Rosmann László : Félelmem háza

Én oda nem megyek nagypapa…

 

Félelmem háza

 

A hatvanas évek elején igencsak forró nyarak járták. Bújt is mindenki fák h?se alá, szobába, vagy épp pince mélyire, ott volt ám a jó világ. Csakhogy nagymamám eldugta a kulcsot mondván, aki oda kihevült testtel lemegy, biztosan megfázik. Elkerülend? a megh?lést ? ugyancsak magára kapta kiskabátját, miel?tt a hordók közé ereszkedett volna a keskeny lépcs?n, ha valamely szomjas betér? bort kért a magával hozott flaskába. Olyankor a félkerek tetej? ajtó nyitva állt, és én kihasználva az alkalmat lelopództam néhány fokot, élvezkedve a h?vösségben.

   – Lackó – hallottam nagyapám hívó hangját – merre vagy?

 Ott ült a tornácon, a számára fenntartott zöld, cs?vázas kertiszéken, amikor odaértem.

   – Eriggy mán el a Haverdáhó, hozzá két doboz Kossuthot – nyúlt a régen még feketének mondott  bukszájába  – ehun a píz. Nagyon fáj a lábam – simogatta a bokáját – Messze van a má nekem…

   – Én oda nem megyek nagypapa – mondtam határozottan – mert félek t?le.

   – Fész-e? A Haverdátú? – nézett rám fakókék szemeivel – hallottad, amit a Csüröpnek mesétem mútkorába, ugye?

Bólintottam.

Nemrég járt nálunk a szomszéd, átnézett egy kis poharazgatásra.

  – Mez? bátyám – kezdte Csüröp, letéve a poharat – ezek a Haverdáék alig mozdulnak ki otthonról mostanában. Ebédezni mán nem mennek vagy öt éve. A Trautmann vendégl?be jártak egy id?be, de kinézték ?ket onnan. Oszt igaz tán, amit beszélnek róluk?

Papa töltött a rózsaszín? rozéból mindkett?jüknek.

  – Igaz há – fogott bele – f?dim ez a Haverda Mariska, Szabadka mell?l való. Szépsiges fehénép vót, de nem bírt a vérive. Nagyvilági életet ét, összeát valami Vojtha nev? katonatisztte. Amikor a piz fogyóba vót, megl?ték az öreg Haverdánét, oszt az meghót. Gazdag asszony híribe állott, hát a pénzé tették. De megfogták ?ket. Még nóta is született róluk ottan, hogyaszongya:

 

                                    Haverda Mariska Vojtha  barátjával,

                                    megölte az anyját annak pisztolyával,

                                    hollálá hopszala hó…

 

  – Tovább nem tudom…, na szóval e vót, Csüröp bácsi  – gyújtott cigarettára nagyapa – Aután efogták ?ket, és börtönbe ?tették mindkett?t. Kiszabadulása után idegyütt Barossra, oszt bírbe vette a bolondos fest? házát. Nem egyed?, a cellába szigyenszemre összemelegedett egy másik n?szemillye, a Rózáva, mán érti hogy, no? Nyitottak egy trafikot, de innen mán maga is tuggya.

  – Tudom, tudom – er?sítette meg a szomszéd – ennek  a Rózának úgy megromlott a szeme, alig lát. Nem is engednek be senkit a bótba, a bejárati ajtóra csináltattak egy kisablakot, azon keresztül szolgálnak ki mindenkit.

  – Csak ? szógál ki – f?zte hozzá nagyapa – a Mariska szégyenli magát, hogy el?gy?jjék. Na, isten-isten – összekoccantak a poharak.

Én éppen az írást gyakoroltam odakinn, és a nyitott konyhajtón keresztül minden szó kihallatszott, amir?l a két öreg beszélgetett.

  – Nem k? féni, hát mán mióta jársz oda – hunyorgott nagyapa – oszt egysze se haraptak meg, no. Venné egy kakast is igaz-e, na várjá adok hozzá… – nyúlt a pénzért.

Az utolsó szavaknak, bizony varázsereje volt számomra.

