Marthi Anna : Kétségek rezonanciája

fikció

 

 

Múlt: befagyott való.
Hordozhatatlan, úgyis
cipelem. Elveszíteném
emlék hullámaim, csak
kísértenek, s engedem…

 

Ó, sehol sem talált,
minden új szeret?ben
ott figyelsz, de hárít,
ellenkezik bent a rend,
nem lehetsz többé sosem
h? részese életemnek.

S ha úgy közelít keze,
vagy úgy simít tekintete,
akkor sem lehet ?, ordít
a kín, titkaim félem míg
borostyán sírok belepnek.

A templom, hol vasárnap

mindig áldozás, a padban

végigültem ma is a litániát,

aztán úgy elszaladt a pap,

gyónásra id? nem maradt.

 

Nem is nekem való, hisz

árvább istentelen nincs,

azóta is b?sz hozsannákban

hozzád fohászkodom, Isten!

 

Megöltem, és a kín megöl.

Szerelmet téptem, hogy

ömlött vére, elvarratlan

avar üszke fénylik ott,

? téved arra sokszor ma is –

kordából elszök? gondolat.

 

Bíznék a tájban, vinnék

sírjára petrezselymet,

árva csalán is n? odébb,

s mimóza kénye kedve.

 

Kétségem rezonanciája –

madárdalnak ottmaradt.

 

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1327 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak