Tiszai P Imre : RAILJET – 3.

*

 

Megállt a tölgyfa ajtó előtt, megigazította szemébe lógó haját, rántott egyet a lecsúszni készülő szoknyáján (mindig bajban volt vele soványsága miatt), aztán „egy életem, egy halálom” mozdulattal megnyomta a csengőt.

Nem félt a találkozástól. Kamaszkorában megszenvedte a függetlenné válás próbáit — hiába élt családban, az mintha nem is lett volna — és megtanulta kezelni az önállóság elvárásait. Amúgy meg kíváncsi is volt Soma családjára. Bízott benne, hogy munkát is kap. A diploma megszerzését követően el tudott volna helyezkedni, de nem volt kedve valahol az alsó lépcsőfokon kezdeni és viszolygott attól is, hogy mint a sor végén lévőnek mindenki parancsolgatni fog. A Soma által említett munka mégis önállóbb, mint egy team-ben aprómunkázni. Érdekelte az irodalom, a költészet. Ő maga is írogatott novellákat, elbeszéléseket, esszéket. Egy regényhez is hozzáfogott, de félkészen a szemétbe dobta. A párbeszédekkel nem volt megelégedve az pedig, hogy „szárazon” leírja a történetet nem csábította. Ahhoz elég egy novella is.

Kulcs csikordult meg az ajtó zárjában. Villámgyorsan megnyalta a száját, az újhegyével megsimította a szemét, hogy szempillái ne össze-vissza álljanak, egy mosolyt vett fel az arcára és az előlépő csinos nőre köszönt:

       — Jó napot, csókolom, szervusz! Melyik legyen?

— Maradjunk a szervusznál, ha már az uram elcsábítottad a vonaton. Gyere beljebb, kész a reggeli, és Soma morcoskodik, ha nincs teli a pocak. Aztán meg elkezd rohangálni kora hajnalokban, hogy leadja a felszedett kilókat. Rájöttél már te is, hogy a férfiak a hiúbbak?

Összenevettek. Érezhető volt, hogy kölcsönös szimpátia ébredt bennük. A lány csodálta az anyja korú nő szépségét, aki valahol viszonzásul tényleg, mint egy anya nézett rá.

— Engedd meg, hogy bemutatkozzak: Somogyiné Pataki Judit vagyok. A keresztneved tudom, Mónika vagy ugye?

— Igen, ahogy meg kinézek, a vezetéknevem ki is találhatod: Veréb vagyok.

Ismét jót nevettek. Judit átkarolta a lány vállát és bementek a házba. Az ajtót csak laza sarokmozdulattal berúgta maga mögött. Ezen is jót nevettek. Úgy látszik elkaptak egy nevetős napot.

Soma már az asztalnál ült, sőt a tányérján púpozottan állt a rántotta, jól megpaprikázva. Felállt és mosolyogva lépett a lány felé:

— Jó reggelt, Mónika, szia. A kézcsók elmaradhat?

— Azt hiszem, bokán is rúgnám. Utálom, ha nyalogatják a kezem.

— Akkor üljön ide mellém. Itt szabad csámcsogni, sőt mint néhány afrikai törzsnél kötelező is, mert akkor Judit megnyugszik, hogy jól főzött, bár most ezt nekem kell majd megköszönni, rántottában verhetetlen vagyok. De van itt sajt, dzsem, vaj, tej, tea. Kérsz egy kávét előtte? Az is saját főzés.

Reggeli közben nem sok szó esett. Aztán Soma újra körbe kínálta a feketét. A lány kért. Soma meglepődött, hogy ő is cukor nélkül issza. Pedig nem kellett vigyáznia a súlyára.

Soma nézte, ahogy a lány elgondolkodva kortyolja a kávét. Hallgattak. Pici feszültség volt a levegőben, vagy talán a reggeli lustaság kényszerített mindenkit a hallgatásra. A lány törte meg a csendet:

— Nos, Soma úr — nevetett —, ugye nem baj, ha így szólítom?

— Nem, de az urat hagyd el. Ha nem is lapátolok naphosszat, de munkával keresem a kenyerem. Igaz nem kell blokkolnom a munkahelyemen, tekintve, hogy én vagyok a vezető, de cserében én izzadok az APEH előtt, én járhatok bíróságra plágium pereknél, vagy éppen én vagyok az, aki éjszakákat azzal tölt, hogy kezdő zsenik förmedvényeit olvassa, hátha lehet valamit kihozni belőlük. Hallgatlak. Diplomáztál?

