Urbánszki László : Nyugat vége 2. rész

Túl sokan vagyunk, többé nem termel senki, csak minden századik, vagy inkább ezredik ember élheti túl mindezt. Éhesen és betegen bujkálunk, várva a halált. Ezt a cikket tanulságként írom, de inkább azért a pár falatért, melyet kapok érte, és túlélhetek még pár napot. Akinek kis szerencséje van, azt gyorsan ölik meg, akinek nincs, az lassan hal éhen. Megszűnt a törvény, nem lehet kiszámítani, mit hoz a jövő. Egy a biztos, ennek a világnak vége! Emberistenek voltunk, és állatemberré kell válnunk, ha túl akarjuk élni mindezt!

 

 

 

 

Mi történt Európával és a világ többi részével? Nem tudjuk pontosan. Elfogyott a maradék olaj is, megálltak a járművek, megszűnt az áramszolgáltatás, és mindezt tetézte néhány bomba. Valameddig szervezték a központi ellátást, majd szokás szerint felülkerekedtek a rablók és becstelenek, kihasították a maguk királyságát, melyet elláttak a többiektől elrabolt javakkal. Aztán megtámadták őket azok, akiknek már nem volt mit vesztenie. Felrobbantak, megsültek, éhen haltak az emberek. Amennyit ki lehetett venni a meg—megszakadó rádióadásokból, hogy az egész világ káoszba fulladt.

Kelet-Európában rövidebb idő alatt következett be a vég, mert napok alatt elfogyott a köznép élelme, kitört az éhséglázadás. Szaúd-Arábia még csak néhány hete lett az enyészeté, még emberi pernye lebegett a tenger fölött, amikor Magyarországon már robbantották az első pályaudvarokat, legelsőnek a Nyugatit, vele együtt a híres Westend áruházkomplexumot. Hagyományos bombát használtak, de kigyulladt a rendező pályaudvaron várakozó, tüzérségi lőszerekkel tömött katonai szerelvény is. Színes szikrazáporok kíséretében robbantak a lövedékek, a föld színéig letarolták az egész környéket és megöltek pár ezer embert is. Jó nekik — hallatszott később a kihagyhatatlan pesti vicc —, látványos temetést kaptak, és csak az életükkel fizettek érte. Hja, kérem, akkor még volt értéke az életnek, nem úgy, mint manapság!

Ezt követte szinte az összes pályaudvar felrobbantása, hidak, utak eltorlaszolása. Senki sem akarta, hogy a még meglévő élelmiszert elvigyék onnan, ahol éppen volt. A szegények, az éhezők tudták, akkor lesz ennivaló, ha megszerzik maguknak. Megszűnt az Unió, vele a híres „Nyugat”. Nincs többé gazdag Amerika, nem várható segély, azt pedig a legnaivabb ember sem hihette, van olyan Magyar Nábob, aki kenyeret ad a népnek. Nincsenek a mai Kőszívű Embernek fiai.

      Tombol, dúl az erőszak, fogynak az emberek. Túl sokan vagyunk, többé nem termel senki, csak minden századik, vagy inkább ezredik ember élheti túl mindezt. Éhesen és betegen bujkálunk, várva a halált. Ezt a cikket tanulságként írom, de inkább azért a pár falatért, melyet kapok érte, és túlélhetek még pár napot. Akinek kis szerencséje van, azt gyorsan ölik meg, akinek nincs, az lassan hal éhen. Megszűnt a törvény, nem lehet kiszámítani, mit hoz a jövő. Egy a biztos, ennek a világnak vége! Emberistenek voltunk, és állatemberré kell válnunk, ha túl akarjuk élni mindezt!

 

 *  *  *

 

Ezekkel a sorokkal ért véget 2012-ben a Régiek utolsó újságcikke. Egy hajdanvolt bulvárlap, a Blikk készítette párszáz példányban, kézinyomdával, és terjesztette a végóráit élő világban.

