Tiszai P Imre : RAILJET – 9.

*

 

 

9.

 

A következő hét azzal telt, hogy Somával minden céges folyamatban lévő ügyet megtárgyaltak. Nem bővelkedtek ügyekkel, de Móninak meg kellett mindent ismernie töviről-hegyire, mivel ő lesz két hétig felelős mindenért. Soma bejelentette aláírónak a bankhoz is. Nem nagy vagyon volt a számlán, mindössze biztonságos keret, ha nem csinál valami nagy bakit. Csak a folyamatban lévő ügyekben írhatott alá szerződéseket, újakat nem kezdeményezhetett csak ötlet szintjén.

Minden este fáradtan ért haza. Sokszor zuhanyozás után egy-egy félórára lefeküdt, néha a vacsoraidőt is átaludta. Általában nem is volt éhes. Felment Juditékhoz, de nem is annyira az étel miatt, sokkal inkább azért mert „otthon” érezte magát. Minden vacsora egyúttal amolyan munkaértekezlet is volt. Jó ötletek kerültek terítékre, parázs viták is kerekedtek. Szerette, hogy sem Soma, sem Judit nem játssza a főnököt, lehetett velük vitázni, és ha nem volt igazuk, gond nélkül feladták az álláspontjukat. Szóval egyenrangúan tárgyaltak, és ez nagyon tetszett Mónikának.

Egy ilyen vacsora alkalmával bedobta Fehér Krisztián nevét. Soma érdeklődve figyelt fel — talán mert Frattan kirúgása az ő segítségével történhet meg, de, hogy milyen írásokat adott át a kiadónak, arról már sejtelme sem volt —, Judit pedig ennyit mondott:

— Az az égő szemű… hogy is mondjam?…

— Igen, az a cigánygyerek. Vagyis fiatalember — válaszolta Móni — szeretném egy kicsit felkarolni. Nagyon jó novellákat írt, érdemes lenne gondolkodni egy próza kötet kiadásán.

Soma felhorkant:

— Tudod jól, hogy most nem engedhetjük meg magunknak az ilyesmit. Majd ha jobban megy a cégnek akkor jótékonykodhatunk. Most nem.

— Főnök! Van megoldás. Valamelyik antológiás portállal megbeszélném, hogy nem kérünk munkadíjat a szerkesztésért, helyette adjanak tizenöt oldalt Krisztiánnak a könyvben. Nem nagy bevételünk van a szerkesztésből és többet érne, ha Krisztián nevét „megfuttatnánk”. Amúgy pedig elbeszélgetek a fiatalemberrel. Remek írásai vannak. Két regény is. Kell hozzá sok munka, hogy igazán eladhatóak legyenek, de hidd el, megéri. Frattannál ezerszer jobb.

Soma elgondolkodva nézte a lányt. Látszott rajta, hogy meggondolja a választ. Elsétált az ablakig, nézte a kertet. Az állát simogatta. Judit már tudta, hogy döntés előtt áll. Akkor szokta így simogatni az állát, ha fontos döntést hoz.

Soma megfordult:

— Rendben. Eddig amit csináltál, kiváló volt, valahogy sínen vannak a dolgaink. Bízok benned. Vedd kezelésbe a fiút és figyelj rá. Tudod pont az, hogy cigány származású óvatosságra int. Nem azért, hogy nem bízom benne, de bármi problémánál a származása halmozottan okozhat bajt. A politika is beleszólhat. Felhasználhatják mások. Tudod, a sok nagyszájú „testvérvédő” akik ebből élnek, holott semmit sem tesznek értük. Ne kerüljünk ilyen témával a kirakatba. Válassz ki nála egy korábbi regényét és instruáld mit is csináljon. Felhatalmazlak, hogy havi hatvanezer forintos előleg mellett három hónap alatt legyen kiadásra készen a regény. Az őszi időkben jobban vesznek könyveket is az emberek, és megfelelő reklámmal beindítjuk Krisztiánt. De a felelősség teljesen rád hárul. Én nem akarok vele foglalkozni és Judit se tegye.

Móni hálásan nézett rá:

— Garantálom főnök, hogy karácsonyra ő lesz a könyvsiker.

Zsolt ritkán vett részt ezeken a vacsorákon. Általában valamelyik kollegája műtermében tartózkodott. Sokszor óráig vitatkoztak egyetlen ecsetvonás szerepéről, vagy valamelyik szín fontosságáról. Ő a klasszikus festészetet kedvelte, de a modern irányzatokat is elfogadta.

