Avi Ben Giora. : Musztafa – 3.

*

 

 

Musztafa a nagybátyja segítségével talált megfelelő helyet Jaffón. Egy ütött kopott helyiséget, amire bizony sok pénzt kellett költenie. De legnagyobb gondja az engedélyekkel gyűlt meg. Mint területi arabnak először el kellett intézni, hogy véglegesen izraeli területen élhessen. Nem ment könnyen. Többször is elutasították kérelmét, és akkor még hol volt az engedély az üzletnyitásra? A nagybátyja boltjában segédkezett és reménykedett, hogy az ügyei minél hamarabb elintéződnek. Ebben a kávézóban mindenféle ember megfordult vegyesen. Arab, izraeli és sok más vendég képviselte itt a társadalom minden rétegét. A legegyszerűbbtől a legfelső úgynevezett ezerig. Egy nap aztán rámosolygott a szerencse. A helyi sportklub, Jaffó egyik vezéregyénisége szinte törzsvendége volt a kávézónak. Egy nap gondterhelten ült le az asztalához. Musztafa, mikor kivitte a szokásos kávéját, szóba elegyedett vele.

– Mondd Musztafa, nem ismersz itt a fiatalok közül valakit, aki szeretne verekedni?

– Mire gondol? Valakit meg kéne leckéztetni? Valami adósát kellene rábírni, hogy fizessen?

– Dehogyis! Nem ilyenre gondolok. Sportolóra lenne szükségem. Bokszolót keres a klub, de az eddigi jelentkezők a harmadik komoly edzés után megfutamodtak.

– Itt lennék erre én is például.

– Miért? Csak nem azt akarod mondani, hogy érdekel, talán már álltál is szorítóban?

– De igen. Nem sokat, de párszor verekedtem, amikor kint dolgoztam. Rendszeresen jártam edzésre és többmenetes mérkőzéseket is vívtam.

– Idefigyelj! Ma délután idejövök érted és kipróbálunk. Áll az üzlet?

– Részemről igen. A kérdés már csak az lesz, hogy meg fogok e felelni az elvárásoknak.

– Azért ne főjön a fejed. Ha kibírod az első két hetet és nem „szöksz meg”, mint sokan eddig, akkor nekem megfelelsz. A többi majd rajtad áll.

Musztafa elmesélte a nagybátyjának, hogy milyen lehetőség áll előtte.

– Ez most tényleg az égből jött neked. Kovalszkit régóta ismerem. Sok–sok évvel ezelőtt ő maga is bunyós volt. Még az angol mandátum idején fergeteges meccseket vívott az itteni angolokkal. Ha megfelelsz nekik, akkor egy ideig nem lesznek gondjaid se papírokkal se a pénzzel.

Délután, ahogy megbeszélték, Kovalszki meg is jelent rozoga autójával és magával vitte Musztafát. A fiú nem vitt magával semmit, csak egy pár régi tornacipőt, azt is csak azért, nehogy azt mondják, hogy még egy cipője sincsen. Az edzőterem Tel Aviv külterületén volt. Valaha valami raktár lehetett, abból alakították ki. Négy ring volt felállítva és persze temérdek felszerelés körülötte, amely a boxolók erőnlétének és technikájának a fejlesztésére szolgált. Kovalszki miután bemutatta Musztafát, szólt egy szertárosnak, hogy vigye magával és adjon neki felszerelést.

– Látom cipőd az van, és nem is akármilyen – ismerkedett vele a szertáros.

– Öreg holmi ez már, de nem szeretem, ha azt mondják, hogy még egy cipóm sincsen.

– Bunyiztál már valaha?

– Próbálkoztam.

Kiosztott neki két trikót, két hozzáillő nadrágot és egy pár kesztyűt.

– Cipőt majd akkor kapsz, ha ez elkopott teljesen.

Mikor visszatértek az edzőterembe, Kovalszki éppen egy fiút hordott le a sárga földig.

– Mit gondolsz, a fejedet nem kell védeni? Ha továbbra is így állsz ki, akkor a legközelebbi ellenfeled fasírttá veri a képedet. Azért van két kezed, hogy használjad. Menj vissza a ringbe, rögtön küldöm a mai edzőtársadat is.

