Marthi Anna : Fontoló

Mint h?s, záporíz? bánatot, hajlított korláton nyugvó kezembe köhögöm tehetségtelen az alázatot.

Lépcs?feljárók zakatoló szívén ül a kövezet, én csak kapaszkodom. Levetk?zik az est, rozzant testét

a semmi takarja már. Hol nemrég homály, most a lelkiismeret szaval. Ódon házfalak repedéseinek vágott szemén sz?r?dik ki egy emberi szagokba bugyolált, hangzavarba zárt, fegyelmezett magány. S húsából az elcsent, harapásnyi betev? falat. Gerinces ajtófélfákról szivárog lyukas otthonokba bámuló rekedt csend.

Garasba rejtett titkokat számol minden álom. Van még e világon félelem, s van merész kiút – alvó gyerek kezében szorongatott szeretet-játék.

 

Legutóbbi módosítás: 2011.10.14. @ 17:10 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1339 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak