H.Pulai Éva : Böröczki Mihály: SZÉLEVILÁG, FALUFÉNYEK

Az “E-book Könyvház és Kiadó”-nál megjelent Böröczki Mihály: SZÉLEVILÁG, és a FALUFÉNYEK című verskötete.

 

 

Böröczki Mihály

Diólevélnyi dal

 

Én másnak hittem addig a világot,

míg darabokban belém nem botolt,

s a kandikáló, búvó tisztaságot

befröcskölte egy istenverte folt.

 

A szám maradt, gyerekkoromnyi tátott,

és ingem, gatyám összemaszatolt,

most bűn gubancol, kifosztottan állok,

de nem lett gazdag aki megrabolt.

 

Egy diófának szoktam elmesélni,

hogy ősztől, téltől fölösleges félni,

a csonthéj alatt ép gerezd lapul,

 

s a roppanás zajában szenvedélynyi

erő ígéri jó tavaszt fog élni,

és újra nő, bár tudja – újra hull.

 

                     ***

 

Sokat tűnődtem – igaz mi se volna,

ágon levél nő, törzset görcs gyötör,

a fa is tudja, ha földig hajolna,

nem nyújtózhatna jókedvére föl.

 

Ahogy levél hull avarbarna bolyba,

a zaj a zajjal zizzenést pöröl,

és mintha Isten hangszeren dalolna,

a szín a hanggal összetündököl.

 

Így valahogy hurizom föl a lelkem,

világ-viszályom, földízű szerelmem,

míg kibújik a dal a csönd alól.

 

Még eldúdolom – hozzám kezesedjen,

majd lassú széllel világgá eresztem

– egy vén diófa várja valahol.

 

 

 

 

SZÉLEVILÁG

 

 

Előszó

 

A vers mindig arra törekszik, hogy olyasmit fogalmazzon meg, amelyet másképpen elmondani lehetetlen. A szóközökből építkező világmagyarázat csak az ő eleve elrendelése és birtoka lehet, melyet aztán szétszór közöttünk nagyvonalú gesztusokkal.

A költő akkor is az életről vall, ha a halálról beszél. A szó csak látszat, töredék, a vers egésze mindig az igazi történés, gyönyörű kaland a nyelv segítségével a végtelenben. Csakis a betűk közötti összefüggések megformáltságának ereje emelheti fölénk a gyámoltalanul magányos estét és a hajnalfriss reggeleket. Mert ereje fogyhatatlan a betűknek, ha megfelelő sorrendbe gabalyítja őket valamely emberi kéz – ám ehhez elengedhetetlen, hogy a kéz tulajdonosának másik vállán a Jóisten nyugtassa tenyerét.

Igen, a tenyerekben hordozható világegész volna a lényege minden költészetnek, s Böröczki Mihály versei ilyesfajta terekből s időkből jönnek felénk sorban, hogy aztán szembenézzünk velük — mintha önmagunkkal –, majd elhaladjanak mellettünk, immár örökkévalón fölénk emelve az anyai égboltozatot. Nehogy megbántódjunk egymástól, nehogy leszakadjon fölöttünk a harangzúgás, nehogy lazsnakolás, vajköpülés vagy bugylizás közben megfutamodjon belőlünk a megváltás vágya és akarata.

Hisz mi, idelent, mindannyian álomfejtők és játékosok vagyunk egyaránt. Akkor is, amikor szétrobbannak a gátak Ajkán, mert valamiért megharagudott ránk a Teremtő, és akkor is, amikor Anyánk mindig volt szavaiért borulunk örömmel és zokogva ugyanarra a Földre: „Váratlanul jöhetsz, fiam, / de rosszkor nem – soha.”

Böröczki Mihály versei ezzel az elpusztíthatatlan derűvel érkeznek meg hozzánk — engedjük hát a közelünkbe őket!

Hiszen a költő, amikor hazatalál, s otthonra lel az anyai s a szerelmes szavakban, úgy dajkálja ő a betűket, lélegzetével megjelölve őket homlokukon.

Mi pedig megtanulhatjuk e jelekből — ha van szemünk és fülünk hozzá –, hogy a vers nemcsak magyarázat lehet az örökös miértekre és csalódásokra, hanem vigasztalás is – gyolcs a kérlelhetetlen elmúlás ütötte sebeken.

 

Székelyudvarhelyen, 2011. október 15-én

Fűzfa Balázs

 

 

SZÉLEVILÁG

 

Ha kicsi lennék, nagyra n?nék, világ szelével kergetőznék, ha meg nagy lennék, összerogynék, hogy testem-lelkem okosodjék. De ez se, az se. Mint az árva, bebámulok a napsugárba, s mint elitélt a Golgotára, úgy nézek föl-le fűre, fára.