Musztafa végigmérte a fiút. Jó kiállásúnak tartotta, de nem hitte, hogy nemsokára ő lesz az ellenfele. Mikor Kovalszki meglátta a felszereléssel, rárivallt:

– Még a kezed sem fásliztad be? Na nyomás. Kérj fáslit és azután gyere vissza. Ő lesz ellenfeled a próbára – mutatott a ringben ugráló fiúra. – Na jella /gyerünk/, mert megalszik a tej a szádban.

Musztafa engedelmeskedett. A szertáros segített neki befáslizni a kezeit, aztán a kesztyűt is felsegítette rá. Musztafa könnyedén ugrott be a ringbe. Üdvözölték egymást a szokásos boxoló módon. Kovalszki is felkapaszkodott a ringbe és maga mellé hívta a szertárost.

– Háromszor három perc. Rendben? – szólt Musztafához. – Ha nem bírod ki, jelezheted közben, bármikor abbahagyhatod.

– Rendben van.

– Akkor menj a sarkadba. A bíró Mose lesz a szertáros, én meg mérem az időt. Elkészültetek? Akkor gyerünk.

A két fiú elkezdte egymást csépelni. Pontosabban az elején Musztafa csak csapkodott, mert ellenfele tapasztalt bunyós volt már. Sorra eltáncolt, Musztafa csak a levegőt csépelte, de annál több ütést kapott ő.

– Ennyi! – kiabált be Kovalszki lefújva az első menetet. – Mose a Musztafa ellenfelét kezdte törölgetni, ápolni. Kovalszki felment Musztafa sarkába, hogy neki segítsen. Közben a szomszédos ringekből is kezdtek ide csoportosulni, mert kíváncsiak voltak a további küzdelemre. Kovalszki intett és kezdetét vette a második menet. Most már kicsivel jobban ment neki, sikerült pár ütést tisztán bevinni. A menet végén kilógott már a nyelve, de állta a sarat. Kovalszki nem tartott neki semmi eligazítást, csupán megtörölgette.

– Kiállsz a harmadik menetre is, vagy hagyjuk abba?

Musztafa a fejével intett, hogy folytatná.

– Na akkor gyerünk előre. Üsd, vágd nem apád, nem anyád.

Musztafa emlékezett rá, hogy Kovalszki, mivel korholta ellenfelét. Az első két menetben mintha megfogadta volna a tanácsát, mert mind a két öklét a feje elé tartotta. De most a harmadikban mintha megnőtt volna az önbizalma és mind a két karját lazán maga mellett lóbálva indította a támadásait. Egy ilyen alkalmat kihasználva, Musztafa hatalmas balegyenest vitt be. Ellenfele megingott, aztán el is terült a padlón. Musztafa ahogy a szabály is szól, beállt a sarokba, és várta, hogy ellenfelére a kinevezett bíró, Mose rászámoljon. Kovalszki ledöbbenve nézte Musztafát. Miután Mose kimondta a tizet, hátba veregette.

– Ami azt illeti, kezdésnek nem is volt rossz. Ennek a fiúnak, akit most padlóra küldtél egy nyert bajnokság van a háta mögött.

Az ellenfele, miután felállt, gratulált kiütőjének. Példáját többen is követték, akik körülállták a ringet.

 

 Innentől kezdve peregtek az események, mintha zsinóron húznák. Kovalszki természetesen leigazolta a Jaffóba Musztafát és elintézte neki a papírjait is. Musztafának csak egy kérése volt, hogy az üzletét is megnyithassa, mert azért valamiből élni is kell, na meg a szüleinek szeretne hathatósabban segíteni.

A kávézó megnyitójára Kovalszki sok sportolót és prominenst csődített oda és ennek köszönhetően be is indult az üzlet. Nehezen tudta összeegyeztetni az edzéseket és a versenyeket az üzlet vezetésével de végül is nagybátyja tanácsára alkalmazottakat fogadott fel.

Híre egyre jobban terjedt. Az 1977 országos bajnokságon már az előkelő harmadik helyen végzett. Közben többször járt otthon, szüleinél is. Apja büszke volt rá.

– Csak ne szálljon fejedbe a dicsőség – figyelmeztette egyszer. – A szorgalmaddal, kitartásoddal látod, mennyi mindent elértél.