Mónival úgy viselkedett, mint ama éjszaka előtt. Udvarias, kedves, mindig nevettek beszélgetés közben, de semmi nem érződött abból a viharos éjszakából, amikor a gyönyör útját járták be, és nem is akárhogy. Volt pár kalandja, de ilyen éjszakája kevés. 

A lány őszintén, odaadóan tárulkozott ki, érezte, hogy nem csak a testével, de a lelkével is szeretkezett. Valami őt is megérintette, de elhessegette a gondolatot. Nem akart kötöttséget, nem akart szerelmet. Megtapasztalta már, hogy az fájdalommá is tud válni, méghozzá pokoli fájdalommá. Nem félt, de valahol óvatos volt. Kívánta Mónit. Ha csak ránézett már beindult, de visszafogta indulatait. Néha észrevette magán az anyja kutató tekintetét, mintha gyanakodna. Nem akart családi problémát és Móninak sem akart bajt okozni.  Csodálatos éjszaka volt, de csak ennyi és nem több. Mégis, miért nem akarja ezt elfogadni? Ez furcsának találta.

 

*

A Frattan féle „leszámolást” előre hozták. Soma ott akart lenni, hátha szüksége lesz Móninak a segítségére. Egy ügyvéd barátjával konzultált a témában, aki — látva Krisztián nyilatkozatát — úgy nyilatkozott, hogy perre azért nem lehetne vinni a biztos siker reményében az ügyet, de ügyesen kezelve el lehet érni, hogy Frattan feladja a régi szerződést. Ez a cél, nem a botránykeltés.

Csütörtök reggelre beszélték meg az íróval a találkozót, tízre. Mindent előkészítettek és nyugodtan várakoztak. Közben Móni Krisztián egyik regényét olvasgatta. Eléggé szentimentális történetet egy cigánylányról, aki folyton falakba ütközik származása miatt. Nem rossz a történet. A vége katarzis, közben hatalmas szerelem (itt-ott túlzott vulgaritással – majd abból húzni kell), a társadalmi problémák logikusan kifejtve — szóval rendben is lenne ez. A baj az, hogy Krisztián a lányt sajnáltatta és semmi olyat nem írt ami azt mutatná, mit is kellene tenni. Az kevés, hogy néhány öregasszony majd törölgeti a szemét a könyv után. Több kellene. Valami utat mutatni a megoldásra. Még akkor is, ha ma lehetetlen az országnak ebben a helyzetében okosnak lenni. Mindenki csak saját céljai eléréséhez hasznosítja a témát és senki nem foglalkozik vele komolyan, talán nem is akar.

Erzsi dugta be a fejét:

— Vigyázat, légiveszély! Frattan kocsija állt meg az utcán. Főzök neki egy zaccos kávét.

Soma elnevette magát:

— Kapjon csak rendes kávét, másképp lesz ma keserű a szájíze, remélem.

Mónika hallgatott. Ő már a mondandójára készült. Összekapta a gondolatait, vett néhány mély levegőt, hogy az oxigén felfrissítse az agysejteket aztán leült, illedelmes kislány pózban — keresztbe tette a lábát. Elhatározta, hogy nem áll fel Frattannak. Éreztetni akarta vele, hogy már nincs nyeregben

Az író szokott módján dübörgött be. A hasa után következett, folyt róla az izzadság, bár még csak délelőtt tíz óra volt. Kezet nyújtott Somának:

— Szia, Somi. Mi van? Ég a ház? Vagy a rajongóim követelik a következő regényem? Na, ki a farbával, halljam!

— Szia, Miklós. Az ifjú hölgynek lenne némi mondanivalója a számodra. Hallgasd figyelmesen!        

— Nekem vele semmi tárgyalnivalóm. Te vagy a főnök, mond el te! Még mindig itt dolgozik?          

— Itt bizony, és még sokáig itt fog dolgozni. Nos, foglalj helyet, és hallgasd meg!

Frattan végigvágta magát a rozoga fotelben, ami felsírt a tetemes súly alatt. Rámordult a lányra:

— Na, halljam, mi a fenét akar mondani! Nincs sok időm.

Mónika élvezte a pillanatot. Látta a szemben ülő arcán a gőgös fölényességet, és már előre elképzelte, amikor majd leesik az álla. Kezébe vette az előkészített papírokat, és széles mosollyal átnyújtotta:

— Parancsoljon. Lapozzon bele ezekbe. Érdekes olvasmányok. Ne tépje szét őket, ezek csak másolatok.

