Vandra Attila : Devla 19. Nem várt látogató a pótvizsgán

Devla és Orsi, Zajzoni tanító bácsi unkája barátságot kötnek. Ám a pótvizsga közeledik… *

Nem várt látogató a pótvizsgán

 

 

Zajzoni azzal feküdt le, hogy ilyen csak giccses szappanoperákban és gyermekek közt lehetséges. Volt azért némi aggodalom a lelke mélyén. Hiszen ez a kibékülés pont látványossága miatt oly törékeny. Mekkorát lehet esni egy ilyen magas piedesztálról! Akik közel kerülnek egymáshoz, azok között elkerülhetetlen a súrlódás, s akkor egyik végletből a másikba… Végeredményben Orsinak is használ ez a viszony. Kiesett életéből a testvérversengés, és a család túlzottan körberajongta. Devlának egy ilyen barátság… Nem, ez még nem az, ez csak egy fellobbanás, és ha csalódik, az számára kegyetlen lesz. Versengés… ízlelgette a szót. Vajon ennek a kibékülésnek az ára a motiváció megszűnése lesz? Ezután unokája érdeklődése a házi munka iránt megszűnik, és tanítványa is visszazuhan az eddigi apátiájába, ha tanulásról van szó?

Konfliktusra ok pedig mindjárt az első alkalommal akadt. Amint befejezték a tanulást, Devla Orsi háta mögé lopózott, hogy meglepje. Áldozata ijedtében elejtette Helénát. Ez nem is lett volna baj, ha a hirtelen támadt szellő fel nem kapja a kedvenc baba szalagját, mely a diófa tetején akadt meg egy ágon. Orsi azonnal kétségbeesett-dühös hangon vonta felelősségre:

— Heléna! Jaj! Nézd, mit csináltál!

A tanítóban meghűlt a vér. Unokája, bármennyire is jól nevelt volt, ilyen helyzetekben még a felnőttekre is elég hevesen mordult rá… Ám, a roma leányka nem ijedt meg a vádló hangnemtől. Kismacskaként mászott fel a diófára, az öreg rá se mert szólni. Egy perc múlva már ereszkedett is lefele zsákmányával. Orsi olyan szemekkel nézte végig, mintha szellemeket látna. Soha nem mert fára mászni, bár vágyódó szemekkel nézte a faluban a gyermekeket. Zajzoninak a tenyerében is felállt a szőr arra gondolva, hogy a példa ragadóssá válhat. Jó emberismerő volt. Unokáját már másnap alulról szemlélhette aggódó szemekkel. Igaz, csak az első ágról, de hát csak a kezdet nehéz. Rosszallóan csóválta a fejét:

— Hej, ha anyád látna…

Előre látta szomorú sorsát, amint Devla hamarosan beavatja barátnőjét a vásott kölykök kedvenc szórakozásaiba. Vége a nagyapa nyugalmának! Csak az vigasztalta, hogy az unokája boldogan mesélgette esténként a történteket. Szüleinek a telefonba csak szelektíven. Némely részletet bölcsen elhallgatott.

Ilyen kalandok mellett, már az se volt probléma, ha összerúgták időnként a patkót. Ilyenkor egymásra aggattak tücsköt-bogarat, elhangzott a „gyűlöllek!” — vagy valamely rokona, de néhány nap múlva már a tanító legyintett rá: „vihar a biliben”.

Tulajdonképpen unatkozott, mert a kis szolgálók néha egyenesen kirakták a szűrét a konyhából, mert mindenbe beleszólt. No, persze, ilyen szöveget csakis Orsi engedett meg magának. Egy ilyen alkalommal, miközben újságot olvasott az udvaron, megnyílt a kapu. Lompos pedig végre elugatta magát. Mégiscsak fejlődik.

— Mi járatban, őrmester úr? — ment az érkező elé.

Kilyéni nem válaszolt rögtön, láthatóan nehezére esett a kényelmetlen témát szóba hozni. Végül megemberelte magát.

