Vandra Attila : Légzuhatagban II/19. Nem könny? felejteni

Katóka amint rájön, Áron b?ntársa volt apja gyilkosainak, kiadja az útját.

 

 

Amint Enik? meglátta a kirándulásról hazatér? unokahúga arcát, az ájulás környékezte.

— Jesszusom! Mi történt?

— Semmi.

E válasz egy cseppet se volt megnyugtató Enik?nek, hiszen ?t is XX—b?l faragták.

— Meger?szakolt?

— Dehogyis! Mondtam már, semmi bajom! — hasított a leveg?be Katóka hangja. — De miért kell, hogy nektek feln?tteknek mindig igazatok legyen? — rúgta le rá nem jellemz? módon a cip?jét, majd felszaladt a lépcs?n.

Nagynénje utána ment, de félúton meghallotta, amint a kulcs megfordult a zárban. Ott habozott egy ideig a lépcs? felénél. Az ajtón kisz?r?d? zokogás arra késztette, hogy megtegyen még két lépést, majd lemondott tervér?l. Úgy döntött, magára hagyja. Tudta, unokahúga ilyenkor sündisznóvá válik, és egyedül akar maradni. Inkább visszament Wernerhez, hogy a hálószoba védelmében együtt találják ki, miként kezeljék a helyzetet. Férje higgadtságára most nagy szüksége van.

 

— Bumm! Bumm! Bumm! — dördült fel szabályos id?közökben valahonnan a kert végéb?l.

— Helmut, elment a szép eszed? — lépett ki Omama a házból.

— Mit követtem el már megint? — hangzott fel unokája hangja pont az ellenkez? irányból. Abban a pillanatban lépett be a kapun húgával együtt. A döngetés viszont nem maradt abba. Omama meglepetten tekintett a zaj irányába. Az alig megvilágított kert végében Kati püfölte egy kézilabdával a magas kerítést. Haja lobogott a jeges szélben, még a gyér fényben is kivehet? volt, teljes er?vel dobja a labdát, mintha szét akarna zúzni vele valamit. Az öregasszony azonnal átlátta a helyzetet.

— A házba! — adta ki az ukázt, olyan hangnemben, hogy Helmutnak kétsége ne legyen afel?l, jogosan adta nagymamájának az Omama Oberscharfürer[1] becenevet.

Amikor „tiszta” lett az udvar, hátrament fogadott unokájához, aki csak akkor hagyta abba a kerítés szétverésének kísérletét, amikor eléje állt. Kati továbbra is hátratartotta kezét, dobásra készen, arcára kiült a dac, mintha csak az ürügyet kereste volna a feleselésre. Egy ideig néztek egymás szemébe, majd az öregasszony megfordult, a kerítéshez ment, a tövéb?l felemelt egy cserépdarabot, s rajzolni kezdett. Amikor kész volt, sarkon fordult, és testével takarva a rajzot odament a lányhoz.

— Addig püföljed, amíg kitörl?dik a nyoma. A kerítésr?l is, a szívedb?l is. Ha pedig nem megy, menj utána! — mondta, majd visszament a házba. A kerítésre egy szív volt rajzolva, benne azt írta:

— Aron, ich liebe dich![2]

Katóka csalódottan nézett a távolodó öregasszony után. Nem tudta magára haragítani… Végül ingerülten fordult a kerítés felé. Képtelen volt telibe dobni a rajzot, de mozdulatát már nem tudta visszafogni. A szögben elhajított labda messze pattant t?le. Nem ment utána, hanem lehuppant a földre, és zokogni kezdett.

— Hogy lehettem ekkora hülye! — rázta a sírás.

A nedves füvön ülve, a jeges szélben, fedetlen f?vel és megizzadva hamarosan fázni kezdett. Egy ideig mazochista módon kínozta magát, végül bemenekült a házba.

— Nem kérek vacsorát! Nem vagyok éhes! Semmi sem kell! — szólt oda a szembejöv? Enik?nek, majd felszaladt a szobájába. Onkel Werner megfogta felesége karját.

— Hagyd! Ez a legtöbb, amit tehetsz érte. Majd holnap elbeszélgetünk vele.

Az asszony nehéz szívvel tett eleget a felkérésnek. Másnap reggel Katóka karikás szemmel jelent meg. Egy köszönésféle után azonnal nekiállt asztalt teríteni. Enik? habozott, rákérdezzen-e, mi történt, vagy inkább várja meg, amíg magától elmeséli? Végül unokahúga törte meg a feszült hallgatást:

— Hazaköltözöm!

Enik?nek leesett az álla a bejelentést?l. Az utolsó dolog volt, amire számított. Pont most akar függetlenedni, amikor a legnagyobb szüksége lenne támaszra, valakire, aki elbeszélgessen vele, magához ölelje, a mellén kisírhassa magát, és aki esetleg tanácsot adjon neki… Szóhoz se jutott, csak hosszú hallgatás után tudta megtörni a csendet:

— Úgy gondolod, én vagyok a hibás, mert…

— Nem, de üresen áll a ház ott Brassóban, s ha látszik, hogy nincs gazdája, akkor…

— Ez ürügy! — támadott Enik?. — Még az ?szinteséget se érdemlem meg?

— Ó Mutti[3], nem érted? Ott könnyebben tudnak genetika-gyakorlatot tartani, nincsen annyi zavaró tényez?… — avatkozott közbe a pizsamásan megjelen? Helmut kaján hangon.

— Micsodááát?