 

 

IDŐMÉRTÉK

 

Az idő nem kér semmit a világtól, úgy van vele, hogy önmagával táncol, s ha két pontja közt lélegzőnek látszol, az két pontja közt elmúlik magától, ne korbácsold, csak megy – a semmi hajtja, a legvénebbek ránca réved rajta, meg ifjú is, meg kortalannak látszik, mert nem akad helyette soha másik, nagy istenfélő – mégse attól boldog, hogy sorba állnak kedvéért a dolgok, nem sürgölődik, nem hajtja a szándék, a Teremtőtől ránk maradt ajándék, s úgy van jelen, hogy nincsen jelen mégse, csak hallatsszon a világ lélegzése. A másik megjelent kötet:

 

 

 

 

FALUFÉNYEK

 

 

Előszó

 

Sokan és sokszor hasonlították a gyermekkort a legendás Atlantiszhoz, a csodás földrészhez, melyet az ókori hagyomány szerint elnyeltek a tenger hullámai. Így merülnek egyre mélyebbre az időben azok a gyermek-emlékek, melyek – ahogy öregszünk, egyre biztosabban tudjuk – egész valónkat, felnőtt énünket meghatározták, s ahogy ez a tudás elmélyül bennünk, egyre fontosabbá válnak számunkra. Szeretnők megőrizni ?ket, amikor már régen nincsenek. Minél távolabb kerülünk tőlük, annál szebbnek tűnnek, és annál visszahozhatatlanabbnak.

Ez a hasonlat Böröczki Mihály verseskönyvére különösen illik. Nemcsak azért, mert több évtizedes távolság választja el játéknak, családi meghittségnek, dús érzelmeknek attól a világától, melyet versei megidéznek, hanem mert emlékeinek tárgyi környezetét is örökre elnyelte a történelmi idő. A nosztalgia megszépítő tükrében felderengő életforma, a hajdani falusi élet kellékei, a munkafolyamatok, melyek a szó szoros értelmében a mindennapi kenyérért történnek, a játékok,

melyekhez szinte a semmiből kell eszközöket fabrikálni, már csak a szerzőhöz hasonló korú olvasók számára ismerősek, és lehetnek az érzékeny emlékezés tárgyai. Ezt az „elsüllyedt világot” írók és társadalomtudósok bőségesen megörökítették, elsősorban nehéz, embert próbáló, szenvedésteli voltát hangsúlyozva. Böröczki Mihály verseiben azonban az egykori falusi otthon értékteremtő, értékhordozó mivoltára ismerhetünk; az örömre és boldogságra való képesség kialakítójára.

A kötet igazából egyetlen ciklus, egykori élet–epizódok elbeszélő füzére. Hívja az olvasót saját hasonló emlékeinek felidézésére, és főhajtásra esetleg feledésbe merült értékek előtt. Az életképszerű elbeszélések sorában azonban néha igazi gyöngyszemekre bukkanunk. Az apró történetek zárlata nemcsak ötletes, „csattanós”, hanem helyenként jelképes távlatot is teremt, rádöbbentve az olvasót, hogy nemcsak emlékekkel bíbelődik, hanem az élet, az emberség, az érzelmek örök kérdéseivel szembesül. Így keresik e versek a mulandóban a maradandót – eszközök, tárgyak, sőt emberek emlékét elnyelheti az idő, veszi tudomásul egy kevés rezignációval a költő, a nyomok azonban, az édes és keserű emlékek, melyeket bennünk hagytak, velünk maradnak. Megérteni őket annyit jelent, mint megérteni önmagunkat. és a világot.

Láng Gusztáv

 

 

AZ ELMARADHATATLAN KENYÉRSÜTÉS

 

 

 

Úgy négy–öt éves kisgyerek lehettem,

a gazdaság, az egykori major

már majdnem–majdnem fölfedezhetetlen

mélyekre búvott emlékezetemben,

a kontúrok megkoptak valahol.

Mi őriz mégis homálylón pár képet,

kerettelen múltat ki méreget,

hogy a hiányzó, bemaszatolt részek

kibonthassák a folttalan egészet,

matat közöttük, s el–eltévelyeg.

Kenyeret sütött nagyanyám. Egy hétre

elég volt egy–egy óriás kenyér,

s a maradékot – most értem meg végre,

hogy miért maradt mindig egy kevéske –

lángosnak gyúrta meg a kedvemér’.

Hol az az udvar, hol az a kemence,

és nagyanyám is merre tekereg?

Nem változott a kenyérsütés rendje,

fönt gyúrja–gyúrja egyre kerekebbre

az Istennek a fehér kenyeret.

 

 

 

 

 

 

 

Az „E-book Könyvház és Kiadó”-nál is megjelent Böröczki Mihály „SZÉLEVILÁG”, és a „FALUFÉNYEK” cím? verskötete.

Az érdekl?d?k viszonylag olcsón (kis adminisztrációval) letölthetik.

 

http://e-konyvbolt.eu/2012/09/02/betekinto-boroczki-mihaly-szelevilag/

http://e-konyvbolt.eu/2012/09/13/betekinto-boroczki-mihaly-falufenyek/

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1135 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva