Isten malmai – X.

Élni kell…

  

 

 

Dénes nem utoljára kereste fel a szomszéd plébániát. Jó ürüggyel tette újra tiszteletét az idősebb papnál, akire bemutatkozó látogatásakor épp a templomban talált rá, ott megcsodálta az orgonát, megkérdezte, kipróbálhatja-e. Jöhet-e máskor is gyakorolni rajta?… Önmagának hazudta, hogy csakis az orgona csábítja, annak lelket gyógyító hangjai a saját templomának vásott harmóniumja helyett. Egyre gyakrabban állt meg kis motorja a parókia előtt és kért engedélyt. Később a plébános megmutatta, hol tartja a templom kulcsait.

— Itt van, fiam, bármikor jöhetsz érte. Te legalább nem játszol hamisan, mint ez a Zrínyi Katalin… nem is tudom, kántornak rosszabb-e, vagy asszonynak, mert férjet még nem talált, szegény apja az ingét is maga mossa, nadrágját maga vasalja és az én szakácsnőm főztjére esküszik. Ki hallott már nő kántort? Ment volna inkább várkapitánynak, mint az ősei, ezt is csak az én nyakamba tudták sózni. Ráadásul pletykás is, mint egy vénasszony. Na, Isten áldjon, fiam! — dohogott az apró termetű, öreg plébános, akinek mindig szelíden mosolygó arcára a jófajta dunántúli borok festettek rózsákat, szemébe pedig huncut fényt csempészett a megbocsátó jóság, most összecsapta a breviáriumot, mérgének elpárolgásáig inkább elhalasztotta az imát.

    Dénes sem szerette ezt a történelmi nevű hölgyet, aki minden alkalmat megragadott, hogy a bizalmába férkőzzön, tolakodását azonnal felajánlott segítségekbe próbálta csomagolni, neki meg egyházi ember létére türelemmel, udvariasan illett csak hárítania, hát jobbnak látta távol tartani magát tőle. Tehetségtelensége elképesztő volt… Talán épp ezért helyezték ide befolyásos (munkás-paraszt hatalmi) bennfentesek, hogy a régi, nagy tiszteletnek örvendő, egyéb kategóriába degradált kántor emlékét rontsák, de rosszul számoltak. A hívek minden misén, temetésen visszasírták őt, emlékeztek gyönyörű tenorjára és utolérhetetlen búcsúztatóit hiányolták.

    A káplán füle már messziről felfogta a fals hangokat, ahogy a templomhoz közeledett.

    Egy pillanatra megtorpant. Bent hirtelen csend lett, erre hamar az ellenkező irányba fordult, mint akinek valami eszébe jutott. Sorsát azonban nem kerülhette el. A kántornő bizonyult gyorsabbnak, sietve zárta a templomot, és utána kiáltott.

    — Tisztelendő úr! Pillanat!

    Futva érte utol. Hóna alól egy köteg színes újságot emelt ki és nyújtotta felé.

    — Maga ismeri ugye, azt a varrónőt, ott a malom mellett? Találtam számára divatlapokat. Átadná neki? —szélesen mosolyogva, kutatóan nézett a papra szemüvege mögül. Volt minden ebben a tekintetben, kíváncsiság, várakozás, csak kedvesség nem, helyette tán egy csepp gonoszság. — Önök biztosan előbb találkoznak, mint ahogy én ráérnék elvinni hozzá.

    — Igen, gyermekkori ismeretség… — nézett vele farkasszemet a káplán. — Köszönöm a figyelmességét, Katalin. Biztosan hasznát veszi majd, ha eljutok hozzá…

    Tűnődve állt, amikor a kántornő otthagyta a tér közepén, nézett utána, aztán sarkon fordult és bement a templomba. Ha most megfutamodik, akkor cserbenhagyja Annát. Ha nem, akkor hírbe hozza ez a nő, de még az is lehet, hogy mindketten gyengék lesznek kiállni azt a próbát, amit a hivatása követel.

    Sokáig játszott az orgonán. A zengő hangok betöltötték a boltíves belső teret, és lelkéből kiszorították a félelmeket.