Nagyon kevés darab maradt meg belőle — gondolta Álmos, a Belvárosi törzs vezetője, aki felidézte az ezerszer hallott történetet —, alig kettő, melyet üveglapok közé téve őriztek meg, majd kétszáz éven át. Ez volt a nyomtatott történelem vége, és egyben az utolsó újság. A tartalmát lemásolták, a helyi királyok átadták egymásnak, elterjedt a magyar ajkú területeken.

„Valamikor milliók haltak éhen, most a megmaradt százakat fenyegeti ugyanaz a veszély — gondolta tovább az idős vezér. — Tavaly télen csak szűkösen voltunk, az ideit aligha éljük túl. A klán tartalék kincseit kellett elkótyavetyélni a szomszédoknál, hogy megmaradjunk. — Elvigyorodott, ráncos arcára csibészes kifejezés ült. — Mégis, aki egyszer pestinek született, az nem akar máshol élni. Pest az Pest, és a Belváros ennek is a szíve. Itt maradt épségben a legtöbb épület, mert a három-négyszáz éves téglafalak jobban bírták, mint a külvárosok panelházai. Nemzedékek kutatták át az épületeket, tártak föl újabb és újabb lelőhelyeket. Ő is ebben nőtt fel, és a kincsvadászat izgalmával nagyon kevés dolog ér föl a világon. No, azért van ettől jobb — gondolt élete nagy szerelmére, Ibolyára, aki ugyan vele öregedett, de még ugyanolyan lelkesen szeretkeztek, mint húsz évvel ezelőtt, az első alkalommal. Egyszóval majd kétszáz évnyi nagytakarítás után nemigen maradt érték Pest területén. Még a nagyobb üvegdarabokat is agyagnyelekbe foglalták és eladták a karavánok kereskedőinek. Télig megoldást kell találni, vagy vége a Belvárosi szövetségnek, amely annyi nemzedéken át mindent kibírt.

Tűnődve nézte a fecserésző asszonyok között toporgó fiát. „Jókötésű és bátor gyerek, de túl vakmerő. Bizonyítani akarja, hogy jó vadász, kemény férfi, és ez hiba. Bele lehet halni, elpusztítani vele a törzset.” — Lemondóan mordult egyet. — „Vagy megjön az esze, vagy nem. Nagyobb most a baj annál, mintsem azzal törődjek, alkalmas-e a fiam vezetőnek.” — Elvigyorodott. — „Te vén csibész, hisz azért nevezted el Árpádnak, mert legbelül remélted, megismétlődik a történelem. Mint hajdanán: Álmos elindult, és Árpád célba ér. Hm, szép álom!”

Tekintete megakadt a romos hídlábak között örvénylő vízen, és újra a törzs gondjait vette elő. — „Ki kell jutnunk erről a helyről valahová, ahol több a lehetőség! Tutajokkal le tudnánk csurogni a Dunán, és kikötni lejjebb, ahol már nem él annyi ember, de az összes híd összedőlt, akadályozzák a leereszkedést. Halászok kis csónakokkal átjutnának a beszűkült nyílásokon; asszonyokkal, gyerekekkel teli tutajok bajosan. Ha kapnánk révkalauzt a Soroksáriaktól, vagy a Budafokiaktól, talán túlélnénk, de valószínűbb, hogy körbeállnák az átjárót, és lenyilaznának minket. Az idősebbeket bizonyosan megölnék, a fiatalabbakat pedig eladnák. Állítólag délen rabszolgák hadát dolgoztatják a földeken. Évekig dőzsölne a haszonból mindkét banda. A szárazföldön ugyanúgy végeznénk, ráadásul értékeinket sem tudnánk magunkkal vinni. Hihetetlen szerencse kellene túlélni a kivándorlást. A szomszéd főnökök gondolkodnak helyesen, értik meg az új idők szavát, hisz a vezérnek a törzs érdekét kell néznie, nem feleslegesen érzelegni, mint én teszem. Megdögölhet mindenki, mit sem számít, ha a klán megmarad. Az a sok fennkölt írás, a dicső múlt, a filozófusok meg az etika… hah! Baromság az egész! Elpuhultál öreg, fel kéne nyitni az ereidet, hogy a kemény, erős fiatalok megkapják a lehetőséget!” — öklével a levegőbe csapott és maga elé dörmögött.