Frattan gyanakodva vette kezébe a papírlapokat. Olvasni kezdte. Az arcáról olvasni lehetett. Meglepődés, düh, tehetetlenség váltakozott. Soma feszülten figyelt, Móni egykedvűen, bár izgatott volt ő is. Az író önkéntelenül gyűrögetni kezdte a lapokat. Látszott, hogy feszülten töpreng, mit mondjon. A plafont bámulta közben, meg a szemüvegét törölgette, húzta az időt. Nem bírta sokáig, szinte kirobbant belőle:

— A kurva anyját ennek a cigánynak. Éhen döglött volna, ha nem adok neki munkát! Ez a hála? Na, remélem, elhajtjátok a fenébe, és ezt a témát gyorsan lezárjuk. Szükségetek van rám. Én vagyok az alap ennél a kiadónál. Meg kell oldanunk a problémát. Hajlandó vagyok ennek a pondrónak valami kis pénzt juttatni még, és ad-acta a téma.

Soma csak nézte, hogy még mindig játssza a magabiztosat:

— Nem Miklós. Nem ad-acta. Csak akkor, ha felbontjuk a szerződést, és ha hajlandó vagy más feltételekkel szerződni velünk. Akkor rendben, ha meg nem, akkor keress másik kiadót, mi nem tartóztatunk.

Frattan felháborodottan kiabálni kezdett:

— Mit képzelsz, Soma? Rajtam gazdagodtál meg és akkor most egy ilyen kis szemét miatt a kukába akarsz dobni? Na, ebből semmi sem lesz. Jó ügyvédem van. Akkora pert kaptok a nyakatokba, hogy bezárhatjátok a boltot. Azt garantálom.    

— Miklós. Az első könyved tényleg siker volt, jól hozott a konyhára, persze te is tisztes összeget zsebeltél be. Fair volt az együttműködésünk, úgy érzem. Aztán még egy félig sikeres könyved következett, a többi meg majdnem ráfizetés. Az érvényes szerződés szerinti további kiadások biztos, hogy csak vinnék a pénzt, és nem hoznák. Szóval változtatnunk kell.

— Nem fogok. Te is tudod, hogy nem perelhettek be, nincs jogalapotok.

Móni közbeszólt:

— Így igaz. Valóban nem biztos, hogy nyernénk. Nem is indítunk pert. Helyette megmozgatjuk a sajtót. Biztosan akad néhány lap, ahol örömmel leplezik le a divatos írót. Akkor mit tesz?

Frattan nem kapott levegőt, fuldoklott a dühtől:

— Maga lett itt az észkombájn? Elbánok én magával és azzal a kis szeméttel is. Majd hallani fognak rólam. Most pedig fulladjatok meg — és kirohant, de látszott rajta, hogy valahol a magabiztosságát már elveszítette.

Soma és Móni egymásra néztek és nevetésben törtek ki.

Erzsi dugta be a fejét újra:

— Mit csináltatok ezzel a haspókkal? Megroggyant.

— Meg fog még jobban is — válaszolt Móni.

*

Korfu szigete pompás zöldben fogadta Somát és Juditot. A reptéren magyar idegenvezető fogadta őket és terelte a charter járat utasait az épület előtt álló panoráma-buszhoz.

Késő este volt már, amit még növelt az időeltolódás. A húsz kilométerre lévő Ipsos üdülőhely egyik elegáns szállodájába már fél tíz körül érkeztek. Gyorsan ledobálták a csomagokat a szobában és irány az étterem, ahol svédasztalos vacsora várta őket. Így fáradtan nem sokat ettek és nem keresték a görög ételeket, inkább, amik ismerősnek tűntek, azt ették. Soma így is becsapódott alaposan, mert a szép egyben sütött krumpliról kiderült, hogy azt még délben sütötték és jó déli szokás szerint, ami megmaradt, azt besavanyították. A megszokott íz helyett, savanyú sült krumplit kóstoltak. Jót nevettek ezen. Könnyű vörös retsinát ittak egy-egy pohárral.

Lezuhanyoztak. Judit megágyazott a kettős heverőn. Szokatlan lesz egy ágyban aludni a férjével. Talán tíz éve volt így? Pontosan nem emlékezett rá.

Még kiültek egy kicsit az erkélyre és nézték a tengeren bolyongó fényeket. Egy-egy hajó. Lehet csak komp, persze a komp itt több ezer személyt és több száz autót szállító hajót jelentett, a sziget és a szárazföld között.  Majd talán ellátogatnak oda is. Otthon Soma nézegette, miként is lehet eljutni a Meteorákhoz, de a görög közlekedésről tájékozódva erről lemondtak. Csak élvezni akarták a sziget csöndjét — már ahol nem a turisták szállták meg — nyugalmát és a tenger hűsítő habjait.