* // *

 

    Amikor a postás átadta a megyei Kiosz-tól érkező ajánlott levelet, Anna kicsit ijedten szembesült azzal, amivel jár, hogy érvényes iparengedéllyel dolgozhat ezután, hisz ettől kezdve kötelezően adóznia és társadalombiztosítást fizetnie kell, holott a konyhára valót is szűkösen sikerült eddig összehoznia a varrásból. Kétségbeesés vett erőt rajta. Lesz-e elég munkája, és ha lesz, honnét kerít annyi erőt és időt, hogy gyerekei ellátása mellett elvégezze, amit vállal? Ők semmiben sem szenvedhetnek hiányt. Éjszakákat töprengett át, reggelente Tera néni kisírt szemekkel találta.

— Annuska kérem — szólalt meg, amikor már nem nézhette, mennyire emészti magát —, én úgy sejtem, hogy valami nagyon nem hagyja nyugodni. Nekem igazán elmondhatja, ki bántotta.

— Drága Tera néni, nem bántott engem senki.

— Na, akkor meg mi a baj? Örüljön, Annuska kérem, hogy szeretik, még akkor se vették a szájukra, amikor lett volna miért — hunyorgott huncutul. — Mert ugye árgus szemek figyelnek itt minden „güttmentet”, mikor követ el egyetlen apró hibát, hogy azonnal megdobálhassák. Mégse tették. Pedig Béndek János besurranásai sem maradhattak titokban.

— Gondolja, hogy tudják?

— Falun élni annyi, mint kirakatban állni, Annuska kérem.

— Mégse közösítettek ki.

— Nem hát, mert tetszik tudni, annyira nem állhatta senki a szegény Gálfi urat (Isten nyugtassa), Annuska meg a közülük valóval vigasztalódott… Talán azért… Meg hát a Béndeknek már az apja se vetette meg a fehérnépet… — kuncogott. — De most, ennek a papocskának a feltűnésére már vigyáznék.

Elhallgatott, ravaszkásan mosolya mögé rejtette saját véleményét. Anna megsimította az asztalon pihenő csontos kis kezét.

— Maga nagyon bölcs asszony, Tera néni. Ennél több az én bajom, nem csak ez járt a fejemben, a nagy magányosságom így is megmarad, egyedül vagyok a gondjaimmal. Senki sincs, akire jó szívvel támaszkodhatnék. Valaki, aki erős, aki mellénk állna, okos tanácsokat adna, hogy mit kezdjek az életünkkel, hogy életben maradjunk. Nem egy titkos szerető kell nekem, Tera néni. A két kezem elég lesz-e hármunkat eltartani? Nem érzek magamban elég erőt…

Magába roskadtan ült. Az egész lakásban minden a vallomását látszott igazolni. A tűzhelyen lábas, fazék ételmaradékokkal, az asztal morzsás, a sarokban álló heverőn összedobált varrnivalókat hirtelenében rádobott terítő próbálta rejteni, a félig nyitott szobaajtón át a bevetetlen ágy kandikált vádlón.

— Ha az használ, Annuska kérem, mondtam már, én úgyis ráérek, szeretek is főzni, tessék csak rám bízni, legalább én is főttet ennék, úgyse volt kedvem egymagamra… segíthetnénk egymáson, ha már…

— Ez tényleg nem is rossz ötlet, többet elvállalhatnék — emelte fel fejét Annus álmatagon, ám nem is figyelve arra, mit mond. Már a közeledő motor zajára figyelt.

— Dicsértessék a Jézus neve, tisztelendő úr! — bókolt hamiskásan Tera néni, de nem ment el, míg ki nem mondta, ami a szívét nyomta. — Tessen már ráparancsolni erre az asszonykára, hogy ne eméssze magát, hanem fogadja el a segítséget, és lásson hozzá a munkájához…

— Mi a baj?

    — Semmi, elfáradtam — vonta meg vállát az asszony.

    — Hoztam neked valamit — tette le az asztalra az újságokat Dénes. — Beszéljük meg.

    Széket húzott Anna mellé és megfogta a kezét. Tera néni hangtalanul kiosont.