— Este tanácsot tartunk! Több embernek több az esze, az Athéni demokrácia is megélt, nemcsak Spárta katonaállama.

 

A bőséges reggeli után — ahol Árpád, a nagy vadász mindvégig az üst mellett állt, és büszke vigyorral fogadta az elismerő, vagy éppen irigy pillantásokat —, szétküldte a futárokat a nemzetségfőkhöz. Szóbeli üzenetben kérte a vezetőket: legfőbb tanácsadóikkal és legjobb fejű embereikkel jöjjenek el a Parlamenthez, ahol sorsdöntő megbeszélésre kerül sor.

Még világos volt, amikor meggyújtották a máglyát. A vendégek halk beszélgetésbe merülve ültek a tűz mellett, a lipótiak a sötétség határán tolongtak. A vezérek érkezéskor megtudták a tanácskozás témáját, azóta klánokon belül beszélgettek. Kézi harang parancsolt csöndet és jelezte, Álmos vezér szólni kíván. Az Országház romjai közül bányászták ki az egyik vitrinből a gyönyörű hangú, míves készséget, amely valamikor az egész ország nagyjainak parancsolt.

— Vezértársaim! Nem kívánom szépíteni helyzetünket: bajban vagyunk. Még egy telet nem élünk túl, ha nem teszünk valamit. Szülőföldünk, Pest valamikor rengeteg embert eltartott, de a lelőhelyek kimerültek. Amíg tartottak elődeink kincsei, könnyű életünk volt. Mint ti is jól tudjátok, a kereskedők már nem is jönnek el hozzánk, mert nincs mit cserélnünk. A földművelés kiutat jelentene, de nincs kijáratunk a védhető, városszéli földekre. Mondjuk, ennek alig van jelentősége, hisz ezeket a területeket a külvárosiak amúgy is felosztották egymás között. Vadállományunk említésre sem méltó, csak halászni és gombát termeszteni tudunk. Végzetes módon beszorultunk a helyi törzsek közé, nincs módunk terjeszkedni, itt helyben kell kihasználni a lehetőségeket. Megoldást jelentene, ha új hazát keresnénk, de nem tudom ennek a mikéntjét. Tutajjal leúsztathatnánk a Dunán, viszont majdnem biztos, hogy megtámadnak és kirabolnak bennünket. Ugyanígy járnánk, ha szárazföldön akarnánk kijutni innen, ráadásul akkor itt kellene hagynunk pótolhatatlan könyveinket, bennük a Régiek tudásával. Nemzetségfő barátaim, várom a javaslataitokat! — az idős főnök várakozón körülnézett, majd leült.

— Harcosokat bérelni az Újpestiektől és áthaladást kérni a Soroksáriaktól. Így békében átengednének minket, hisz nem akarnának viszályba keveredni az északiakkal. A zsoldosok nyugodtan hazamehetnének az M0-áson kívül. Fizetségként nekik adnánk a területünket. — Csanád a Városligetiek fiatal vezére bizakodva adta elő gondolatait, de a termetes Józsefvárosi vezető leintette.

— Csak akkor fogadják el, ha már indulás előtt beengedjük őket, ha viszont már bejöttek, mi a nyavalyáért fizetnének? Kétszer, háromszor annyian vannak, mint mi. Különben sincs akkora értéke ennek a területnek! Kipucoltuk, mint a kondér fenekét a lakodalom másnapján.

A nemzetségfők sorra szólásra emelkedtek, de igazi megoldást senki sem tudott kitalálni. Szó esett az erőszakos áttörésről, bár ehhez kicsi a csapat létszáma. Bármilyen békés megoldáshoz fizetni kellene, viszont nincs mivel, hacsak el nem adnak néhány fiatal lányt vagy ifjút. Feláldozni a törzs reménységeit, hogy megmentsék a többieket? Rosszkedvű hallgatásba merültek a hamvadó tűz mellett, amikor Kálmán a könyvek gondozója emelkedett szólásra.

