Tiszai P Imre : RAILJET – 11.

*

 

 

11.

 

Szombat-vasárnap Soma nem volt hajlandó semmi hivatalos dologról beszélni. Lezárta azzal Móni beszámolóját, hogy

      — Majd hétfőn. Addig hagy legyek már nyugodt. Elég lesz akkor megtudni, hogy csődbe mentünk.

      Móni nevetett:

      — Nem főnök, sőt, felvirágoztattam a Hanghullámot. Majd meglátod.

      Judit a vacsora után félrevonta és egy kis csomagot nyomott a kezébe mosolyogva:

      — Ezt Zsolt szobájában találtam. Azt hiszem a tiéd. Ne pirulj el. Felnőttek vagytok és semmi probléma. Tudod, örülnék neki, ha ilyen menyem lenne. Megszerettelek.

      Móni tényleg nyakig vörösödött. Tudta, hogy bugyija van a csomagban. Tegnap délben mindent levitt Zsolt szobájából, ezt is kereste, de az „szélhámos” fiú valahová eldugta. Úgy látszik nem eléggé:

      — Ne haragudj rám, Judit. Tényleg fenn aludtam néhányszor. Ugye nem baj?

      — Dehogy — ölelte magához Judit a lányt — valahogy mi is így kezdtük Somával és ma sem bánom. Majd az esküvőtökön emlékeztetlek erre. Rendben?

      Móni csak bólintott. Lement a házába, lefeküdt az ágyra. Kezét összekulcsolta a mellén és gondolkodott. El tudta képzelni, hogy Zsolt felesége legyen, de azt is tudta, hogy ha a fiú így akarná, akkor is nehezen egyezne bele. Úgy érezte, mintha már így is sokkal tartozna ennek a családnak. Még távolinak érezte a gondolatot is, hogy Zsolt és ő egy család legyen, de ugyanakkor vágyott az együtt ébredésre, a fiú örök vidámságára, gondoskodására, simogató mozdulataira, csókjára, ölelésére. Hangosan szólalt meg, csak úgy magának:

      — Na, Móni, a fene megette, te szerelmes vagy. Nem lesz ebből baj?

      Hétfőn együtt mentek be Somával az irodába. Móni előkapta a pénteken szépen összekészített iratokat — külön egy lapon a maga által leírt beszámoló menetet — és várta, hogy Soma átnézze a névre szóló leveleit. Amikor végzett — többségét összegyűrte és papírkosárba dobta — nagy levegőt vett és elkezdte:

      — Nos, Frattan tíz centit összement, olyan kicsi lett. Itt van az új szerződés tervezete. Hatvan százalékkal visszavéve a jogdíja, és mi döntünk abban, hogy mit jelentetünk meg, és hány példányban. Fizetni csak az eladott példányok után kell, a remitenda költsége közös lesz. Morgott, de beleegyezett. Majd mondd meg, mikorra hívjam aláírni.

      — Tárgyaltam a nyomdával az utolsó három megrendelésünkről. A könyveinket a kemény borítás drágította. Ezt megoldottuk. Kemény marad a fedél, de nem az ünnepélyes fekete, vagy kék, találtunk elfekvőben tüdőszínű anyagot az is jó lesz, komplementer szín betűnyomással. Elég jelentős összeget spórolunk meg. Kész a módosított szerződés, a felső fiókodban van, írd alá, és postázom.

      — Krisztián dolgozik a regényén. Minden nap behozza, amivel kész, nagyon jó lesz. Csak egy hónapot adtam neki az átírásra, de elkészül. Itt is spóroltam. Négy antológia munkáival végeztünk. Mehetnek a nyomdába. Annyit elértem a megrendelőknél — online net portálok —, hogy adtam öt százalék engedményt, cserében minden könyvünket reklámozni fogják. Számolj utána, ez nem rossz bolt. Vannak még apróbb dolgok, de azok nem lényegesek. Majd menetközben találkozol vele. Ja, még annyit, hogy tervezem egy önálló terjesztési hálózat kiépítését. Olyan „gyalogos” hálózat lenne. Mindenki, aki velünk üzleti kapcsolatban áll, valamilyen módon terjesztené a könyveinket. Cserébe mi is reklámozzuk őket a könyveink hátsó oldalán.