— Bejelentés érkezett, hogy otthonában magánórákat tart, és…

— Tán csak nem azt képzeli, hogy Kanalasné busásan megfizeti — nézett a szemébe a tanító.

— Nem pénzért, hanem ellenszolgáltatásért. Kiskorú dolgoztatása…

— Ugyan, ki viseli annyira a szívén a sorsát? — vágott közbe Zajzoni.

— Azt nem mondhatom meg… A bejelentőnek jogában áll a névtelenség…

— Nahát! Igazán értékelem ezt a törvényt. És önnek micsoda szimata van! Pont a legjobbkor jött, hogy rajtakapjon. A falu cigányainak bősz védelmezője nem mondta, újabban már nem is egy, hanem két gyermeket is halálra dolgoztatok, miközben újságot olvasok? Győződjön meg szenvedéseikről! — mutatott gúnyosan a konyha irányába.

Kilyéni először fülig vörösödött a hangnemtől, majd gyanakodva tett néhány lépést a megadott irányba. A nyitott ajtón át két vihogva lökdösődő leányka látványa tárult eléje, amint egymást próbálják kiszorítani a mosogatókagyló elől.

— Kedves jóakarómat csak nem zavarja, hogy munkára próbálok szoktatni nemcsak egy roma gyereket, hanem még az unokámat is? Jöjjön őrmester úr, igyunk meg egy pohár bort! Ahogy az órát nézem, a munkaideje már lejárt, csak hazafele még ezt is el akarta intézni, ugye… Közben megbeszélhetjük a másik vádat is, melyet még nem említett, hacsak e meghívás nem meríti ki a közeg megvesztegetése feltételeit.

Kilyéni nagyot nyelt zavarában. Időnyerés végett, körülnézett a gyepes udvaron. Tekintete megakadt az udvar közepén leterített pokrócon, melyen a két különböző világból származó baba várta gazdáit, hogy legyen idejük velük foglalkozni.

— Nem fél, hogy meglopja? — kérdezte.

— Nem, már nem.

— És ha körömmel esik neki az unokája arcának, mint az unokaöcsémnek?

„Orsi nem gúnyolja” — akarta válaszolni, végül ismét csak annyit mondott:

— Nem. Már nem.

— Kívánom, hogy ne csalódjon! A meghívást pedig köszönöm, de nem merek inni. Bármely pillanatban beindulhat a feleségemnél a szülés. A gyermeknek farfekvése van. Amíg a mentő kiérne… Kislányunk lesz! — tette hozzá büszkén. A kapuban még visszafordult magyarázkodni. — Bocsásson meg tanító úr, de ha bejelentés érkezik, akkor kötelességünk… A franc essen abba a vén banyába, egyebet sem tesz, csak kavarja a szart a faluban! — vetett egy pillantást Mári néni háza felé.

Két nap múlva, az éjszaka közepén szállította be Kilyéni a feleségét a brassói szülészetre. Kanalasné átkai ellenére, császármetszéssel egészséges gyermekük született.

 

Nem az őrmester volt az egyetlen váratlan látogató azon a héten, aki támadást indított az öreg vérnyomása ellen. Egyik délután menye toppant be, egy kis süteményt hozott. Az sárgolyókészítéssel foglalatoskodó kislányának a látványa némi fölös follikulin termelésre késztette a városon felnőtt asszony szervezetét, mely megbolygatta benne az adrenalin egyensúlyát is. Otthon Orsinak eszébe sem jutott volna ilyesmit tenni, egyértelmű volt, kitől tanulta. A vén bolond nagyapja meg nézi ölbe tett kézzel, és nem szól rá. Egy évi nevelése ment itt kárba! No, ezt nem tette így szóvá, de ki lehetett érezni szavai mögül. Orsi azonnal sértődötten felmászott a diófára duzzogni, miközben édesanyja rémülten próbálta rávenni, hogy másszon le. Devla is érezte, persona non grata lett, így a kapu felé vette az útját. Zajzoni utána sietett azzal az ürüggyel, hogy be kell csuknia a kaput, és rászólt, de csak halkan:

— Holnapután a szokott órában…

A kislány megfordult, s bűntudatosan nézett vissza. Orsi is, a tanító bácsi is miatta „kaptak ki”.