 

Közben a politikában is kedvező fordulatok következtek be. 1978 szeptember 17.–én

Camp Davidben Szadat egyiptomi és Begin izraeli miniszterelnök aláírták a békeszerződést. Ennek értelmében Izrael visszaadta az egész Szináj félszigetet. Nagyvolt az öröm mind a két részen. Különösen az váltott ki nagy elismerést, amikor Szadat elnök az izraeli parlamentben, a Kneszetben beszédet tartott. Még a palesztinok is némi–nemű jogokat kaptak. Ám Arafaték nem használták ki akkor a lehetőséget. Ciszjordániában  béke honolt, de Dél–Libanonba befészkelte magát a hezbollah, iráni szervezet. 1978 januárjában Khomeini ajatollah ellen egy diszkrimináló cikk jelent meg. Már javában szerveződött a forradalom, miután a sah Egyiptomba távozott, maga mögött hagyva a káoszt. 1979 február elsején Khomeini szinte díszmenetben érkezett vissza Teheránba franciaországi száműzetéséből. A PFSZ is Dél–Libanonba költözött át később, és a hezbollahban szövetségesre talált. Ám a területi sejtjei továbbra is dolgoztak Ciszjordániában. Majdnem minden vitás kérdést rendezni tudtak akkor az egyiptomiak és az izraeliek. Egy kérdésben sajnos nem tudtak megállapodni. Nevezetesen a gázai sávról. Izrael lemondott erről a területről is, de Egyiptom elzárkózott attól, hogy az országhoz csatolja vissza ezt a területet. Izrael pedig ekkor nagy baklövést követett el. Elkezdett izraeli telepeseket odatelepíteni. Sőt a ciszjordániai telepeit is elkezdte szélesíteni. Ahol eddig mindössze pár család élt, rövidesen várossá gyarapodott. Musztafa apja már régóta eladta a földjét, amiért most sokan szemrehányást tettek neki.

– Lassan minden földünket elveszik, és te még nekik adtad el a földjeidet! – korholták egyszer.

– Miért ne adtam volna? Szükségem volt pénzre. Bárki megvehette volna, akár közületek is. Senki sem akarta, csak ők. De mi bajotok van velük? Még hasznotok is van belőlük, mert jó vásárlók. Mindent megvesznek tőletek, amire szükségük van. Az elromlott autóikat ide hozzák reparálni, mert tudják, hogy itt jól és rendesen csinálják meg. Egyszóval virágzik a kereskedelem annak ellenére, hogy mi még nem kötöttünk velük békét.

Sokan helyeslőleg bólogattak, de mások inkább nem nyilvánítottak véleményt.

Musztafa testvére az első adandó alkalommal, ahogy megnyílt a határ, hazalátogatott.

Apja próbálta rábeszélni a maradásra.

– Miért jönnék én ide vissza? Megtaláltam a számításaimat, a családommal nagyon jól beilleszkedtünk. Nem akarok visszatelepülni ide, ahol a saját népem csak rabszolgának vagy merénylőnek akarna használni. A sok nagyfejű a száját jártatja és hecceli a tömegeket, és búsás hasznot húz az egész koszos politikai játékaiból. Nem lesz ennek jó vége. Te vagy apám a legjobb példa, meg jó páran még rajtad kívül, hogy itt is lehet békességben élni, még ha az izraeli katonaság naponta itt járőrözik is. Nem heccelődni, lázítani kell, hanem dolgozni. Egyiptomban is vannak ilyen mihaszna elemek, akik a politikából akarnak meggazdagodni de, most leáldozóban van a csillagjuk.

– Igazad van fiam, de teljesen egyedül maradtunk itt anyáddal. Az a kis üzlet eltart minket, ámbár nem vagyok abban biztos, hogy valaki nem irigyelte–e el tőlem. Nem szeretik errefelé az ilyen beszédet.

– Akkor mire vártok? Pakoljatok össze és jöjjetek át hozzám, Egyiptomba. Van ott nektek is hely, és ne aggódj amiatt, hogy nyakamon lesztek. Vagy miért nem költöztök be Jaffóra? Abdul nagybátyám már többször is mondta ezt a lehetőséget.

