Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy zöld hernyó egy nagy terebélyes fa ágai között. Egészen hétköznapi hernyó volt, két fekete szemmel, és sok-sok pár lábbal. Minden nap nagy odaadással rágta a nagy terebélyes fa leveleit. Igazán szorgalmas és öntudatos hernyó volt, naponta akár fél kiló lapit is berágott. Egy-egy pillanatra, mikor megállt pihenni – mert ugyebár az evés igen fárasztó tevékenység tud lenni -, az alant sürgöl?d? hangyákat figyelte. Volt ugyanis egy nagy hangyaboly a fa tövében, ahol levélvágó hangyák éltek. Igaz, hogy ?k is naponta több mint két kiló levelet behordtak, de nagy volt a fa, mindenkinek jutott a zöld eledelb?l.
Egy nap, amint épp szünetet tartott, észrevette, hogy egy kicsi hangya nagyon küszködik egy jókora levéldarabbal, és épp, hogy le nem pottyan. A hernyócska megsajnálta a hangyát, és segítségére sietett. Felrakták a határa a lapidarabot, és úgy vitték le a bolyba. Lent a hangyák, akik eddig lélegzetvisszafojtva figyelték a történteket, nagy éljenzéssel fogadták a hernyót.
– Köszönöm, barátaim – mondta a hernyó -, igazán szívesen segítek. Ha még szükségetek lesz rám, csak szóljatok bátran.
Következ? nap már hívták is a zöld segítséget két nagyobb levéldarab elszállításához, és a hernyó szívesen állt rendelkezésükre. F?leg, mert minden újabb szállítmány után a hangyák alig hagyták abba a hálálkodást, és minden alkalommal elmondták, hogy a hernyó segítsége nélkül nem is tudnának felkészülni a hosszú télre. Ahogy teltek a napok, egyre gyakrabban kérték a hernyót.
Egyszer csak arra eszmélt a hernyó, hogy egész napját a hangyákkal tölti. Lefogyott, szemei alatt nagy sötét karikák ültek ki. Háta sajgott, lábai fájtak, de a hangyák nem hagyták. Ha pihen?t kért, rögtön sápítozni kezdtek, hogy jaj, pedig még mennyi levél kellene télire, és azt ?k magukra nem tudják behordani. A hernyócska fújt egy nagyot, és folytatta munkáját.
Egyik reggel, amint kibujt vackából, lenézett, és látta, hogy a hangyák vidám kacagással firegnek-forognak. Megropogtatta derekát, és már el is indult volna, de valahogy nem ment a felkelés. Húzta a vacka, a jó puha szálakból font ágyikója. Úgy döntött, marad még egy percig, de ekkor eszébe jutott mélabús ábrázatuk, amint a tél éhínséges borzalmait ecsetelték neki. Ismét kidugta a fejét, de senki sem vette észre. Amint elnézte a nagy jövés-menést, felsejlett benne a gondolat, hogy ez a népség már sok-sok telet vészelt át, és mind az ? segítsége nélkül. Meghúzta a vállát.
– Lesz*rom! – gondolta, és begubózott.
Aznap a hangyák hiába vártak, hogy jöjjön. Utána küldték egyik társukat, de az is sikertelenül járt. Amint meghozta a hírt, hogy a hernyó begubózott, eleinte nagy ijedtség terjedt el a bolyban, majd az egyik hangosan felszólalt.
– Hagyjátok. Hisz ez csak egy buta hernyó volt. Ki tudja, még örvendhetünk, hogy nem falta fel az egész készletünket.
A többiek s?r? fejbólogatással adtak neki igazat, és ki-ki ment dolgára.
A gubó csendjében nagy változásokon ment át a hernyó. Teste apró összetev?ire esett szét, és rendez?dött újra. Egy hét múlva gyönyör? tarka lepke hagyta el a gubót, és repült a kék ég felé.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: Kallo Imola