— Nem merem állítani, hogy tudom a megoldást, de lenne egy lehetőség. Rengeteg kincset örököltünk ősapáinktól, habár ezek a régi szükségletekre voltak méretezve, és nagy részük már tönkrement. Ipart kellene teremtenünk, és olyan tárgyakat előállítani, melyekre mai világunkban szükség van. Végtelen a sora annak, ami hiányzik, köztük a legfontosabbak, a fémeszközök. Korlátlan mennyiségű vas hever körülöttünk, melyekből szerszámokat lehetne gyártani és minden valamirevaló szövetség kovácsai át tudják alakítani a régiek vashulladékát, de adott határt nem tudnak átlépni. Lassan elfogynak a kisebb méretű vastárgyak, és sínekből még senki sem tudott ekét kovácsolni. Óriási munka lenne. Nem elég felizzítani a vasat, meg kellene annyira olvasztani, hogy önthető legyen. A vaskohászat nagyon bonyolult folyamat, egyszerű kovács sohasem fogja újra feltalálni, viszont nekünk itt van a régiektől átmentett tudás. Törzsünk megőrizte az olvasás képességét, a könyvekből szinte mindenre találhatunk megoldást. Nem kell elvándorolnunk, mert itt, Pesten vannak a legjobb vaslelőhelyek. Amint megtanultunk vasat önteni, ránk méretezett tárgyakat gyárthatunk. Olyat, melyeket a Régi Emberek hagyatékában sohasem fogunk találni, mert ilyenekre nekik nem volt szükségük. Akkora ekéket, melyeket ló, vagy ökör is bír húzni. Vastag falú fazekakat, lábasokat, melyek nem lyukadnak ki néhány hónap után. Szöget, erős késeket…

— Aztán, eddig miért nem csináltuk mindezt? — vágott közbe egy izgatott tanácsadó. — Nincs mire várni, jónak látszik a gondolat, kezdjünk hozzá hamar, és öntsünk vasat!

— Mint már mondtam — folytatta az idős ember —, a vasolvasztás meglehetősen bonyolult dolog. A tudást ugyan leírták, de idő kell a kísérletekhez. Emberekre van szükség, akik közben nem tudnak mást csinálni. Kéne egy vezető, akinek hatalma és ereje is elég megvalósítani a terveket. Én nem vagyok gyakorlatias ember, és hiába magyarázom a kovácsnak, mit, hogyan csináljon, csak kinevet, és megy a maga feje után.

Álmos emelkedett föl, és széttárt karokkal csöndet kért.

— Barátaim! Lám, érdemes volt együtt gondolkodni, találtunk megoldást. Hiszek ennek az embernek, és azt mondom, vágjunk bele, olvasszunk vasat! Remélem, a vezérek is egyetértenek velem. — Körülnézett, majd a bólogató fejek láttán folytatta. — Holnap részletesen megbeszéljük, mit kell tenni. A klán minden erejét arra fordítja, hogy megvalósítsa ezeket a terveket. Mi leszünk a Vas Népe! A gazdag és erős Belvárosi törzs! Most pedig…

Kálmán reszketeg hangja közbevágott.

