Kallo Imola : Mese a zöld hernyóról

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy zöld hernyó egy nagy terebélyes fa ágai között. Egészen hétköznapi hernyó volt, két fekete szemmel, és sok-sok pár lábbal. Minden nap nagy odaadással rágta a nagy terebélyes fa leveleit. Igazán szorgalmas és öntudatos hernyó volt, naponta akár fél kiló lapit is berágott. Egy-egy pillanatra, mikor megállt pihenni – mert ugyebár az evés igen fárasztó tevékenység tud lenni -, az alant sürgöl?d? hangyákat figyelte. Volt ugyanis egy nagy hangyaboly a fa tövében, ahol levélvágó hangyák éltek. Igaz, hogy ?k is naponta több mint két kiló levelet behordtak, de nagy volt a fa, mindenkinek jutott a zöld eledelb?l.

Egy nap, amint épp szünetet tartott, észrevette, hogy egy kicsi hangya nagyon küszködik egy jókora levéldarabbal, és épp, hogy le nem pottyan. A hernyócska megsajnálta a hangyát, és segítségére sietett. Felrakták a határa a lapidarabot, és úgy vitték le a bolyba. Lent a hangyák, akik eddig lélegzetvisszafojtva figyelték a történteket, nagy éljenzéssel fogadták a hernyót.

– Köszönöm, barátaim – mondta a hernyó -, igazán szívesen segítek. Ha még szükségetek lesz rám, csak szóljatok bátran.

Következ? nap már hívták is a zöld segítséget két nagyobb levéldarab elszállításához, és a hernyó szívesen állt rendelkezésükre. F?leg, mert minden újabb szállítmány után a hangyák alig hagyták abba a hálálkodást, és minden alkalommal elmondták, hogy a hernyó segítsége nélkül nem is tudnának felkészülni a hosszú télre. Ahogy teltek a napok, egyre gyakrabban kérték a hernyót.

Egyszer csak arra eszmélt a hernyó, hogy egész napját a hangyákkal tölti. Lefogyott, szemei alatt nagy sötét karikák ültek ki. Háta sajgott, lábai fájtak, de a hangyák nem hagyták. Ha pihen?t kért, rögtön sápítozni kezdtek, hogy jaj, pedig még mennyi levél kellene télire, és azt ?k magukra nem tudják behordani. A hernyócska fújt egy nagyot, és folytatta munkáját. 

Egyik reggel, amint kibujt vackából, lenézett, és látta, hogy a hangyák vidám kacagással firegnek-forognak. Megropogtatta derekát, és már el is indult volna, de valahogy nem ment a felkelés. Húzta a vacka, a jó puha szálakból font ágyikója. Úgy döntött, marad még egy percig, de ekkor eszébe jutott mélabús ábrázatuk, amint a tél éhínséges borzalmait ecsetelték neki. Ismét kidugta a fejét, de senki sem vette észre. Amint elnézte a nagy jövés-menést, felsejlett benne a gondolat, hogy ez a népség már sok-sok telet vészelt át, és mind az ? segítsége nélkül. Meghúzta a vállát.

– Lesz*rom! – gondolta, és begubózott.

Aznap a hangyák hiába vártak, hogy jöjjön. Utána küldték egyik társukat, de az is sikertelenül járt. Amint meghozta a hírt, hogy a hernyó begubózott, eleinte nagy ijedtség terjedt el a bolyban, majd az egyik hangosan felszólalt.

– Hagyjátok. Hisz ez csak egy buta hernyó volt. Ki tudja, még örvendhetünk, hogy nem falta fel az egész készletünket.

A többiek s?r? fejbólogatással adtak neki igazat, és ki-ki ment dolgára.

A gubó csendjében nagy változásokon ment át a hernyó. Teste apró összetev?ire esett szét, és rendez?dött újra. Egy hét múlva gyönyör? tarka lepke hagyta el a gubót, és repült a kék ég felé.

 

Legutóbb szerkesztette - Kallo Imola
Szerző Kallo Imola 16 Írás
Dr. Kalló Imola vagyok, Németországban élek. Lelkem mélyéről kiserkenő forrás apró cseppjeit próbálom átadni. Van, hogy jobban sikerül, van, hogy kevésbé. De mindenképpen próbálkozom.