Ősz, tanyán

Különös vonzása volt a kiskunsági tanyának. Hívta, csalogatta őket a szabad élet, a táj és a felügyelet nélkül maradt ház is. Alighogy felértek a városba, fordultak volna vissza. Szép, hosszan tartó ősz ígérkezett — csak nem fogják a városban tölteni a szabad hétvégéket? No, nem… rövidebb, hosszabb lent tartózkodással folytatták az ismerkedést. *

 

 

 

 

Miután kora hajnalra és késő éjszakára időzítették az utazásokat, már nem észlelték a nyári utjaik alatt sokszor látott délibábot. Olykor az erős napsütésben a forró aszfalt közelében persze megjelent, olyan érzést keltve, mintha ott valahol messze vizes lenne az út. Más zavarta őket: a tanyasi ember számára legjobban jövedelmező megélhetési forrás, a libatartás. 

      Egyik reggel a szomszédos tanyára két-három utánfutóval, rikácsoló szállítmány érkezett, majd rövidesen kifehérlett a tanya gondosan elkerített udvara a rengeteg libától. Számuk megközelítette az ezret is. Rémülten nézték, hogy pár hét múlva, a jól eladható libamájért tömésre fogták őket és ettől az időtől húszasával szűk ketrecekbe kerültek. Aztán meglátták a gépet! A tölcsér alakú szerkezetet, végén hosszú csővel, amire egyszerűen felhúzták a liba nyakát és megtöltötték a gyomrát kukoricával. Egy gombnyomás… brrrr… majd a liba félredobva. és jöhet a következő — mindössze pár másodperc! Nagyüzem! Torok és gyomorszorító nagyüzem, melynek eredménye a gazda szorgos munkájáért megérdemelt jó jövedelem, a libának pedig egy kórosan elfajult máj, amely az emberi egészségre sem lehet jótékony hatással! Ezt persze sokan nem így gondolják, hisz kapós és keresett a libamáj; csak ő gondolkodott azon, hogy milyen félelmek alakulnak ki e kegyetlen, hónapokig tartó hízlalás és tömés alatt, amit aztán az ínyencek a májjal együtt megesznek. Összeszorult a gyomra, ha libát vagy libamájat kínáltak neki, pedig olcsón is volt, a természet törvénye szerint a gyöngébbek elhullottak. 

      Szembesült a másfajta életvitellel, tapasztalta a tanyasi gazdák megélhetésért folytatott kemény, öntörvényű harcát azért, hogy a gyermekeiket jó iskolába, kollégiumba írathassák, reménykedvén jobb jövőjükben. A számukra romantikus környezet lassan felöltötte valós képét. Tanulságos volt három fiának és a család többi tagjának is, akik alkalmanként velük tartottak hétvégi pihenőre. 

      Rákaptak a nomád életre. Városi ruháikat praktikus, kényelmes öltözetekre cserélték, vastag talpú cipőket, bakancsot, több meleg pulóvert szereztek be. Dolgoztak a ház körül, jó gazda módjára. Megerősítették a kidőlt kerítésléceket, orgonát telepítettek a telek utcai frontjára, a kiszáradt akácfákat kisebb tuskókra fűrészelték, halmokba rendszerezték. A kert végében körte és birsalma várt leszedésre, kosarakba szedték, hagyva a fa alatt az arra járó állatoknak is. 

      Hajnalban köd ült már a fák között és gomolygott egészen a tanya kerítéséig. Míg napközben szinte forrón melegített a Nap, az őszi esték nedves hűvös — különösen tiszta levegője fenyő és tölgy illatot hozott az erdő felöl; ezzel is csábítva őket az égbolt különös csodáinak figyelésére, késő éjszakáig. 

Az estéli tábortüzek elriasztották az első napokban még odamerészkedő erdei állatokat, de a hosszú erdei sétákon, kora hajnalban találkoztak velük. Sokszor öt-tíz őz is legelészett az erdő szélén. Férje nem vágyott az erdő magányára, de fiai szívesen kirándultak vele, mélyen be az erdő közepéig, figyelve a felbukkanó őzet, szarvast, nyulat, rókát. Később már egyedül járt vissza arra az elhagyatott tisztásra, ahol többször is találkozott őzcsapattal. A fenyők, nyárfák, nyírfák és a mindenhol jelenlévő akác övezte tisztáson, egy kisebb magaslaton — tán valaha vaddisznó által vájt gödörben húzódott meg, melynek az alját őszre vastagon belepte az avar. Innen jó rálátása volt az alatta elterülő tájra és a kék ezer színében pompázó égboltra, hogy lássa, miről mesélnek a különös alakzatú felhők. Minden nap kijött ide, hátát a nyárfának döntötte, beleolvadt a természetbe. 