— Állj, állj! Nem kellene annyira örülni, mert maga az olvasztás nem elég, az öntvény rideg, könnyen eltörik. Újra fel kell találni a kéregöntést, a kupoló kemencéket. Bonyolult babramunka, sok idő kell hozzá. Úgy gondolom őszig is megtart, mire elkészülünk az első használható darabokkal. — A hallgatóság csalódottan morajlott. — Nem is beszélve arról, nincs elég faanyagunk a faszén előállításához. Ehhez keményfa szükséges, ráadásul olyan tömegű, hogy ha a sajátunkból akarnánk előállítani, letarolhatnánk az erdeinket. Akkor viszont megfagyunk. Már most meg kéne rendelni a szomszédoktól, hisz nekik korlátlan erdeik vannak a város szélén, de mivel fizetünk? — Kálmán az égre emelte karját és hangosan kiáltotta: — Átkozott szegénység! Itt állunk az új világ küszöbén, egy lépés választ el a jóléttől! Miért nem segít rajtunk az Isten? Ha meghalt a Régiekkel, mikor születik meg az új, aki csak a miénk? Miért, miért… — Kálmán majdnem sírva átkozta a világot. Öreges hangját elnyomta az emberek csalódott kiabálása, morajlása. Újra felmerült az erőszakos kitörés, a rabszolgának eladott fiatalok, amikor…

Hangos harangszóval a nyúlbundás ifjonc, Árpád ugrott a tanácskozó családfők elé. Amikor elcsendesedtek az emberek, nagy levegőt vett… és nem jött ki hang a torkán. Fülig vörössé válva belefagyott a szó, amikor észrevette a törzsi vezérek dühös tekintetét, akik nem szoktak hozzá, hogy piperkőc suhancok intik csendre őket.

— Én… vagyishogy, nem biztos, de… — izgatott hebegését elnyomta a tömegből felhangzó lenéző nevetés, már majdnem kisompolygott középről, amikor Álmos dörgő hangja csendet parancsolt.

— Ez az izgága hebrencs itt az én elsőszülöttem, Árpád. Emlékeim szerint tud beszélni, bár fel nem foghatom honnan vette a bátorságot… mindegy. Kölyök, de van egy kevés esze, amit most ügyesen eltitkol. Hallgassunk valameddig, hátha még ma rászánja magát a megszólalásra! Ha méltatlan lesz, amit kinyög, magam korbácsolom meg. Olyannyira, hogy ezen a héten hason fog aludni a beste kölyke. Szedd össze magad édes gyermekem, és mondjad szaporán, ne várakoztass ennyi tekintélyes embert!

Árpád, ha lehet, még vörösebb lett, és akkora levegőt szívott mellkasába, hogy köhögnie kellett, de összeszedte magát, és beszélni kezdett.

— Eddig nem gondoltam rá, illetve most jutott eszembe, vagyis… — Megint nevetgélni kezdtek az emberek, erre a gyerek, majdnem sírva kiabálta. — Mindnyájan ismerjük az Emberistenek végét, majdhogynem fejből tudjuk. Abban van a megoldás! Idézni kezdte a híres szöveget: „… még emberi pernye lebegett a tenger fölött, amikor Magyarországon már robbantották az első pályaudvarokat, legelsőnek a Nyugatit, vele együtt a híres Westend áruházkomplexumot. Hagyományos bombát használtak, de kigyulladt a rendező pályaudvaron várakozó, tüzérségi lőszerekkel tömött katonai szerelvény. Színes szikrazáporok kíséretében, robbantak a lövedékek, a föld színéig letarolták az egész környéket…” Értitek? A híres Westend áruház, teli raktárakkal omlott össze. Senki sem nyúlt hozzá a kincsekhez! Sok méteres betontörmelék takarja, és úgy olvastam, volt földalatti része is, sőt, még azok alatt is, pinceraktárak. Kiválóan megépített épület lévén, bizonyára épen maradt odalent néhány bolt. A víztől elzárta, az időjárástól megóvta a fölötte lévő vastag réteg, akár garmadában is állhatnak odalent a híres rozsdamentes kések, fazekak. Itt senki sem kutatott, mindenki az ép boltokat kereste. Ha eszébe is jutott valakinek, nem merte elkezdeni, hisz napokig ásni kell, hogy bejuthasson. Amíg harcoltak egymással…  

Szavait a hallgatóság boldog tombolása szakította félbe, és Álmos rekedt ordítása:

— Megúsztad a korbácsot, te szemtelen csibész, gyere apádhoz, hadd ropogtassalak meg…

 

*  *  *

 

Hónapokkal később, a mindig korán kelő Álmos mélázva figyelte a hajnali szellőtől fodrozódó vizet.