— Hát ahol kettesben sikertelen kísérleteket végezzenek… — lépett az ajtó felé a menekülés útját keresve, készen arra is, hogy hirtelen lehajoljon, ha valamely unkan?vére keze ügyében lev? tárgy szárnyakat kap. Ám ? nem pattant fel fúriaként, ahogy számította. Csak húgától kapott egy hatalmas „atyait.”

— Du bist Schwein, Helmut![4] — csattant a pofonnál is nagyobbat Réka hangja.

Más körülmények között ilyesmit a húga nem vitt volna el szárazon, még apja jelenlétében is megmutatta volna neki, ki a férfi a háznál, de ezúttal még a pofontól kipirosodott arcából is kiment a szín. Nem a nyakleves, hanem a jeges hallgatás döbbentette rá arra, amit a többiek már mind tudtak. Alig bírta kihebegni a bocsánatkérést.

— Kirabolhatják a házat, ha üresen áll… Télen megfagyhat a csövekben a víz. Ha nem f?tök, minden tönkremegy… Köszönöm, hogy befogadtatok, és itt átvészelhettem ezt a számomra igen nehéz id?szakot — hadarta lázasan. — Helmutnak is, Rékának is joga van a saját szobához. Nagyok már. Tudom, az a manzárdszoba, amelyben lakom, ezért épült… Ideje, hogy jogos tulajdonosa beleköltözzön. Meg kell tanulnom megállni a saját lábamon. Tényleg nagyon köszönök mindent. Nem tudom, mi lett volna, ha ti nem vagytok velem… — sírta el magát Katóka, Onkel Werner felé fordulva, miközben hátat fordított az ajtó mellett álló gyermekeknek. — Ingázni fogok, amíg állást nem találok a brassói gyermekkórházban.

— Ne menj el! — merészkedett hozzá Helmut, és hátulról átölelte. — Mi mind szeretünk. Még én is… Tudom sokszor komisz voltam veled. Ne haragudj… — eredt el a kamaszodó legényke könnye.

— Tudom… — csalt egy szomorkás mosolyt Katóka arcára unokaöccsének gesztusa, kit már három éve, hogy nem látott elpityeredni. Kibontakozott unokaöccse karjából, majd ? ölelte magához a szintén odabújó húgával együtt. — Nagyon szerettem itt lenni veletek. Testvérkéim! Mert azok vagytok nekem. Majd hétvégeken jövök! — biztatta ?ket.

„S az egyetem?” – motoszkált Enik?ben a kérdés, de miel?tt kimondhatta volna, férje megszólalt:

— Nem szabad ilyen felajzott hangulatban életre szóló döntést hoznod. Aludjunk rá egy hetet, jöv? héten úgyis délutános leszel. Reggelente, amikor szabad vagy, Enik? dolgozik, én pedig munkát keresek… Addig lehiggadunk, s ha a döntésed végleges marad, jöv? hétvégén segítünk hazaköltözni.

Komor hangulatban telt a nap. Hiába próbálta bármivel elfoglalni magát, nem igazán volt látszata munkájának. A percek is csigalassúsággal teltek, mint egy váróteremben. Ebéd után lefeküdt, hogy az elmúlt éjszaka hiányosságát pótolja, de nem tudott elaludni. Az óvatos kopogásra azonnal felült. Helmut dugta be a fejét, kérte, hogy segítsen, mert nem megy neki a mértékegység-átalakítás. Miközben lefelé tartott a lépcs?n, azon merengett, tényleg baj van-e a fizikával, vagy csak hízelegni akar a srác a reggeli bakija után.

— Mutasd a füzeted! — húzott egy széket Helmut íróasztala mellé. — Ez jó, ez jó, a harmadik rossz… Mutass egy métert! Igen, mint az íróasztal… Majd egy centit… mint a körmöd a hüvelykujjadon… Jó… Hányszor nagyobb?

— Százszor…

— Jó. Akkor képzeld magad elé a 21-szer az egy métert! Mondj egy példát… körülbelül mekkora?

— Körülbelül… mint a kert hossza.

— Jó, és 0,21 centimétert? Mutasd meg!

— 2100 centiméter! — vágta rá diadalmasan Helmut.

— Annyi… — felelte Katóka és egy nagyot sóhajtott. A fiú megrökönyödve nézte unokan?vére arcát, amelyre mély fájdalom ült ki.

— T?le tanultad, igaz? — érzett rá unokaöccse, majd átölelte.

— Akkor miért nem békülsz ki vele, ha így szenvedsz? — avatkozott bele Réka is, aki ott hallgatózott mellettük egy ideje.

— Ezt te nem érted…

— Persze, amiért kicsi vagyok, feltétlenül én vagyok a hülye, aki nem ért semmit! — A kis kofáné villogó szeme mintha azt sugallta volna: „Mintha én lennék szerelmes, és nekem ment volna el az eszem!”

— Szükséged van még rám? — fordult Katóka Helmuthoz a visszavonulás ürügyét keresve.

— Azt hiszem, most már értem.

— Ha nem, szólíts. — állt fel az asztaltól, és elindult a szobája felé.

— Illetlenség nem válaszolni! – pattogott Réka sért?dötten.

 

(folytatás következik: Az oroszlán torkában)

 

 

 

[1] Az Oberscharfürer a SS—ben az ?rmesternek megfelel? rendfokozat.

[2] Áron, szeretlek.

[3] Anyu

[4] Te egy nagy disznó vagy, Helmut! Németben a legsért?bb káromkodások egyike.

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 698 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.