      Soma mosolyogva figyelte. Tetszett neki az összefogott beszámolója. Átgondolta, hogy tényleg komoly munkát végzett a lány és ezért valamiben szokása ellenére hirtelen döntött:

      — Móni. Köszönöm szépen. Látom, hogy komolyan veszed a feladatod. Van egy újabb ajánlatom. Legyél a cég ügyvezetője. Teljes felelőséggel. Rád merem bízni. Kevesebbet akarok az üzleti ügyekkel foglalkozni, írni fogok. Három félkész regényem vár a fiókban, egy dráma is fogalmazódik bennem. Nem akarok napi ügyekkel foglalkozni. Azt hiszem, hogy nálam jobban el tudod látni az irányítást, rátermettebb vagy, és mintha beleszülettél volna. Hivatalosan százötvenezer lesz a fizetésed, de mindenféle kafetériát kikeresünk, és remélem a jutalékok adta lehetőségek révén is tudunk fizetni. Lényeg, hogy előre vidd a céget, és akkor te is többet keresel. Beleegyezel?

      Móninak könnybe lábadt a szeme. Odalépett Somához, egy-egy puszit nyomott az arca bal-jobb oldalára és csak annyit mondott:

      — Az első ajánlatodra jó sokára adtam választ. Most nem várok, igent mondok. Jól érzem magam itt. Titeket megszerettelek, és azt hiszem, van a cégnek és nekem is jövőm. Köszönöm szépen.

      Soma az ajtóhoz ment. Kinyitotta, behívta Jánost és Erzsit:

      — Uram, hölgyem, bemutatom új főnöküket. A cég új ügyvezetője Veréb K Mónika.

      Móni figyelte a többiek arcát. Nem látott rajtuk semmi elutasítás. Mindketten mosolyogva fogadták a bejelentést. János természetesen bohóckodott egyet, Erzsi pedig magához ölelte, és csak annyit mondott:

      — Soha ne legyen rosszabb főnökünk.

 

*

      Este már lefekvéshez készült, amikor Zsolt kopogott az ajtón.  Meglepődött, mert ilyen későn nem szokta keresni.

      — Szia, gyere be. Mi történt?

      — Semmi és minden. Holnap utazom.

      Móni szomorúan nézett rá:

      — Hová?

      — Rómába. Megjött a meghívóm és a szerződésem egy nagy munkára. Talán egy évig is eltart. A Vatikánnak fogok dolgozni. Persze nem önálló munka, sőt, inkább segédmunka. Részletek színezése, előkészítése, de olyanok mellett, akik nekem az istenek a festészetben, mármint a freskók területén. Szeretem ezt a fajta munkát. Itt csak tanulhatok. Persze a pénz sem lényegtelen. Sok pénzt fogok keresni. Ami összejön, az elég lesz talán három évig is ahhoz, hogy csak utazgassak a világban és végre nyugodtan fessem, amit akarok.  Nehéz most elmennem.

      Fürkészve nézte a lány arcát. Látta, mi zajlik benne. Látta a szomorúságot a szemében.

      — Móni. Nem szokásom szerelmet vallani és most sem teszem, de valamit mondanom kell. Nagyon megszerettelek. Hogy ez szerelem-e? Nem tudom. Annyit tudok csak, hogy jó veled lenni, és most nem csak az ágyra gondolok. Szeretek veled beszélgetni, veled nevetni, egyáltalán nézni, ahogy sürögsz-forogsz, jó, ha a kávém elém teszed, jókat eszek a főztödből, szóval igazi feleségnek való vagy, de még vagy ötven évig nem nősülök meg. Gondolom, amúgy se bíznád magad egy világ-szélhámosra.

      Újra nevettek mindketten. Jóízűen, felszabadultan, egymásnak örülve.

      — De nem ám. Szülnék neked vagy tíz gyereket, aztán a világból is kimenekülnél. Szó sem lehet róla. Egyről azonban igen. Arról, hogy búcsúéjszakád itt töltsd, ha megfelel mellettem ezen a keskeny ágyon egy negyednyi hely. Ha nem férek, akkor úgyis lelöklek.

      Zsolt nevetve ölelte magához.

      — Igen, én is így gondoltam. Szeretlek.

      Móni a nyakába fonta a karjait, a fülébe súgta:

      — Szeretlek — és beleharapott a fiú fülébe.

      Újra nevetésben törtek ki. A nevetés volt a kincsük.

 

*

      Egyre jobb dolgok történtek a cégnél. A Móni által elindított események már önjáróak lettek. Két általuk kiadott könyv is a hazai sikerlista élén állt november végén. A kettő közül az egyik Krisztián regénye volt. Móni javaslata alapján a végét Krisztián — morogva — átírta és a cigánylány révbe ért. Lehet, az élet még nem ezt mutatta, de a regény hősnője akár példát is adhat. Olyannyira népszerű lett a kötet, hogy egy délelőtt a parlamenti közvetítések hallgatása során felkapta a fejét, mikor a könyvből idézett a felszólaló. Párttársai élénk tapssal jutalmazták, csak valahol „szélről” hallatszott füttyszó.