    — Én Istenemhez hűséges maradok, de téged sohasem foglak magadra hagyni, bár mindketten tudjuk, hogy ez veszélyes. Nem mi leszünk az elsők, akiket szájára vesz a rosszindulat, nem mindig tudlak majd megvédeni, de itt leszek, segítek. Ehhez azonban fel kell állnod és lépni… Bizonyítsd be, hogy felül tudsz emelkedni a gonosz pletykákon. Értékes ember vagy, tudja ezt meg mindenki, aki eddig nem így gondolta. Itt vannak ezek a divatlapok. Azzal a hátsó szándékkal nyomták a kezembe, hogy kiugrassák vele a nem létező nyulat, de te hasznodra fordíthatod.

    Beszélt, beszélt, Anna nem azonnal fogta fel, hogy miről. Nézte nyakának szép vonalát, ahogy kissé előre hajlik a papi gallér (collier) felett, arcát, szemét… aztán megértette. Ezt a hűséges embert ő nem birtokolhatja soha, az igaz, de épp ezért soha nem is veszíti el. Okos tanácsaival, bíztatásával mellette lesz.

Kezdte a jelen problémájáról szóló beszédre terelni a figyelmét. „Felállni, lépni…”

Mihez is ért ő igazán? … A ruhákhoz.

Az elcsendesedett estében, egyedül átnézte a lapokat. Változatos ötletek, elegáns vonalak… Egy virágos modellnél kihajtotta az újságot, és a többi lap tetején hagyta.

Elmosogatott és alaposan kitakarított.

Azon az éjszakán végre kialudta magát. Reggel frissen ébredt. Ahogy útnak indította a lányokat, kiterítette a konyhaasztalra a legjobban sürgetett ruha anyagát, és elővette a jelölő krétát. Az Ez a divat-ban talált szabásvonalakat próbálta lelopni.

Este hosszú levélben számolt be Marának arról, hogy mintha csoda történt volna, talán megtalálta életének további értelmét is.

„Csak te vagy nekem, akinek megírhatom, megérted, mennyire fontos magamra találnom, ennyi boldogtalan év után…”

A régi csárda falára még azon a héten kiakasztotta a hevenyészett firmatáblát:

 

<<GÁLFI ISTVÁNNÉ NŐI-SZABÓ>>

 

Száműzte a főzést és konyhaszagot; a hálószobai tartozék toalett tükröt kihozta a függönnyel leválasztott sarokba, Zsófiától pedig elkérte a régi, szétnyitható ebédlőasztalát, azt állította a konyhaasztal helyett középre, amit többé össze sem csukott.

A falusi nők öltözködése ekkor kezdett átalakulni. Eltűntek a sokszoknyás paraszti viseletek. A fiatalok hallani sem akartak már a réklikről, kötényekről, de már a karton slafrokról sem, ha kiléptek — pláne ünnepen — az utcára. Santungból és nyakkendőselyemből készültek a városias rövid, színes, hordó alakú, vagy húzott, gyakran bordűrös szoknyák, amiket alsószoknyával tettek repülősre, passzoló, széles derékkal, az egyenes ingruhák megkötős övvel, vagy anélkül; szűk aljak és komplék, kiskosztümök csípőig érő kabátkával. Szükség volt valakire, aki ezt helyben el tudja készíteni. Pár hónap alatt annyi munkát hordtak neki össze, hogy csakugyan nem győzte egyedül, hamarosan felvette az első tanulólánykát. Tera néni pedig délutánonként a kézi tisztázással, gomblyukazással is besegített.

Egy-egy kuncsaft hóna alatt új anyaggal, vagy alakítani való régivel érkezett és a kisasztalon hagyott divatlapba merülve rendelt. Próbák, szabás-varrás, forgalom pezsgett a kocsmát rég felejtett, konyhából lett falusi szalonban. Vállfán, kivasalva várta gazdáját a sok szép ruha, vitték haza boldogan a készet…

Anna végre elemében érezte magát. Nem nélkülöztek többé, Ancsúrka gimnáziumba járt a közeli járási székhelyre, Hugi is növögetett, jól tanult, Tera néni boldogan sütött-főzött hátul, a ház nagy konyhájában.

    Dénes gyakran megfordult náluk, de a „szalonban” mindig ott dolgozott Esztike, a tanulólány, és rendszerint egy vagy több vendég is. Kettesben soha nem maradtak, mindenki láthatta, a tisztelendő úr tényleg a család barátja.