A sikeres gyűlés után egy hétig ásott vezetésével a törzs színe java. Hamarabb célt érhettek volna, de nem akarta megkockáztatni, hogy beomoljon az alagút, sérüljön ember vagy kincs. Először felülről próbálkoztak, de a hatalmas vasbeton tömböket nem tudták eltávolítani, az aláásást pedig túlzottan kockázatosnak ítélték. Végül a rendező pályaudvar felől nyitottak utat, ahol a robbanás elsöpörte a romokat, és innen jutottak be álmaik honába. Amikor elérték az utolsó falat, és egy kis nyíláson át bevilágítottak a raktárba, Árpádért küldtek. Az ünneplő, hejehujázó bányászok gyűrűjében a fülig vörös, csetlő-botló siheder bontotta ki az utolsó téglákat, és mászott be a 198-as év földi mennyországába. Igaz, közben félig leszakadt róla féltett nyúlszőr bundája és a fejére omlott egy nagydarab falmaradvány, de ez nem csökkentette népszerűségét. A másodikként bebúvó Álmos társaságában fedezték föl a 2012-es Magyarország csodálatos kincseit. Kések, fazekak, balták, sőt, még a fóliába csomagolt ruhák jó része is megúszta a két évszázados elzártságot.

Annyi volt az érték, hogy a klán harcosai folyamatosan járőröztek, és az egyetlen bejáratban aludtak éjszakánként. Beindult a cserekereskedelem, már a második kereskedőkaraván kereste fel őket, a raktárak feltöltve búzával, szárított és füstölt hússal. Hatalmas halomban áll a faszén, Kálmán és a kovácsok építik a hutákat, nemsokára elkészülnek az első ekék, balták. Mindenhol elhasználódtak már az ősök szerszámai, hatalmas árat ígértek a kereskedők az első baltáért, öntöttvas fazékért. Nemsokára beköszönt a Vaskorszak, a Belvárosiak törzse ezt a válságot is túlélte, köszönhetően ennek a nyelvtörő nevű áruházcsodának. Álmos elgondolkodva dörmögte maga elé:

— Milyen bolondosak voltak valamikori őseim, más nép nyelvén nevezték el saját építményeiket, pedig lett volna az idegen Westend helyett szép magyar név is, Nyugatvég vagy Nyugat vége.

Félig megfordulva nézte furcsa, színes ruhájú nemzetségét. Mindenki a 2012-es divat szerinti szoknyákban, nadrágokban illegette magát, pedig ez pazarlás, hisz magas csereértéke volt a mutatós öltözékre vágyó szomszédoknál. Árpád farmerban és köldökig nyitott ingben magyarázta a fémek titkait lelkes, fiatal nőkből álló közönségének. Álmos mosolygott a látványon, hisz az ing nem a meleg miatt volt nyitva, hanem hogy a lányok megcsodálhassák kockás izmait, bár a figyelmes tekintetek sem a fémek tulajdonságainak szóltak, hanem a jóképű, sikeres férfinak.

„A női lélekről még van némi tanulnivalója ennek a málénak.”— Ezerráncú arcát sejtelmes mosoly derítette föl. — „Ábrándos szemű eladó lányoknak mesél a fémek titkairól? Sebaj, majd kinövi, hisz jókötésű, bátor gyerek és esze is van. Még bizonyítania kell, hogy kemény férfi és jó vezető, de akár az utódom is lehet a vezérségben, ha összeszedi magát.

Megismétlődhet az ősi történet, Álmossal indult el a bajbajutott nép és Árpáddal érkezik a révbe!”