      A nyomdával élt az új szerződés. Kölcsönös előnyök alapján jelentős megtakarítást könyvelhettek el. A kötetek könyvesbolti árát nem csökkentették, helyette a szerzők juttatásait tudták emelni négy-öt százalékkal. Ha nem is számított ez soknak, de más — népszerű — írok is elkezdtek „tapogatózni” a Hanghullám felé.

Soma szinte teljesen Mónira bízta a kiadó irányítását. Tudta, hogy jobban csinálja, mint ő, és így legalább ideje is van a saját írásaira. A félkész drámáját lassan be tudja fejezni. Megmutatta egy rendező barátjának, aki úgy nyilatkozott, hogy „megetetem a dirivel, nyugodj meg tavasszal bemutató lesz”. A barátja nem szokott a levegőbe beszélni. Neki már hiányzott az, hogy újra meghajoljon a színpad szélén, a bemutató alkalmával, Judit kezét fogva.

      Frattan két anyagot is benyújtott, de visszautasították őket. Gyengék voltak. Mindkettő az első sikerkönyvére hajazott, de semmi új gondolat, semmi meglepő fordulat, unalmas típusmunka.

      Erzsi sokat betegeskedett, de talán már rendbejött. Megváltozott. Komolyabban vette a munkáját. Móni meg is dicsérte. János persze azonnal kért egy jutalom puszit, merthogy ő is jó dolgozó. Móni cuppantott egyet a levegőbe.

      Nevettek, amiről Zsolt jutott eszébe. Főzött egy kávét — nem engedte Erzsinek, hogy kiszolgálja — és beült a szobájába. Már tényleg az ő szobája lett, mert Soma ritkán járt be.

      Lábát maga alá húzva lassan kortyolgatta a feketét. Hiányzott Zsolt. Ha a fiú hívta az otthoniakat, akkor mindig ő is kézbe kapta a kagylót, de „kettesben” alig voltak. Ha úgy alakult, akkor is csak a fiú vicceit, élménybeszámolóit hallgatta

      — Móni, ezek az olasz nők a sírba visznek. Mind bajuszos és kövér. Hol vannak az olasz szépségek?

      — Elbújtak egy szélhámos elől.

      — Nyugodj meg Móni, nincs időm megcsalni téged. Hajnaltól késő estig dolgozom, ha meg véletlenül nem, akkor ismerkedem Róma festészetével. A világon itt a legtöbb freskó és mind csodás. Végül is az olasz reneszánsz alkotásai olyan mesterektől származnak, akik utánozhatatlanok. A Sixtus-kápolnába is bejutottam. A dongaboltozat freskója Michelangelo műve. Még egy ilyen csoda nem létezik a világon. Napokig bámulnám. Más élőben, mint képen. Hogy vagy?

      — Elvagyok. Sok a munka, de bírom.

      — Hallottam, hogy te lettél a főnök, apám pedig alkot. Jól ír, de kicsit régiesek a szövegei. Nekem legalábbis.

      — Nem is ad le kéziratot nekem — nevette el magát Móni, és a fiú a telefon másik végén nevetett.

      A védjegyük, a nevetés. Hiányzott már. Várta, hogy karácsonykor — ahogy ígéri — hazajön. Lesz egy komoly beszélgetése vele.

      Szeptember végén — amikor nem jött meg a menzesze — elvégezte a terhességi tesztet. Persze nem is ő lett volna, ha az próba nem „döglött” csíkkal történik.  A hajnali pisibe mártva a kontroll csík sem színeződött el, tehát vett egy másikat.

      Másnap reggel meggyőződött arról — amit már amúgy is érzett — hogy terhes.

      Gyermeket vár Zsolttól.

 

*

      Mikulás napján, mielőtt felment volna vacsorázni, két zsinóros tasakba ajándékokat pakolt, amiket Somának és Juditnak vett a napokban. Értékben nem jelentős, lényegükben azonos apróságok voltak, de talán örömöt szerez vele mindkettőjüknek.

      Mindketten egy-egy ízléses keretbe foglalt nagyított fotót kapnak. Soma azt, amit a cégnél, automata állással fényképezett négyükről, háttérben a „Hónap könyve” reklám plakáttal, amit a könyvkiadók kamarája készített reklámként. Rajta Krisztián könyve egy stilizált cigánylány kezében. Jól sikerült kép. A reklám is, ők is jól mutatnak rajta.

      Judit pedig az általa készített képet kapja, ahol Zsolt és Soma öleli két oldalról. Judit arcára kiültek az érzései. Egy kisebb méretű neki is az éjjeliszekrényén áll. Senki nem mondhatja, hogy Zsolt miatt — pedig főként ez az igazság: hiányzik az életéből.