— Igen, ha nem is Summa cum laudával, de jó középtájon voltam. Három hete. Pár állással megkínáltak, de valahogy nem akarom az újonc szerepét eljátszani egy multinál és kezdő fizetésekhez odadobott kaffetériák sem vonzanak. A legjobb ajánlat százötvenöt ezer bruttó volt. Nem sok, ha beleszámolom, hogy egy albérletet most már egyedül kell fenntartanom. Volt egy ajánlatod. Áll még?

— Áll, de elmondtam akkor is, hogy csak százhúsz körül tudok fizetni. Az pedig nem sok.

Ránézett a feleségére.

— Említettem, kedvesem, hogy az udvari kis ház esetleg része lehet a bérnek, ha kislánynak lenne kedve könyvmolyoskodni. Megoldható?

Judit elgondolkodott. Az a kis ház olyan huszonöt négyzetméteres. Parányi tea-konyhával és egy utólag lerekesztett zuhanyzó-WC-vel. Pár régi bútor állt benne, de amúgy lakható. Egy kis fantáziával otthonossá is lehet tenni. Magányosnak megfelelő és költsége is csak a víz-gáz-villany fogyasztás lenne. Abban meg még mérőhiányok miatt nagyon kis összegeket is lehet kérni. Megkedvelte a sovány kislányt:

— Természetesen, bár alaposan ki kell majd takarítani, és talán újra is kellene festetni.

A lány felnevetett:

— Az nem számít. Tizenkét éves koromban már én takarítottam otthon és festettem már ki szobát diszperzittel, meszeltem már ki konyhát, sőt, nagyanyámnál még lószaros törekkel is barkácsoltam a vályogház tövét. Értek én mindenkihez. Ha kell itt is segítek neked, Judit. Bármilyen ételt megfőzök, vasalni is tudok. Nem akarok tolakodni, csak felajánlom.

— Ha Soma jónak lát a munkához, akkor nem nagyon lesz időd ilyesmire. A könyvkiadás most nem nagy üzlet és nehéz jó írót találni, hogy ne sok munkánk legyen velük. Olyan kéziratokat kapunk sokszor, hogy még az is kétséges, a magyar nyelvet ismeri-e az író. Emlékszel Somi arra a hájas palira, aki a kéziratát csak  százezer forintért akarta ideadni? Hát, azon hetekig nevettünk. Van néhány fiatal, akik jól írnak, de türelmetlenek, alapvető dolgokkal nincsenek tisztában, az írástechnikában, úgyhogy aki lektori munkát végez itt, az készüljön fel a legrosszabbra.

Elgondolkodva nézte a lány arcát. Mónika állta a tekintetét és mosolygott:

— Nem számít. Tudok emberekkel bánni, csak egyet kérek: önállóan végezhessem a munkát. Csak Soma legyen a főnököm és engedjétek meg, hogy az íróitokkal én beszéljem meg azokat az írásokat, amiket rám bíztok. Ne szóljon bele senki, amíg a végére nem érünk a dolgoknak. Rendben?

Soma az állát dörzsölgette. Láthatóan tetszett neki Mónika határozottsága, de némi kétségei azért voltak:

— Te nem tudod milyenek ezek a „zsenik”. Egyik beképzeltebb, mint a másik, és mind azt hiszi, vagy Dosztojevszkij, vagy akárki klasszikus reinkarnációja. Egy ügyeletes sztárunkkal sajnos olyan szerződést kötöttünk, hogy meghatározott a kiadás minimális példányszáma. Remitenda példányokkal vagyunk tele az utolsó két könyvénél. Rád bízom. Hátha tudsz valamit segíteni. Ólomfejű, de a legnagyobb név nálunk. Talán ismered te is. Úgy hívják, hogy Frattan Miklós. Ismerős?

— Igen. Két könyvét olvastam. Az elsőt még három éve, meg tavaly egyet, talán az utolsót, amit kiadtatok. Csapnivaló volt. Mintha elszállt volna önmagától és csak az oldalszám érdekelné. Én azt a könyvet nem adtam volna ki. De tudom, hogy a szerződések kötnek benneteket is. Majd kezembe veszem az urat. Faragok én rajta. Vagy idomul, vagy idomítom. Választhat.

Judit is elnevette magát:

— Emléktáblát teszünk a kiadó falára a tiszteletedre, ha sikerül.

Mónika visszanevetett:

— Idomítottam már férfiakat, bár nem vagyok túl rutinos ebben. Most mennék. Még van néhány hivatalos dolgom elintézésre. Holnap hánykor jöhetek? Két bőröndben az összes cuccom, egy ismerősöm megkérem, és kocsival elhoz. Megnézném azt a kis házat, bár kívülről már láttam és tudom, hogy estére majd annyira rendbe hozom, hogy szépet álmodjak benne. Ne idegeskedjetek. Tizenhárom évesen sokszor aludtam szenespincében. De ezt majd máskor mesélem el.