      Egy hétvégi pihenőnapon, szeptember második felében, alkonyatkor kereste fel kedvenc helyét. A naplementének, a közeledő estnek tudta be az erdő furcsa, izgatott hangulatát. Széles farönkre telepedett, csendesen szemlélődve, amikor mély erős, elnyújtott ugatásszerű hangot hallott a távolból, majd még egyet és még egyet. Lassan már az erdő minden részéből hallatszott, mélyen zengett, felelgetett egymásnak a kórus. Ez a hang ünnepélyes volt, áhítatot és borzongást váltott ki belőle. Messze hangzott, hömpölygött. A fák közt visszhangzott a hangorkán, a többszólamú, többféle hangerejű szarvasbőgés… A bőgés, melynek ereje, hangmélysége fontos információkat közöl, ugyanis az összefüggésben van a hang tulajdonosának fizikai erejével, korával, sőt vérmérsékletével is. A bikák agancsukkal csapnak össze, amelynek végén a vesztes fél kimerülten eloldalog, a győztes pedig elnyeri méltó jutalmát, vagyis a párzási jogot a tehenekkel. 

      A vadászírók ebben az időszakban az erdőt a természet templomának nevezik, a gímbika hangját pedig orgonaszóhoz hasonlítják. Hihetetlen élmény elmélyülni a természet e ritka jelenségének hallgatásában. A szarvasbőgést őseink is ugyanígy hallották, évente ugyanebben az időszakban. A természetnek olyan ritka jelensége ez, amely évmilliók óta nem változott. Akkor, ott — az erdő mélyén kis fogvacogással, torokszorulással, parányi porszemként élte meg ezt az élményt.

 

          Harcos Katalin — Szarvas nász

 

          Felveri az őszi erdő csendjét

          vad szarvasbikák féltékeny horkanása.

          Dúl már a harc, hallom a csontzenét.

          Zajlik a királyi vadak őszi násza.

 

          Talpamhoz ködlepte avar simul,

          a szél bikák főszeres illatát hozza…

          amott szarvasünő csapat vonul

          viaskodó hímek izgalmát fokozva.

 

          Agancshoz agancs, testhez test feszül,

          a tágult orrlikakból pára gomolyog.

          Az erdőben nyújtott bőgés zendül,

          a korábbi vesztes a fák közt kódorog.

 

          Győz az erősebb. Ágas, koronás

          fejét, a teliholdas éjben felszegi,

          és teli torokból bőgve dalát

          győzelmét nagy büszkén világgá kürtöli.

 

18látogató,2mai

Szerző Király Valéria 40 írás
"Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha. Nem vagyok csillag csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni az egyszerű embereknek." [Móra Ferenc]

19 Komment

  1. Ez történt pontosan kedves Ica! Ismerkedésünk elején épp ezen a kemény bánásmódon döbbentem meg…, Olyan sunyítva, tele bűntudattal szaladt haza tőlünk jószágot őrizni a szomszéd tanya kedves kis kutyája, – akit persze mi agyon dédelgettünk, hogy fájt a szívem! Barátkoztunk, beszélgettünk és hamar rájöttünk arra amit írsz…. itt a tanyán embernek-állatnak egyaránt dolga van… később pedig, hogy mennyire a szívükbe loptuk magunkat. Jóleső érzés volt.
    Nagyon köszönöm a gondolatsorod. 🙂

  2. Ez a más világ, a külső szemlélőnek olykor szinte kegyetlen. A paraszt embernek nincs mérlegelési lehetősége, neki azt kell csinálni, amiből a családja meg tud élni. Ha libát tömni, hát azt, ha csirkét, disznót nevelni a vágóhídnak, hát azt. A tündéri kisnyuszi is haszonállat, s a kutyának, macskának is dolga van.
    Mindemellett nagyon nagy szíve van az itt élő embereknek, s akit abba belezárnak, nincs olyan, amiben nem segítenék!
    Tetszett az őszi leírás is.

  3. Igaz, Csilla! Budapest kertvárosában nőttem fel, néha pár napot töltöttem falun távoli rokonoknál ééés – unalmas volt! Itt a tanyán érdekes és néha megrázkódtató élmények értek, látva az emberek küzdelmét a természettel, az állataikkal, a megélhetésükkel. Megértem az ismerősöd… valóban nagy küzdelem…, de együtt jár vele a tökéletes önellátás, – s talán ez is oka, hogy nem cserélné le másra…

Hagyj üzenetet