Mint h?s, záporíz? bánatot, hajlított korláton nyugvó kezembe köhögöm tehetségtelen az alázatot.
Lépcs?feljárók zakatoló szívén ül a kövezet, én csak kapaszkodom. Levetk?zik az est, rozzant testét
a semmi takarja már. Hol nemrég homály, most a lelkiismeret szaval. Ódon házfalak repedéseinek vágott szemén sz?r?dik ki egy emberi szagokba bugyolált, hangzavarba zárt, fegyelmezett magány. S húsából az elcsent, harapásnyi betev? falat. Gerinces ajtófélfákról szivárog lyukas otthonokba bámuló rekedt csend.
Garasba rejtett titkokat számol minden álom. Van még e világon félelem, s van merész kiút – alvó gyerek kezében szorongatott szeretet-játék.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.14. @ 17:10 :: Marthi Anna