Ahogy teltek az évek, a falu jóindulata nem csökkent, inkább megnőtt, talán, mert Anna egyedül is megállt a lábán, látták, özvegysége óta megközelíthetetlen, szépen nevelte a lányait, mindenkihez volt egy kedves szava, mégis leginkább a két keze munkájával szerzett tiszteletet.

A templom orgonája minden nap megszólalt, általában nagyon hamisan, ám néha gyönyörűen zengett, mint a szférák zenéje… Olyankor bólintottak a hívek: Itt van Dénes atya, a káplán! Kismotorját jól ismerték, azzal titkon nem is járhatott.

Legtöbbször könyvet vagy diafilmet hozott a kislányoknak, a legfrissebb Ez a divat, Fürge ujjak és a már magyarul is megjelenő Burda -lapokat, amiket a megyeszékhelyen vásárolt a varrodának, kicsit beszélgetett, aztán elköszönt.

Egy alkalommal valami hivatalos ügyet intézett el Anna helyett, amíg várakozott, hogy elmondhassa, mire jutott, kezébe akadt egy album, amit a lányok felejtettek a kisasztalon.

Szórakozottan felnyitotta. Rögtön az első oldalon a Gálfi házaspár esküvői fotóját találta. Tekintetét foglyul ejtette, belenyilallt a döbbenet; Anna szeme, és a mély, keserű vonás a szája mellett. A szinte harmatosan fiatal lány megtört arca. Nézte, nézte, mereven.

— Mit nézel? — hajolt fölé Anna.

— Nem tetszik nekem ez az arckifejezés.

— Az enyém? Ó, amikor a fénykép készült, akkor ébredtem rá, hogy mit is tettem, hogy nincs visszaút.

— A te választásod volt…

— Választás?!

— Hát nem te akartad…? Kényszer… kényszerített valaki? — akadozott a döbbent kérdés.

Anna a szemébe nézett, élesen, szinte szúrt a tekintete. A már elmélyült, keserű vonás megrándult a szája szögletében.

— Nem valaki. Valami.

— … úgy reméltem, boldogan éled a magad választotta életed…

— Magam? … Boldogan?! — csattant fel az asszony olyan vadul, hogy a helyiségben mindenki felkapta a fejét és rájuk figyelt.

Ezen a napon is a templomba, de nem egyenesen az orgonához vezetett Dénes útja. Letérdelt az oltár elé.

— Ó, Uram, miattam volt boldogtalan egy életen át ez a nő… Miért akartam én annyira nem tudni ezt, Uram?!

Sokáig térdelt ott, fejét az összekulcsolt kezére hajtva, aztán a vigasztaló hangszeréhez menekült.

Szárnyalt a muzsika, fel a magasba, vitte a mellére nehezült tudást: adósa, egy élettel adósa valakinek.

 

 

 

 

 Köv: A mások szemében

 

 

 

 

 

27látogató,1mai

Szerző Pápay Aranka 314 írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/

11 Komment

  1. Nálam a “nagy átdolgozás” egy-egy szó, kifejezés odaillőbbre cserélését is jelenti, mert soha nem vagyok elégedett.
    Nem csak a falut, hanem a 60-as, 70-es éveket is figyelembe kell venni. Én sem értek egyet, de ha egy pap elhivatott, akkor még manapság is más srófra jár az esze. (BOCS!)
    Nagy úr a lelkiismeret, kedves Szabolcs!
    Lekéstem én arról, Miklós, minimum húsz évvel…

  2. Arikám!
    Ezt a részt nagyon átirtad és sokkal jobb mint a régi változat. Már akkor is ugyan azt kérdeztem mint most: Azt még valahogy megtudom érteni, hogy valaki elhivatottságot érez a papi pályára. De miért nem akarja látni azt, hogy csak elemésztik egymást Még mindig nem lenne késő. Volt már nem egy olyan pap aki kilépett a rendből de nem szakított az Istenével. Ezt nekem nagyon nehéz megértenem. Mert a falusi légkör Tera néni szavaival élve egy kirakat valóban. De ez lenne a legkevesebb. Az emberek hamar felejtenek és ha látnák a kettőjök beteljesült boldogságát még a legnagyobb bajkeverők és csendben maradnának.

Hagyj üzenetet