Amint Enik? meglátta a kirándulásról hazatér? unokahúga arcát, az ájulás környékezte.
— Jesszusom! Mi történt?
— Semmi.
E válasz egy cseppet se volt megnyugtató Enik?nek, hiszen ?t is XX—b?l faragták.
— Meger?szakolt?
— Dehogyis! Mondtam már, semmi bajom! — hasított a leveg?be Katóka hangja. — De miért kell, hogy nektek feln?tteknek mindig igazatok legyen? — rúgta le rá nem jellemz? módon a cip?jét, majd felszaladt a lépcs?n.
Nagynénje utána ment, de félúton meghallotta, amint a kulcs megfordult a zárban. Ott habozott egy ideig a lépcs? felénél. Az ajtón kisz?r?d? zokogás arra késztette, hogy megtegyen még két lépést, majd lemondott tervér?l. Úgy döntött, magára hagyja. Tudta, unokahúga ilyenkor sündisznóvá válik, és egyedül akar maradni. Inkább visszament Wernerhez, hogy a hálószoba védelmében együtt találják ki, miként kezeljék a helyzetet. Férje higgadtságára most nagy szüksége van.
— Bumm! Bumm! Bumm! — dördült fel szabályos id?közökben valahonnan a kert végéb?l.
— Helmut, elment a szép eszed? — lépett ki Omama a házból.
— Mit követtem el már megint? — hangzott fel unokája hangja pont az ellenkez? irányból. Abban a pillanatban lépett be a kapun húgával együtt. A döngetés viszont nem maradt abba. Omama meglepetten tekintett a zaj irányába. Az alig megvilágított kert végében Kati püfölte egy kézilabdával a magas kerítést. Haja lobogott a jeges szélben, még a gyér fényben is kivehet? volt, teljes er?vel dobja a labdát, mintha szét akarna zúzni vele valamit. Az öregasszony azonnal átlátta a helyzetet.
— A házba! — adta ki az ukázt, olyan hangnemben, hogy Helmutnak kétsége ne legyen afel?l, jogosan adta nagymamájának az Omama Oberscharfürer[1] becenevet.
Amikor „tiszta” lett az udvar, hátrament fogadott unokájához, aki csak akkor hagyta abba a kerítés szétverésének kísérletét, amikor eléje állt. Kati továbbra is hátratartotta kezét, dobásra készen, arcára kiült a dac, mintha csak az ürügyet kereste volna a feleselésre. Egy ideig néztek egymás szemébe, majd az öregasszony megfordult, a kerítéshez ment, a tövéb?l felemelt egy cserépdarabot, s rajzolni kezdett. Amikor kész volt, sarkon fordult, és testével takarva a rajzot odament a lányhoz.
— Addig püföljed, amíg kitörl?dik a nyoma. A kerítésr?l is, a szívedb?l is. Ha pedig nem megy, menj utána! — mondta, majd visszament a házba. A kerítésre egy szív volt rajzolva, benne azt írta:
— Aron, ich liebe dich![2]
Katóka csalódottan nézett a távolodó öregasszony után. Nem tudta magára haragítani… Végül ingerülten fordult a kerítés felé. Képtelen volt telibe dobni a rajzot, de mozdulatát már nem tudta visszafogni. A szögben elhajított labda messze pattant t?le. Nem ment utána, hanem lehuppant a földre, és zokogni kezdett.
— Hogy lehettem ekkora hülye! — rázta a sírás.
A nedves füvön ülve, a jeges szélben, fedetlen f?vel és megizzadva hamarosan fázni kezdett. Egy ideig mazochista módon kínozta magát, végül bemenekült a házba.
— Nem kérek vacsorát! Nem vagyok éhes! Semmi sem kell! — szólt oda a szembejöv? Enik?nek, majd felszaladt a szobájába. Onkel Werner megfogta felesége karját.
— Hagyd! Ez a legtöbb, amit tehetsz érte. Majd holnap elbeszélgetünk vele.
Az asszony nehéz szívvel tett eleget a felkérésnek. Másnap reggel Katóka karikás szemmel jelent meg. Egy köszönésféle után azonnal nekiállt asztalt teríteni. Enik? habozott, rákérdezzen-e, mi történt, vagy inkább várja meg, amíg magától elmeséli? Végül unokahúga törte meg a feszült hallgatást:
— Hazaköltözöm!
Enik?nek leesett az álla a bejelentést?l. Az utolsó dolog volt, amire számított. Pont most akar függetlenedni, amikor a legnagyobb szüksége lenne támaszra, valakire, aki elbeszélgessen vele, magához ölelje, a mellén kisírhassa magát, és aki esetleg tanácsot adjon neki… Szóhoz se jutott, csak hosszú hallgatás után tudta megtörni a csendet:
— Úgy gondolod, én vagyok a hibás, mert…
— Nem, de üresen áll a ház ott Brassóban, s ha látszik, hogy nincs gazdája, akkor…
— Ez ürügy! — támadott Enik?. — Még az ?szinteséget se érdemlem meg?
— Ó Mutti[3], nem érted? Ott könnyebben tudnak genetika-gyakorlatot tartani, nincsen annyi zavaró tényez?… — avatkozott közbe a pizsamásan megjelen? Helmut kaján hangon.
— Micsodááát?