A béketárgyalások anyja és lánya között időközben elfajultak, fenyegetés is elhangzott.

— Gondolom, ettől majd gyorsabban lemászik — jegyezte meg epésen az öreg.

— Inkább szedje le onnan, mielőtt le nem esik, ha ennyire jól tudja! — telt be a pohár a menyénél.

— Másszak fel utána?

A fiatalasszony csak egy lesújtó pillantásra méltatta. Amikor a lánya végül lekerült a fáról, azonnal levetkőztette, és kádba dugta. A rajta levő ruhát hazavitte kimosni. Nem volt jó ötlet azzal nyugtatni, hogy csak egy kis sár, nem hagy pecsétet és Orsi is ki tudja öblíteni.

Amikor este a menye autóba ült és elhajtott, sietve telefonált a fiának.

— Juj — felelte Szabolcs — már délben összevesztünk. Hej, nem tudja ő mi az igazi boldogság! Olyat tenni, amit általában nem szabad… Valamiként túlélem. Szerencsére nem hozta haza…

 

Minden csoda három napig tart, elmúlt ez is. Ott fent valaki úgy látszik, arra gondolt, hogy kell egy kis öröm kárpótlásul a kislánynak, mert harmadnap boldogan újságolta, a testvéreinek mennyire tetszett a mese, amit ketten Orsival olvastak… No jó, a többes szám kicsit túlzás… Az öreg nem felejtette el Devla aggodalmait. Rendszeresen szóba hozta a pótvizsga utáni időszakot, amikor továbbra is számít a segítségére.

 

A kemence havát[1] is megszégyenítő augusztus eleji meleg már kora reggel az árnyékba űzte az állatokat. Lompos sűrű lihegés közben lógatta nyelvét az egyik sűrűbb bokor árnyékában. Mi lesz még délben! Pedig nem az alföldön vagyunk, hanem a Kárpátkanyarban… Ritka madár itt a harminc fok feletti hőmérséklet. Na, ma több lesz!

A tanító az udvarra kilépve hiába várt a reggeli kellemes hűvösségre, izzasztó meleg csapta meg az arcát. Visszafordult. Igaz, erről Kanalasné azt mondta volna, ne tegye, mert nem hoz szerencsét, de ő lemondott bősz elhatározásáról. Bár tanórán még nem látta senki nyakkendő nélkül, aznap előbb a zakóját vetette le, majd rövid habozás után a nyakkendője is hasonló sorsra jutott. Úgy izgult, mintha ő maga pótvizsgázott volna. Ha csak ő lenne ott! Igaz, kiharcolta, hogy Margit legyen a vizsgabizottság másik tagja. Ő egy aranyos, kedves nő, de hát a kis tanítványa számára a bizottság látványa mégis ijesztő lesz. Szerencsére a tanítója jelenléte biztonságot ad neki. Talán hiba volt az utóbbi napokban többször is így bátorítani: „Ne félj, hiszen te magad is látod, mennyit fejlődtél! Nem lesz semmi baj!” Sajnos, be kellett látnia, Karcsinak tegnap ismét igaza volt. E biztatással csak fokozta benne a lámpalázat. Sajnos ez már az után történt, hogy Orsikának is megígérte, jöhet ő is lelki támasznak, bátorítsa egy picit. Ő pedig barátnőjére adta egy ruhácskáját, hadd hozzon szerencsét, mert az eddig csupa jó jegyet kapott. Így hát nem csoda, hogy Devla egyre jobban izgult.

