Szilágyi Hajni - Lumen : ŐszElő

 

 

Szürke felhők lógnak az égről
könnyarcot festett rájuk Isten,
hiába állunk ki a viharba,
hogy tisztára mossuk a tegnap zaját,
a konok hallgatás mélyen
megfogant bennünk.

a gömbnyi burok reped,
zuhog az alkonyi csend

Hús-vér pillanatok időznek vállunkon.
Néma viszonyban vagyunk
a ránk fonódó idővel,
múltunk rajtunk maradt kéreg,
a jelen foszló, hitvány szövet.
Hiányaink versek közt bolyongnak,
szavaink fáradt emlékeinket takarják.

mintha két kezed közé temetném arcom,
mintha két kezem közé temetnéd arcod

Megírtuk már a szerelmet, a csendet,
a vajúdást, az újjászületést, az érkezést,
az indulást, és a halálba ugrást.
De ki marad a holnapokban,
világunkat ki írja majd tovább…
Most vergődő madarak nyelvén tanulunk,
fészkünk hideg, szárnyaink a porba hulltak,
látod, csak egy villanásnyi pillanat van
a szürke ég, és a fekete föld között.

világ peremén állunk, karnyújtásnyira
a szerelemtől, innen és túl

Ezerszer megrajzoltuk magunkat
a ránk zuhanó fényben,
csupaszon összefonódva,
szemtől szembe némán,
szerelemben, istennel és istentelenül,
de ma csak árnyékod érinti gondolatom.

hol marad a könny, a nagy felvonás,
ki játssza el a következő tragikomédiát

Lélegezve közelít a távol,
sziluetted szívemen táncol.
A fák levetkőznek az avarszagú égbolt alatt,
sóhajjá nő minden lehullott falevél,
az alkony ölében üres fészket keres az őszidő…

a horizontra festett csend határán
fakó színekre bomlik ma a mennyország

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 310 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"