Marthi Anna : Kétségek rezonanciája

Nyomtatás

Múlt: befagyott való.
Hordozhatatlan, úgyis
cipelem. Elveszíteném
emlék hullámaim, csak
kísértenek, s engedem…

Ó, sehol sem talált,
minden új szeret?ben
ott figyelsz, de hárít,
ellenkezik bent a rend,
nem lehetsz többé sosem
h? részese életemnek.

S ha úgy közelít keze,
vagy úgy simít tekintete,
akkor sem lehet ?, ordít
a kín, titkaim félem míg
borostyán sírok belepnek.

A templom, hol vasárnap

mindig áldozás, a padban

végigültem ma is a litániát,

aztán úgy elszaladt a pap,

gyónásra id? nem maradt.

Nem is nekem való, hisz

árvább istentelen nincs,

azóta is b?sz hozsannákban

hozzád fohászkodom, Isten!

Megöltem, és a kín megöl.

Szerelmet téptem, hogy

ömlött vére, elvarratlan

avar üszke fénylik ott,

? téved arra sokszor ma is –

kordából elszök? gondolat.

Bíznék a tájban, vinnék

sírjára petrezselymet,

árva csalán is n? odébb,

s mimóza kénye kedve.

Kétségem rezonanciája –

madárdalnak ottmaradt.