      Házi hurka-kolbász volt a vacsora sült krumplival és csalamádé savanyúval. Egy teli tálca sütemény is kínálta magát. A „házi” költőjük ajándékaként — aki már tíz éve írja verseit, és senkinek nincs mersze megmondani neki, hogy ne fáradjon. Jobb szakácsnő, mint irodalmár. Biztatják. Azért soha nem sértődik meg, hogy a verseit nem tudják kiadni, de azért egy alkalommal nagyon is, hogy Soma nem akarta elfogadni az ajándékát. Ezt még egyszer nem kockáztatják meg.

      Soma a vacsorát követően felbontott egy öt puttonyos Tokaji aszút, és töltött mindenkinek. Móni elérkezettnek érezte az időt és átadta az ajándékait.

      Judit könnyes szemmel nézte. Magához ölelte Mónit és így szólt

      — Köszönöm… köszönöm… kislányom.

      Móni szeme is könnybe lábadt. Arcát Judit arcához szorította, hogy az ne lássa ezt. Érezte, hogy ő is sír. Aztán kibontakozott Judit.

      — Na, ünnep van. Ne sírjunk már. Csillagom, én nem készültem semmivel sem. Ne haragudj rám.

      — Haragudni? A legszebb ajándékot kaptam tőled Judit; kislányomnak szólítottál. Anyámként tisztellek.

      Judit újra magához ölelte, és most már nem is vigyáztak rá, sírtak mindketten, de ezek a könnyek az öröm könnyei voltak.

      Soma kiment az ebédlőből a szobájába. Egy papírlappal tért vissza.

      — Na, ne áztassátok már szét a berendezést! Még a végén ki kell hívni a tűzoltókat, hogy ne legyen itt áradás. Tessék Móni, ez a mi ajándékunk. Karácsonyra szántam, de azt hiszem, most is örülni fogsz neki. Csak alá kell írnod.

      Móni megismerte a nyomtatványt, amit Soma már kitöltött és aláírt. Egy ingyenes kötetkiadás vállalása volt a Hangadó részéről. Mostanában már régen ajánlották fel valakinek is. Tudta mit jelent ez, és azt is tudta, hogy fél év alatt nyomtatás készen lesz az írásaival:

      — Judit, fordulj el, mert most lesmárolom az urad.

      Ezzel a nyakába borult Somának. Nevettek mindhárman. Valahogy mióta megismerte őket nevetősre fordult az élete. Csak Zsolt hiányzott. Nagyon hiányzott.

 

*

      Judit kísérte ki a búcsúzásnál:

      — Móni, kérdezni akarok valamit. Ha nem akarsz válaszolni, akkor nem kell. Egy ideje figyellek. Nő vagyok. Szültem. Átéltem a terhesség minden örömét és baját. Ismerem a jeleket. Terhes vagy?

      Móni meglepetten nézett rá, de nem sokat gondolkodott.

      — Igen.

      — Nem kérdezem meg, kitől. Tudom. Zsolt tudja már?

      — Nem. És nem is akarom, hogy megtudja. Nyugodj meg, Judit. Nem fogom se Zsoltot kényszeríteni, se titeket az apai és nagyszülői kötelezettségekre. El tudtam volna vetetni, de végiggondoltam, és szükségem van rá. Gyereket akarok. Azt hiszem, egy szőke, kék szemű festőnő lesz majd, aki remek verseket is fog írni.

      Nevetett. Judit is elnevette magát, de meghatottan magához ölelte Mónit, és csendesen szólt:

      — Nem tudok Zsolt nevében nyilatkozni. A ti dolgotok, mit és hogyan, de Soma és az én nevemben azt kérem, hogy ne fossz meg minket a papai és mamai érzésektől. Egy unoka a mi kincsünk lesz. Igen, te neveled, a te gyermeked lesz. Mi meg majd elkényeztetjük, hogy legyen azért egy kis problémád vele. Majd megbeszéljük a továbbiakat. Nem gondolok én semmiféle megállapodásra. Egyszerűen megszerettünk, és a lányunknak tekintünk. Nem szólunk bele az életedbe, de veled örülünk és bánkódunk, ha ok van rá. A lányunk lettél.

      Móni könnyes szemekkel nézett rá. Elindult a lépcsőn a kert felé. A háza felé.

      Megállt a járdán. Megfordult és csak annyit mondott:

      — Jó éjt, anyám.

 

/folyt.köv./

Legutóbb szerkesztette - Tiszai P Imre
Szerző Tiszai P Imre 388 Írás
"tegnap" stigmák égtek rám, számon csókod mart égőn fájón sebzett vágyódást tested font rám őrlődőn kínzó stigmákat s mert én csak "bennünk" élek, némán mindent eltűrök büszkén