal – szárnyszegetté hull a zajjal.

S ki benn reked bárány végett, csontja üszkös csonkig éghet.

 

Térdig vasalt csizmák döngnek, ködben szuronnyal döfölnek,

Hogy a holt is falaknak dől, s remegve ráng félelemtől…

Egyik asszonyt, másik lányt visz. Vérben áll a csillag-mátrix.

Mind őrültek, úgy üvöltnek. Ölre mennek s ölnek, ölnek!

 

Repesz süvít, robbanások szaggatják az idegláncot.

Bordák merednek a fényből… Döbbenünk, jaj-nyöszörgéstől.

Sötétség. Rút kérdőjelek kígyóznak, vág a rettenet,

Míg egy sikolyt halk derengés oldoz fel és újrakezdés.

 

Csend van. Sápadt s mozdulatlan fájdalomtól lelki dacban

Vérzik a gyolcs, magzatburok cafatán a köldök-hurok.

Jár-kel – késélen lebegve… Megtöretett zsenge lelke

Foszlik róla, mint a gyapot szálgubója, mit szél kapott

 

Fel s vinné már tengermélyre vagy tornádók holt ölébe!

Bádoggá lágy arc keményül, ráncokban bosszúja készül,

Szablyát rántana bizonnyal, s gépfegyvert is amazonnal:

Ölni – bárkit – a magzatért! Hazugság van! S miért, miért?!

                                     

                                       *

Roskad… Csend lesz, moccanatlan. Kéz ível… A párna, paplan,

Ágy hiánya – tiszta gyékény… Mereng hős anyák emlékén.

Sötét. Tapsrend következik? Szívem verdes fúlt könnyekig.

S krétakörben gyertya lángja lobban új ártatlanságra.

 

Tenger zúg, sirályok hangja olvad a felkelő napba…

Dalban gyermek ringatózik… Kúpfény szűkül mellbimbókig.

 

2014. január 6. Vízkereszt

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pásztor Attila - Atyla
Szerző Pásztor Attila - Atyla 227 Írás
Becsületes nevem: Pásztor Attila Művészet kedvelő, ok-le vele s bohó mérnök víg zettséggel... NME 1985