Ezzel odalépett Judithoz, két oldalról puszit adtak egymásnak, aztán vigyorogva felpipiskedett Somához is és egy cuppanós puszit kent az arcára.

Soma és Judit nevetve nézett a sietősen távozó lány után. Judit arra gondolt, hogy lányt szerettek volna gyereknek. Ma már persze semmiért és senkiért nem cserélné fel Zsoltot.

Soma szinte megérezte felesége gondolatát, mert így szólt:

— Lehetne egy ilyen lányunk. Mit tudsz? Zsolt mikor érkezik haza Angliából?

 

Mónika másnap reggel már hétkor ott volt. Soma az udvari szerszámost kinyitotta, hogy kedvére keressen mindent, amit jónak talál a kerti-lak reparálásához. Móni nem is csalódott. Volt ott minden. Diszperzit festéktől kezdve minden, amivel varázsolni tud. Maga a helyiség tényleg kicsi volt, talán ötször ötös lehetett. A bejárattal szembeni oldalon, egyvonalban egymás mellett leválasztva egy zuhanyzó fülke, mellette a WC (épphogy befért a használója), és egy gázzsámoly a sarokban, fali polccal mellette, ami alatt őskori hűtő rozsdásodott. Kipróbálta, egészségesen duruzsolt, a gázpalack félig volt. Levetkőzött. Egy szál bugyira egy régi nyári ruháját húzta magára, amit nem sajnált összefestékezni. Rövid haját hátrasimította — a rakoncátlan fürtök persze visszaágaskodtak, egy reklámsapkát húzott rá, ami valami néptánc fesztivált reklámozott — pár éve ott osztogatták.

Egy vödröt engedett a csapnál tele vízzel, és először a szutykot mosta fel, jó pár léből. Amikor már úgy érezte, hogy aránylag tiszta a szoba, akkor a pár bútort mosta le, az ágyat kapta szét, és darabonként mosta át a deszkákat. „Öreganyám” ágy volt. Valaha a nagyanyjáéknál ilyenben aludt ő is. Dél felé az ablakok kerültek sorra. Apró kockák, a legrosszabbak, amik csak lehetnek. Az ajtó úgyszintén, azzal a különbséggel, hogy tejüveg volt.

Belemerült a munkába. Szeretett dolgozni, és ha valamit csinált, azt szívvel-lélekkel tette. Amihez nem fűlött a foga, azt el sem kezdte.

Judit hangjára riadt fel.

— Nem vagy éhes?

— Mit tudom én. Az evés nálam nem nagy ügy. Hoztam most is pár kiflit, fél liter kakaót, majd később eszek.

— Na, gyere csak. Igaz, nem valami fényes ebéd készült ma, de szívesen látunk, és közben pár dolgot megbeszélünk a kiadó ügyeiről — amikor látta, hogy a lány a csapnál kezd mosdani, folytatta — fenn a fürdőszoba, ott mosakodj meg. Ne öltözz át, mi is a konyhában szoktunk ebédelni. Gyere, menjünk.

Soma az asztalnál ült. Egy folyóirat volt a kezében:

— Eszem megáll. Majd ezt, kedvesem, és te is Mónika olvassátok el. Hányinger kerülget, hogy a modernitás jegyében, hogyan írnak néhányan. Mást se olvasok ebben a rövidke novellában, mint hogy „neon-zöld érzet”, „fára mászó tök”, „smár”. Az, hogy valaki rondán beszéli a magyart, az már modern? Mi az ebéd, kedvesem?

— Nem fogsz éhen halni. Borsóleves, rántott tök petrezselymes krumplival, de ha ez kevés, akkor maradt még tegnapról brassói egy tányérral.

— Nem kell. Két tányér leves, és jöhet egy tök kavalkád. Imádom. Mónika?

— Nekem aztán mindegy, mindenevő vagyok. Ha az étel nem ugrál, mászik előttem — jót nevetett saját mondásán.

Szó nélkül ettek, ami talán a nagy melegnek is betudható volt.

Amikor végeztek és Soma szertartásosan elkészítette a kávéját — felesége és Móni nem kért — a vendég felpattant és a mosatlant a mosogatóba vitte:

— Judit, hagy szolgáljam meg az ebéd árát.

Soma sietett bólogatni:

— Nagyon helyes, tudod az én dolgom lett volna, de ezt el ne meséld sehol, még papucsnak tartanának.

Judit nevetett:

— Mert az is vagy drágám, de egy édes, aranyos és nagyon izgalmas papucs. Imádlak.

