Miután kora hajnalra és késő éjszakára időzítették az utazásokat, már nem észlelték a nyári utjaik alatt sokszor látott délibábot. Olykor az erős napsütésben a forró aszfalt közelében persze megjelent, olyan érzést keltve, mintha ott valahol messze vizes lenne az út. Más zavarta őket: a tanyasi ember számára legjobban jövedelmező megélhetési forrás, a libatartás.
Egyik reggel a szomszédos tanyára két-három utánfutóval, rikácsoló szállítmány érkezett, majd rövidesen kifehérlett a tanya gondosan elkerített udvara a rengeteg libától. Számuk megközelítette az ezret is. Rémülten nézték, hogy pár hét múlva, a jól eladható libamájért tömésre fogták őket és ettől az időtől húszasával szűk ketrecekbe kerültek. Aztán meglátták a gépet! A tölcsér alakú szerkezetet, végén hosszú csővel, amire egyszerűen felhúzták a liba nyakát és megtöltötték a gyomrát kukoricával. Egy gombnyomás… brrrr… majd a liba félredobva. és jöhet a következő — mindössze pár másodperc! Nagyüzem! Torok és gyomorszorító nagyüzem, melynek eredménye a gazda szorgos munkájáért megérdemelt jó jövedelem, a libának pedig egy kórosan elfajult máj, amely az emberi egészségre sem lehet jótékony hatással! Ezt persze sokan nem így gondolják, hisz kapós és keresett a libamáj; csak ő gondolkodott azon, hogy milyen félelmek alakulnak ki e kegyetlen, hónapokig tartó hízlalás és tömés alatt, amit aztán az ínyencek a májjal együtt megesznek. Összeszorult a gyomra, ha libát vagy libamájat kínáltak neki, pedig olcsón is volt, a természet törvénye szerint a gyöngébbek elhullottak.
Szembesült a másfajta életvitellel, tapasztalta a tanyasi gazdák megélhetésért folytatott kemény, öntörvényű harcát azért, hogy a gyermekeiket jó iskolába, kollégiumba írathassák, reménykedvén jobb jövőjükben. A számukra romantikus környezet lassan felöltötte valós képét. Tanulságos volt három fiának és a család többi tagjának is, akik alkalmanként velük tartottak hétvégi pihenőre.
Rákaptak a nomád életre. Városi ruháikat praktikus, kényelmes öltözetekre cserélték, vastag talpú cipőket, bakancsot, több meleg pulóvert szereztek be. Dolgoztak a ház körül, jó gazda módjára. Megerősítették a kidőlt kerítésléceket, orgonát telepítettek a telek utcai frontjára, a kiszáradt akácfákat kisebb tuskókra fűrészelték, halmokba rendszerezték. A kert végében körte és birsalma várt leszedésre, kosarakba szedték, hagyva a fa alatt az arra járó állatoknak is.
Hajnalban köd ült már a fák között és gomolygott egészen a tanya kerítéséig. Míg napközben szinte forrón melegített a Nap, az őszi esték nedves hűvös — különösen tiszta levegője fenyő és tölgy illatot hozott az erdő felöl; ezzel is csábítva őket az égbolt különös csodáinak figyelésére, késő éjszakáig.
Az estéli tábortüzek elriasztották az első napokban még odamerészkedő erdei állatokat, de a hosszú erdei sétákon, kora hajnalban találkoztak velük. Sokszor öt-tíz őz is legelészett az erdő szélén. Férje nem vágyott az erdő magányára, de fiai szívesen kirándultak vele, mélyen be az erdő közepéig, figyelve a felbukkanó őzet, szarvast, nyulat, rókát. Később már egyedül járt vissza arra az elhagyatott tisztásra, ahol többször is találkozott őzcsapattal. A fenyők, nyárfák, nyírfák és a mindenhol jelenlévő akác övezte tisztáson, egy kisebb magaslaton — tán valaha vaddisznó által vájt gödörben húzódott meg, melynek az alját őszre vastagon belepte az avar. Innen jó rálátása volt az alatta elterülő tájra és a kék ezer színében pompázó égboltra, hogy lássa, miről mesélnek a különös alakzatú felhők. Minden nap kijött ide, hátát a nyárfának döntötte, beleolvadt a természetbe.
Egy hétvégi pihenőnapon, szeptember második felében, alkonyatkor kereste fel kedvenc helyét. A naplementének, a közeledő estnek tudta be az erdő furcsa, izgatott hangulatát. Széles farönkre telepedett, csendesen szemlélődve, amikor mély erős, elnyújtott ugatásszerű hangot hallott a távolból, majd még egyet és még egyet. Lassan már az erdő minden részéből hallatszott, mélyen zengett, felelgetett egymásnak a kórus. Ez a hang ünnepélyes volt, áhítatot és borzongást váltott ki belőle. Messze hangzott, hömpölygött. A fák közt visszhangzott a hangorkán, a többszólamú, többféle hangerejű szarvasbőgés… A bőgés, melynek ereje, hangmélysége fontos információkat közöl, ugyanis az összefüggésben van a hang tulajdonosának fizikai erejével, korával, sőt vérmérsékletével is. A bikák agancsukkal csapnak össze, amelynek végén a vesztes fél kimerülten eloldalog, a győztes pedig elnyeri méltó jutalmát, vagyis a párzási jogot a tehenekkel.
A vadászírók ebben az időszakban az erdőt a természet templomának nevezik, a gímbika hangját pedig orgonaszóhoz hasonlítják. Hihetetlen élmény elmélyülni a természet e ritka jelenségének hallgatásában. A szarvasbőgést őseink is ugyanígy hallották, évente ugyanebben az időszakban. A természetnek olyan ritka jelensége ez, amely évmilliók óta nem változott. Akkor, ott — az erdő mélyén kis fogvacogással, torokszorulással, parányi porszemként élte meg ezt az élményt.
Harcos Katalin — Szarvas nász
Felveri az őszi erdő csendjét
vad szarvasbikák féltékeny horkanása.
Dúl már a harc, hallom a csontzenét.
Zajlik a királyi vadak őszi násza.
Talpamhoz ködlepte avar simul,
a szél bikák főszeres illatát hozza…
amott szarvasünő csapat vonul
viaskodó hímek izgalmát fokozva.
Agancshoz agancs, testhez test feszül,
a tágult orrlikakból pára gomolyog.
Az erdőben nyújtott bőgés zendül,
a korábbi vesztes a fák közt kódorog.
Győz az erősebb. Ágas, koronás
fejét, a teliholdas éjben felszegi,
és teli torokból bőgve dalát
győzelmét nagy büszkén világgá kürtöli.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.28. @ 17:30 :: Király Valéria