Megszívlelve Karcsi tanácsát, és kioktatta az unokáját, útközben beszélgessen kis barátnőjével, bármiről, csak ne a vizsgáról, az izgalomról és a sikerről. Amikor az iskola elé értek, tanítványa már ott volt édesanyja és az egész rajkósereg kíséretében. A legkisebbet Kanalasné ölében hozta. „Jaj, ez nem hiányzott!” — gondolta. Csodálattal nézett a roma asszonyra, aki bár azt hajtogatta, „minék a cigánybúl tudóst névélni?”, mégis elkísérte nagylányát a megmérettetésre. A negyedikes Kovács Jancsit, aki szintén az „olimpiász”[2] végett volt jelen, senki sem kísérte.

Orsi, amint meglátta egyik lábáról a másikra állingáló barátnőjét, azonnal hozzá futott. Az ellenkező irányból érkező igazgató megdörzsölte a szemét, hiszen két kis Zajzoni csemetét látott: egy nagyobbat, és egy fél fejjel kisebbet. Csak mikor közelebb ment, jött rá a talányra. Az ismert ruhácskából egy kreol arcocska tekintett ki. Barátságosan megszólította, és elújságolta neki tévedését. Devla válaszként elmesélte a szerencsehozó ruhácska történetét.

— Ej, de szépen megtanultál a nyáron magyarul! — lepődött meg az igazgató. Nem beszélsz már tőmondatokban, és a kiejtésed is sokkal jobb! Már az „e” és „é” meg az „a” és „á” között is különbséget teszel! A kismadarak az mesélték, te vagy a csaló eladók réme, és már olvasni is jól tudsz! Bejöhetek én is?

Nagy szemeket meresztett a kedves hangra, hiszen az igazgatói irodában való találkozásaikról nem sok kellemes emléke volt. Most egyenesen engedélyt kér tőle az igazgató bácsi! Zavarában igent mondott, melyért egy fejsimogatás járt cserébe.

— Majd beülök az utolsó padba, és ott nem látsz. Jó?

Ettől a mondattól a kislány mintha megkönnyebbült volna. Zajzoni nem díjazta az ötletet. Kiharcolta, hogy a máris erősen tűző nap ellenére a délkeleti fekvésű osztályban legyen a pótvizsga. Még az ismerős színhely is számít ilyenkor. Mivel az ablakon tódult be a meleg, az ajtót hagyták nyitva. Margit az igazgató mellé ült, majd odasúgta:

— Na, erre kíváncsi vagyok!

Az öreg leült a katedrához.

— Nyisd ki véletlenszerűen a könyvedet, és kezdj el olvasni — szólt.

Devla lopva hátra fordult még egyszer, majd szót fogadott. Újabb pillantás hátra mielőtt olvasni kezdett…

— Képzeld a fejed fölé a diófát… — kacsintott neki Zajzoni.

Alig olvasott két szót, megreccsent az osztály végében a negyven éves pad, ez ismét hátrafordulásra késztette. Végül nagy nehezen nekilendült. Időnként fel-felnézett a biztatóan bólogató tanítóra. Hirtelen arra figyelt fel, Márta áll a nyitott ajtóban, gyerekkocsit tartva maga előtt. Azonnal torkán fagyott a szó. Cikáztak a tekintetek, mindenki a másiktól várta megoldást, csak a pótvizsgázó szeme tükrözött rémületet. Végül Márta törte meg a csendet.

— Nem akartam bejönni… Csak az ajtó nyitva volt, és…

Az átlátszó hazugság mosolyt csalt az igazgató arcára. Az órájára pillantott. Mióta gyermeke van, alakul… Már késni is tud. Persze, persze, a baba felsírt, és… no, igen, ő „csak” bemutatni akarta. Most mi legyen, hiszen a vizsgát már megzavarta? Még Devlát is fúrta a kíváncsiság, hogy lássa az újszülöttet, hát még a felnőtteket, de a vizsga mégiscsak vizsga! Másrészt, ha nincs is benne a hivatalosan kijelölt vizsgáztató bizottságban, mégiscsak ő az osztály tanítónője…

 

Következik: A vakáció legszebb napja 

 

 

[1] Július népies román neve: luna lui cuptor, vagyis a kemence hava

[2] Itt: pótvizsga

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.