Közeledett az éjfél, mire ágyba bújtak. Judit elégedetten fészkelődött Soma testéhez. Átölelte, a fejét a vállára hajtotta, lábát áttette a férfi combjain. Hallgatta egyre mélyülő szuszogását és lassan ő is elaludt. Utolsó gondolata ez volt: — szeretlek.

*

Móni első napja semmi meglepőt nem produkált. Erzsi és János nem piszkálta az ilyenkor szokásos viccekkel. Mindenki végezte a dolgát. Délelőtt három telefon megbeszélést folytatott. Egy nyomdánál alkudozott és megállapodtak, hogy másnap elugrik hozzájuk. Hátha a kemény borítás helyett találnak valami köztes megoldást, ami olcsóbbá tudja tenni a könyv legyártását. Soknak találta a hétszáznyolcvanöt forintos darabonkénti árat. Jó lenne hatszáz alá vinni, de ezért áldozni is kell, akár a minőség rovására. Ha sikerül, akkor jó pár ezer forintot spórol meg.

Egy két éve felfedezett íróval is tárgyalt telefonon, aki harmadik könyve kiadására várt. Még a szerződést se írták alá, de már a nyomdában volt a kézirat. Egy telefon után meg is indulhatott a nyomtatás, egy hét múlva pedig már a boltokban a kötet. Bedobott egy trükköt a tárgyalás során. Kipuhatolta, mennyire van megszorulva az író. Bejött, amire számított, nagyon számított a pénzre. Elpanaszolta, hogy kéthavi számlái kifizetetlenek, jelenleg alig van jövedelme. Szabadúszó újságíró, nem sok cikket helyezett el az utóbbi hónapokban. Móni felajánlotta:

— Megpróbálok segíteni. Somával naponta beszélek telefonon. Rábeszélem, hogy adjon előleget, de mivel ez soha nem volt szokás és kockázatos is, valamit önnek is be kell áldozni, hogy Soma rábólintson. A szokvány jogdíj hányadból ajánljon fel öt százalékot azokra a kiadványainkra, amiket a pályakezdő fiatalok első megjelenését tesszük lehetővé, természetesen a kiadó költségén és kockázatán. Rendben?

— Alig kapok így is pénzt, de egye fene. Nagyon kell most a számlák miatt, hogy legyen valami bevételem. Kell ehhez valami papírmunka?

— Igen. Holnapután délelőtt befáradna aláírni?

— Rendben, ott leszek. Ugye tudja, hogy magácska most kirabolt? — nevetett.

Móni is nevetett:

— Nem, én most vállaltam, hogy Soma összeszid, mert én segítettem magán. Viszhall. Szép napot.

 

*

Soma már hajnalban felébredt. A felborult napirendje miatt, vagy, mert idegenben aludt, nem tudta. Nem is gondolkodott rajta. Kiült és nézte a csillagfényes eget, a tengert a bolyongó fényekkel. Picit talán el is bóbiskolt, amikor furcsa fényt látott a tengeren. Mintha valahol valami nagy tűz fénye tükröződött volna. Figyelt. Aztán elmosolyodott. Rájött, hogy a Nap kel fel — a tengerből.

Bement a szobába és óvatosan odahajolt Judithoz. Egy puszit lehelt az arcára. Tudta, hogy fel fog ébredni. Úgy is történt. Nagy álmosan mosolygott rá és köszönt:

— Jó reggelt kedvesem, miért nem hagyod szemed fényét aludni?

— Mert szemem fénye most kijön az erkélyre és megnéz egy másik fényt.

Azzal kisegítette az ágyból és kézen fogva vezette az erkélyre. A Nap már több sugarat mutatott, ici-pici része már kibukkant a tengerből. Egyre fényesebb lett a horizont. Egymást átölelve nézték a csodát. Puszikat adott az orrára, állára, arcára, ajkaira. Aztán már azt érezte, hogy felesége ráfonódik és égett egy csók — mint régen.

Judit nevetett:

— Uram, most már visszamehetek aludni?

— Igen, hölgyem, vigyázok álmára.

— Na, nekem van egy jobb ötletem, inkább vigyázzon a férfiasságára, mert most más lesz a dolga.

Azzal kézen fogta Somát és az ágyhoz húzta. A görög Istenek talán becsukták szemüket. Vagy éppen gyönyörködtek a látványban, ami következett. Ki tudja ezt?

