Alkonyi pírban fa levele
Szédül a pusztai tájra,
Jégszemü tornyok gomolyai
Dőlnek a nap sugarába.
Ballag a pásztor, tereli a
Nyájat a lomb-juharosba,
Küldi a szél is – csatalova
Fenn zabosul tarajosra.
Sűrül a menny, már hunyorog a
Csillag a puttonyok ormán,
Villan az ostor, leszakad az
Ég fele, bőszül az orkán.
Döbben a tölgyes, kavarog az
Ordasok éteri árja,
Bújik a bárány, cserepeket
Súrol a felleg uszálya.
Sárban az udvar, csak a kutya
Mordul a tócsa szemébe,
Macska a tükrén – lopakodik –
Lendül a csűr tetejére.
Távoli zengés pereme a
Híd fele száll teleholddal…
„Fújd el a mécset, s betakar az
Éj puha, fény-teli csókkal!”
Lobban a szívem, szerelem az
Alkonyi kor menedéke,
Rózsafa-karcsún, ha derekad
Olvad a vágy ütemére.
Lobban a hajnal, sudarai
Nyúlnak az éji magosba,
Álmodat érzem – fakereke
Vinne ma régi korokba.
Hajlik a nádszál, cserepes a
Hangod – a béka csodálja.
Kőitatóban leveleim…
Bennük a pille magánya.
Könnyed a búcsúd – faszekere
Nyargal a messzi határnak.
Tűzben a véred – sose lohad,
szítja a bő nyoszolyádat!
2013. augusztus 13.
átirat, csiszolat 2008-ból
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:07 :: Pásztor Attila - Atyla