— Hát ahol kettesben sikertelen kísérleteket végezzenek… — lépett az ajtó felé a menekülés útját keresve, készen arra is, hogy hirtelen lehajoljon, ha valamely unkan?vére keze ügyében lev? tárgy szárnyakat kap. Ám ? nem pattant fel fúriaként, ahogy számította. Csak húgától kapott egy hatalmas „atyait.”
— Du bist Schwein, Helmut![4] — csattant a pofonnál is nagyobbat Réka hangja.
Más körülmények között ilyesmit a húga nem vitt volna el szárazon, még apja jelenlétében is megmutatta volna neki, ki a férfi a háznál, de ezúttal még a pofontól kipirosodott arcából is kiment a szín. Nem a nyakleves, hanem a jeges hallgatás döbbentette rá arra, amit a többiek már mind tudtak. Alig bírta kihebegni a bocsánatkérést.
— Kirabolhatják a házat, ha üresen áll… Télen megfagyhat a csövekben a víz. Ha nem f?tök, minden tönkremegy… Köszönöm, hogy befogadtatok, és itt átvészelhettem ezt a számomra igen nehéz id?szakot — hadarta lázasan. — Helmutnak is, Rékának is joga van a saját szobához. Nagyok már. Tudom, az a manzárdszoba, amelyben lakom, ezért épült… Ideje, hogy jogos tulajdonosa beleköltözzön. Meg kell tanulnom megállni a saját lábamon. Tényleg nagyon köszönök mindent. Nem tudom, mi lett volna, ha ti nem vagytok velem… — sírta el magát Katóka, Onkel Werner felé fordulva, miközben hátat fordított az ajtó mellett álló gyermekeknek. — Ingázni fogok, amíg állást nem találok a brassói gyermekkórházban.
— Ne menj el! — merészkedett hozzá Helmut, és hátulról átölelte. — Mi mind szeretünk. Még én is… Tudom sokszor komisz voltam veled. Ne haragudj… — eredt el a kamaszodó legényke könnye.
— Tudom… — csalt egy szomorkás mosolyt Katóka arcára unokaöccsének gesztusa, kit már három éve, hogy nem látott elpityeredni. Kibontakozott unokaöccse karjából, majd ? ölelte magához a szintén odabújó húgával együtt. — Nagyon szerettem itt lenni veletek. Testvérkéim! Mert azok vagytok nekem. Majd hétvégeken jövök! — biztatta ?ket.
„S az egyetem?” – motoszkált Enik?ben a kérdés, de miel?tt kimondhatta volna, férje megszólalt:
— Nem szabad ilyen felajzott hangulatban életre szóló döntést hoznod. Aludjunk rá egy hetet, jöv? héten úgyis délutános leszel. Reggelente, amikor szabad vagy, Enik? dolgozik, én pedig munkát keresek… Addig lehiggadunk, s ha a döntésed végleges marad, jöv? hétvégén segítünk hazaköltözni.
Komor hangulatban telt a nap. Hiába próbálta bármivel elfoglalni magát, nem igazán volt látszata munkájának. A percek is csigalassúsággal teltek, mint egy váróteremben. Ebéd után lefeküdt, hogy az elmúlt éjszaka hiányosságát pótolja, de nem tudott elaludni. Az óvatos kopogásra azonnal felült. Helmut dugta be a fejét, kérte, hogy segítsen, mert nem megy neki a mértékegység-átalakítás. Miközben lefelé tartott a lépcs?n, azon merengett, tényleg baj van-e a fizikával, vagy csak hízelegni akar a srác a reggeli bakija után.
— Mutasd a füzeted! — húzott egy széket Helmut íróasztala mellé. — Ez jó, ez jó, a harmadik rossz… Mutass egy métert! Igen, mint az íróasztal… Majd egy centit… mint a körmöd a hüvelykujjadon… Jó… Hányszor nagyobb?
— Százszor…
— Jó. Akkor képzeld magad elé a 21-szer az egy métert! Mondj egy példát… körülbelül mekkora?
— Körülbelül… mint a kert hossza.
— Jó, és 0,21 centimétert? Mutasd meg!
— 2100 centiméter! — vágta rá diadalmasan Helmut.
— Annyi… — felelte Katóka és egy nagyot sóhajtott. A fiú megrökönyödve nézte unokan?vére arcát, amelyre mély fájdalom ült ki.
— T?le tanultad, igaz? — érzett rá unokaöccse, majd átölelte.
— Akkor miért nem békülsz ki vele, ha így szenvedsz? — avatkozott bele Réka is, aki ott hallgatózott mellettük egy ideje.
— Ezt te nem érted…
— Persze, amiért kicsi vagyok, feltétlenül én vagyok a hülye, aki nem ért semmit! — A kis kofáné villogó szeme mintha azt sugallta volna: „Mintha én lennék szerelmes, és nekem ment volna el az eszem!”
— Szükséged van még rám? — fordult Katóka Helmuthoz a visszavonulás ürügyét keresve.
— Azt hiszem, most már értem.
— Ha nem, szólíts. — állt fel az asztaltól, és elindult a szobája felé.
— Illetlenség nem válaszolni! – pattogott Réka sért?dötten.
(folytatás következik: Az oroszlán torkában)
[1] Az Oberscharfürer a SS—ben az ?rmesternek megfelel? rendfokozat.
[2] Áron, szeretlek.
[3] Anyu
[4] Te egy nagy disznó vagy, Helmut! Németben a legsért?bb káromkodások egyike.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