 

*

Móni fél hat körül esett haza. Gondolkodott, hogy készítsen-e valami vacsorát, vagy a tegnapi maradékot eszi meg. Ha Zsolt itthon van, korán akkor kellene valamit összeütni, de ha nem jön ma este se, csak éjjel, akkor meg minek. Biztos, ami biztos, összeütött egy lecsót. Móni-féle módra „gazdagon”. Szalonnát pirított le, rá a hagymát, karikára vágva, picit felöntötte vízzel, hogy dinsztelődjön. — Még nevelő anyjától tanulta ezt — aztán amikor már elfőtte a vizet, rákeverte az őrölt paprikát — vigyázva, hogy ne égjen meg — bedobta a kolbász darabkákat, nem lecsókolbászt, minőségi fajtát, ami jó ízt ad az ételnek. Amikor kicsit már sült az is, akkor bele az apróra vágott paprikát, és két szem héjazott paradicsomot. Lefedte, hagy rotyogjon kis lángon.

Elővett két tányért és evőeszközöket. Megterít Zsoltnak is, hátha beesik.

Az ablakban nézelődött, amikor lépéseket hallott. Tudta ki jön. Megismerte laza csoszogásáról.

— Szia, Móni. Mi lesz a vacsora? Éhes vagyok.

— Lecsó. Szereted?

— Ha van benne erős paprika is, akkor nagyon, ha nincs, akkor is megeszem. Jöhet.

Móni elnevette magát:

— Mintha ezt éreztem volna. Két erős zöldet egyben beletettem, majd szétnyomkodod. Mindjárt kész.

Zsolt felállt. A hűtőhöz ment és fél üveg pezsgőt vett elő. Két poharat állított a tányérok mögé, és mosolyogva nézte a lány sürgés-forgását. Újra feltűnt neki a formás, izmos vádlija. — Szép a lába. Móni, lekapta a tűzhelyről a lábast és az asztal közepére tett alátét falapra tette:

— Várj még, mert szétégeti a szád!

— A számat valami más égethetné…

— Most vacsorázunk. Ne álmodozzon a fiatalúr! — nevetett Móni.

Leült ő is és szedett a fiúnak, aztán magának is. Hallgattak. Zsolt azon gondolkodott, hogy mit tegyen, kívánta a lányt, nagyon, de félt is, hogy most mindent elrontana. Móni újra azt érezte, mint akkor este, hogy forróság önti el, és nem az esti hőségtől. Milyen jó is lenne, ha az emberek egymás gondolatát látnák. Vagy nem? Talán nem, mert akkor elveszne a varázs.

Vacsora után Zsolt félig öntötte a poharakat és koccintásra emelte:

— Egészségedre!

— Le akarsz itatni?

— Dehogy. Férfiban is ronda a részeg, hát még nőben.

Móni megemelte a poharat. Koccintottak. Zsolt lehajtotta egyben az italt, Móni csak ízlelgette. Közben a fiút nézte. Érezte, ha most Zsolt azt mondja, „töltsük együtt az éjszakát” — nem mondana nemet.

Zsolt mosolyogva nézte — érdekes mindig mosolygott — és halkan ennyit mondott:

— Lehet, furcsa, amit mondok, de van egy javaslatom: töltsük együtt az éjszakát, nagyon kívánlak.

*

Judit két nap múlva Sissi kastélyában megjegyezte:

— Csodálatos élete volt Erzsébetnek, de a halála borzasztó.

— Igen, kedvesem. A történelem senkit nem kímél. Néha ártatlanok is áldozatul esnek.

— Útálom a történelmet. Abból mindig csak négyes voltam.

Ezen jót nevettek. Élvezték a hűvös termeket. Előtte Perama dombtetőn lévő kávézójában jártak — kocsit béreltek, amivel a parányi szigetet majd bejárják — onnan nézték a repülőtér forgalmát. Szinte ijesztő, ahogy a kicsi betoncsíkra szálltak le az óriás gépek. Mielőtt betont fogtak, talán öt méterre szálltak a tenger habjai felett. A felszállásnál pedig egy hirtelen emelkedő, félig domb, félig hegy magaslaton kellett átszállniuk. Félelmetes volt.

Kiléptek a kastély belső udvarára. Hatalmas pálmák adtak árnyékot Achilleusz két szobrának. A diadalmas és sebesült férfi kőbe faragott dicsőségének és szenvedésének.

Megcsodálták a tizenkét görög bölcs mellszobrát, akik mellé valami fura ötlettől vezérelve Erzsébet Shakespeare-t felállítatta.

Paleokasztricára készültek innen. Az még belefért a napba.

 

 

 

/folyt. köv./ 

 

Legutóbb szerkesztette - Tiszai P Imre
Szerző Tiszai P Imre 388 Írás
"tegnap" stigmák égtek rám, számon csókod mart égőn fájón sebzett vágyódást tested font rám őrlődőn kínzó stigmákat s mert én csak "bennünk" élek, némán mindent eltűrök büszkén