Soma odalépett hozzá és magához ölelte:

— Álca ez csak, kedvesem, közben meg én vagyok a modern kor Don Juan-ja.

Mónika mosolyogva nézte őket. Sóhajtott. Apjára, anyjára gondolt és gyermekkorára. Ilyen jelenetet nem látott soha. Helyette a félelmet érezte mindig, amikor apja részegen ütötte-verte az anyját. Néha próbálta megvédeni, de akkor menekülnie kellett az apja elől. Sokszor aludt a pincében a szén tetején, és csak reggel mert felmenni a lakásba. Emlékezett rá, hogy mennyire szégyellte a sokszor betört ajtó látványát, a szegénységüket, azt, hogy az osztálytársai is tudták, miként élnek, és ő valahogy mindig ki volt mindenből közösítve. Barátnője nem is volt. Az osztályban egyetlen fiú beszélgetett vele néha. Egy nyakigláb vörös hajú keszeg. Tetszett neki? Ezt nem tudta meg soha. Olyan gyáva fiú volt, hogy a kezét sem merte megfogni soha.

— Mentem. Még sok a dolgom. Este itt akarok aludni, és holnap befejezem a munkát. Holnapután már szeretnék dolgozni.

Judit kiszabadította magát Soma karjaiból. Egy puszit lehelt az orrára:

— Rendben. Ha végeztél, akkor gyere fel és fürödj meg itt fenn, és kapsz egy ágynemű garnitúrát, paplan, nagy- és kispárna, huzatok, lepedő. Ha bármi más kell, szólj, ne költs rá, van itt minden. Nem fogod elhinni, de még egy csomó nászajándékot ki sem bontottunk, mert annyit kaptunk. Étkészletet kellene árulnunk. Nyolc van.

Soma nagyot nevetett:

— Kell az. Ha már elkezdünk veszekedni, azokat csapkodjuk a falhoz.

Mónika vidáman sietett vissza kis házához. Jó volt arra gondolnia, hogy ha nem is az övé, de mégis otthona van.

Nyolc körül végzett, alaposan elfáradt. Összepakolta a takarításhoz használt eszközöket, vissza a szerszámosba. Magához vett egy szoknyát, egy zöld blúzt, a klumpát majd megmossa fenn… elindult a ház felé.

Az emeleti ablakban Judit integetett neki. Visszaintett és bandukolt tovább a szépen kialakított kertben.

A fürdőszoba bézs színe megnyugtató, kellemes látványt nyújtott. A csempéken látszott, hogy nem filléresek, a csapok ragyogtak, a zuhanyzó fülkét átlátszó üvegfal és ajtó zárta le.

Ledobálta a ruhát magáról és megnyitotta a zuhany csapját. Élvezte a hűsítő vizet, ahogy a testét csapkodta.

A fali tartóban sampont és tusfürdőt talált. Hajat mosott, ami inkább fiúsra nem vágott frizurájával nem volt bonyolult. Nem szeretett bajlódni „női” hajjal.

A testét alaposan végigdörzsölte. Dús szemérem szőrzetén habzott a tusfürdő. Elmosolyodott. Már fél éve, hogy utoljára másra is használta, mint pisilésre.

— Hú, erre nem számítottam!

Egy férfihang volt. Mónika sikoltott egy aprót, rámeredt az ajtóban álló fiatal, sovány, lobogó fekete hajú férfira. Nem érdekelte, hogy meztelen, nem nagy érték az ő teste, de azért bosszantotta, hogy valaki benyit és így látja:

— Gondolom, ha belép egy fürdőszobába, ahonnét hallja a zuhanyt, felkészül arra is, hogy ott fürdik valaki. Nem zavarja, hogy egy nő?

A férfi elnevette magát:

— Mivel itthon vagyok, és a családunk egymás előtt nem szégyenlős, nyugodtan beléptem a fürdőszobánkba. De látom, rosszul tettem, úgyhogy elnézést. Távozom, majd később talán bemutatnak egymásnak minket. További jó habozást!

Nevetve eltűnt, maga után becsukva az ajtót.

Mónika csak nézett utána, aztán észrevette, hogy a szája tátva maradt. Gyorsan becsukta, elmosolyodott.

Az utóbbi fél éve ez a legnagyobb kalandja férfival.

 

 

/folyt.köv./

Legutóbb szerkesztette - Tiszai P Imre
Szerző Tiszai P Imre 388 Írás
"tegnap" stigmák égtek rám, számon csókod mart égőn fájón sebzett vágyódást tested font rám őrlődőn kínzó stigmákat s mert én csak "bennünk" élek, némán mindent eltűrök büszkén