A szóban forgó kakas nem tudott kukorékolni, de még a szemétdomb tetején sem kapirgált, mert cukorból volt. Piros szín?, pálcikás nyalókának teremtették, és mennyei az íze. A vágyakozás er?sebbnek bizonyult bennem a félelemnél.

Öreg szülém látta, hogy egy szemvillanásnyi id? alatt átváltozott a fizimiskám, ezt azután igennek véve a kezembe nyomott még egy egyforintost.

  – Osztán lépkeggyé, mer fogytán van a színi valóm – szólt utánam, amint becsuktam magam után a lécb?l szegelt ócska kaput. Végigvágtattam a poros, forró utcán, majd megálltam az utcai nyomóskútnál inni. Amint kortyoltam a hideg ned?t, valaki megállt mellettem.

  – Szia Laci – köszönt rám Jancsi barátom  – hová mész, nem snúrozunk? Aki nyer az…

Közbeszóltam:

  – Nem lehet, megyek a Haverdához nagyapámnak cigiért.

Átfogta a vállam.

  – Ide hallgass, van egy csomó régi egypeng?s?m, még a dédié volt. Öregem, a Béla azt mondta, hogy pont akkorák, mint az egyforintos. Kért bel?le, adtam neki, és a Róza néninél már el is sütött néhányat. Láttam, amint az öreglány a pénz recéjét kapargatta, de aztán adott neki két doboz Fecskét.

Alig mondta ezt végig, már szaladt tovább .

Béla számított közöttünk a nagyfiúnak, minden tekintetben . Több évvel öregebb, minden hájjal megkent rosszcsont volt, ráadásul már cigarettázott.

  – Na gyere, jövök én is – ért vissza lihegve – itt van ni! – és zsebéb?l el?húzott néhány érmét. – Van nálad forint?

Odaadtam, egymásra fektette ?ket.

  – Látod? Teljesen egyformák – mutatta – Irány a trafik!

Nekem rossz el?érzetem volt, különösképp nagyapa története után, de nem szóltam semmit. A ház, amelyben a két öregasszony lakott a f?úton, tornyával, elvadult kertjével úgy festett, akár egy ódon kastély. Sokszor jártam már ott, de most úgy éreztem, mintha fenyegetnének a sárgafoltos falak. Rozoga vaskapuja nyikorogva nyílott, amikor lenyomtam a kilincsét. Pár foghíjas lépcs?n fellépve, egy barna, üveges faajtó állott, felette tábla: “Trafik c.t.: Haverda Mária” felirattal. Bekopogtam a kisablakon, amely rövid id? után megnyílott.

  – Egy Kossuthot, és egy kakast kérek – nyújtottam be a pénzt az ablakon.

Kontyos Róza néni kezébe vette, forgatta, kapargálta, végül egy csontos kéz kiadta, amit kértem.

Kiszaladtam az utcára, és egy bokor mögül figyeltem, amint felment Jancsi. Nem értettem mit mond, csak azt láttam benyújtja a pénzt az ablakon.

Egyszerre kinyílott az ajtó, és ott állt az ?szhajú Haverda Mariska.

  – Nem szégyelled magad, te csirkefogó? – rikácsolta – Takarodj innen ezekkel együtt! – miközben  iszkoló barátom után hajította a peng?s?ket.

  – H?, ez meleg volt öregem – kapkodta a leveg?t.

  – Meg is ölhetett volna – válaszoltam – nem tudtad, hogy megölte az anyját?

  – ?

Hüledezve hallgatta hazafelé a történetet.

Röviddel kés?bb nyílt egy másik trafik, és én messze elkerültem a félelmem házát.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Rosmann László
Szerző Rosmann László 45 Írás
1953. április 11-én születtem Budapesten. Jelenleg a pest megyei Dunaharaszti városban élek. 1974 óta foglalkozom írással. Igazi aktivitással 2006 óta teszem. "Mindenevő" vagyok, írok verseket, novellákat, krimit, sci-fit, esszéket. Jelentek meg írásaim, verseim magazinban, lapokban. Szeretem a természetet, a komolyzenét, festészetet. Irodalmi mintáim: Arthur Miller, Spíró György, József Attila, Weöres Sándor, Faludy György. römmel tölt el, hogy itt lehetek köztetek.