 

 

Post Mortem Domini 198.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Urbánszki László

Szerző Urbánszki László 28 Írás
Első megjelent novellám (A kocsmában) bemutatkozója: Születtem 54-ben, voltam dunai hajós és batikoló. Vagyok faműves, és írok. Mindig a művészvilág peremén. Se kint, se bent. Viszont innen félig-kintről, majdnem-bentről jól látom a fonák részeket is. Talán jó lett volna beljebb kerülni a nagy elismerések felé, de az életemet irányító erők szinte sohasem egyeztettek velem. Kicsit sért a dolog, de túlélhető. Volt, hogy nagyobbnak éreztem magam, de a világ kereke nem fog komolyabban zökkenni, ha majd átmegy rajtam. Néha lázadtam, sokszor beolvadtam, olykor megtapostak, de mindig felálltam. Persze egyszer lent maradok, mint mindenki, de ígérem, feltartom majd a középső ujjamat, ha közelít a kerék. Ennyit tehetek. Van néhány remek gyerekem, akik okosak és szépek. Én inkább szakállt növesztettem, a mögé jól el lehet bújni. Egyszer levágtam, mert már nagyon bökte a csőröm, hogy is nézhetek ki. És a tükörből apám nézett vissza rám. rültem neki, mert rég nem láttam az öreget. Akkoriban már jó ideje odafent lóbálta a lábát valamelyik felhő szélén. A fröccsöt szerette, a jó zsíros húsokat, és Kossuthot szívott. Hetvenkét évet élt. Az apósom is, pedig ő vigyázott magára, csak hát a rákot ez nem nagyon érdekelte. Ezt a leosztást kapták. Nem vagyok író, de írok. Egyre többet, mert rákaptam, mint más a kábszerre. Szeretek röhögni magamon, bár olykor meg is siratom némelyik írásomat. Fura dolog ez. Én találom ki, mégis mellbe vág. Bizonytalan vagyok hogyan tovább, de azt tudom, hogy az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem ragozni, hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha, ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös. Szemem van már hozzá, mesélni pedig most tanulok. Második megjelent novellámhoz (Félúton) ezt írtam: Miközben nagyjából normális emberként élek, teszem a dolgomat, énem kicsiny, magának való része kívül marad és bámészkodik. Nem büszke arra, amit tőlem lát, mert tettek helyett gyakori az erőtlen szövegelés. Lenézően kiröhög, amikor előadom magam vagy hazudozom. Olykor ideálokról suttog a fülembe, és apró rúgásokkal a jobbik útra terel. Ő az örök kívülálló, a leskelődő, aki meglát és véleményt mond. Nem az igazat, hanem amit annak hisz. Mit ne mondjak, elég furákat hoz össze néha. A világ vezetőit törtető vadbarmoknak gondolja, de fejet hajt az anya előtt, aki reggelit készít, gondos smink helyett. Az apát érzi erősnek, aki elmegy az örömtelen robotba, bár érdekes munkára, lazulós sörözésre vágyik. Emberekről mesél nekem, kik sunyin lapulva, összeszűkült gyomorral várják, ma vajon kit bocsátanak el. Mert mosógép kell és kocsi, jobb ruha vagy iskola a gyereknek. Néha azonban, ha kiborul a bili, bezúzzák öklükkel az ajtót, vagy falhoz verik a porcelánt. Érzik, hogy semmibe se veszik őket a nagyarcok, kiknek önelégült vigyorával óriásplakátokon találkozhatnak. De mi mást lehet tenni? A nagy vezérek (vagy rablók) csatáznak a koncért, és mi À“ nem csak ők À“ taps helyett legfeljebb köphetünk egyet. Esetleg abba a levesbe, melyet felszolgálunk nekik? Előfordulhat. Ilyenek vagyunk: gyengék és esendőek. Hősiesek és önfeláldozóak? Közelebb akarok menni, bekukucskálni a főzelékszagú lakásokba, a kényszer szülte vigyorok és megviselt arcok mögé. Arról mesélni, hogy a farhátból nagyon finomat lehet főzni, és a nevetés is ráncossá gyűri az arcot. Meghajlott gerinccel még üthetünk nagyot, és az igazi embereket nem a plakátokon kell keresni.