– Ugyan már? Gondolod, hogy nekem olyan könnyen el tudná intézni a papírokat? Musztafa még fiatal és szerencséje volt ezzel a Kovalszkival, aki elintézte neki, hogy igazolt sportoló lehessen. Velem meg anyáddal mit kezdenének? Két arabbal több lenne nekik, amit nem hiszem, hogy akarnának. Egy olyan öreg fát, mint én meg anyád már nem lehet sehova sem átültetni.

Az idősebb fiú nem bírta rábeszélni a szüleit a változtatásra.

Dolgavégezetlen ment vissza Egyiptomba. Musztafa viszont többször is meglátogatta testvérét. Sokáig fontolgatta, hogy áttelepül, de tapasztalnia kellett, hogy itt sem „várt” vendég, vagy sorstárs. Hasonló élményekben volt része, mint Kuwaitban, azzal a különbséggel, hogy itt nem kellett annyi időt eltöltenie, hogy erről megbizonyosodhatott volna. Közben a sportban egyre közelebb került ahhoz a dédelgetett vágyához, hogy egyszer bajnok lehessen. És eljött az alkalom. A sors csúnya fintora volt, hogy vereséget szenvedett.

– Két évet újra gürizni, ahogy a mester Kovalszki mondta. Fogom bírni? Mindent ebbe fektettem bele és most kezdhetem elölről.

Sajnos szinte minden összejátszott abban, hogy ennyire sötéten lássa a jövőjét. Alig egy év telt el az emlékezetes békekötés után, amikor egy katonai díszszemle alkalmával megölték Szadat elnököt. Szerencsére az utódja, Mubarak ugyanazt a vonalat követte, mint a néhai elnök. Akik a merényletet elkövették szélsőséges iszlámista fanatikusok voltak. Egy időre el kellett hagyniuk Egyiptomot, de félő volt, hogy egyre nagyobb számú szimpatizánst tudnak gyűjteni maguk köré. Közben Libanonban is egyre–másra fokozódott a feszültség. Polgárháborús hangulat kezdett kialakulni.  Dél–Libanonban egyre jobban aktivizálták magukat a terroristák is. A belső araboknak egyre inkább konfrontálódniuk kellet azzal a nehéz helyzettel, hogy egyik oldalon az izraeliek várták el tőlük a lojalitást, a másik oldalon meg a különféle palesztin szervezetek embereivel szembesültek, akik a fiatalok közül próbáltak friss katonaságot toborozni. Mindezt Musztafa is egyre jobban érezte a saját bőrén. Apja üzlete már csak megyegetett. Elmaradtak az átutazó katonák és a turisták is. Nehéz idők következtek.

 

 A PLO a palesztin felszabadítási front fegyveres szervezet már a hetvenes évektől kezdve Dél–Libanonba tette át székhelylét. A Jordán királyság helyén kívánták megalakítani a palesztin államot a királyság helyett. A lázadást letörték és ennek eredményeként – az azóta elhíresült „fekete szeptember” következtében kénytelenek voltak elmenekülni. Működési területük ezután Dél–Libanonban alakult ki. Libanonban ezidőtájt ingatag volt a belpolitikai helyzet. Bejruth a főváros nagyrésze a maronitha keresztények irányítása alatt állt. Polgárháborús hangulat vette kezdetét.

A keresztény milícia, a fallanga megpróbálta megszilárdítani a hatalmát. A Dzsumbalát testvérek a választások során sikert arattak és ennek eredményeként Kamil Dzsumbalát lett az állam elnöke. A PFSz időközben Bejruthra is kiterjesztette a tevékenységét. A keresztény lakosság biztonsága egyre nagyobb veszélybe került.  A PFSz élvezhette a szírek támogatását is. Egyre gyakrabban indítottak terrortámadásokat Kirját Smone és környéke ellen. Sőt nem egy esetben sikerült terroristákat is átdobniuk a határon.

Ennek hatására Izrael úgy döntött, hogy megpróbálja kiszorítani Dél–Libanon területéről a fatach katonai egységeit. 1978 –ban kezdetét vette a Litáni akció.

Ennek keretében a légierő támogatásával kiszorították a fatach egységeit és a tervek szerint a Litáni folyótól északra űzték őket. Ám mindenki tudta, a siker csak ideiglenes eredményt hozott. 1981 –ben ismét kiújultak a harcok. Több terrortámadásra válaszul a légierő ismét bombázni kezdte Dél–Libanont. 1982 június hatodikán a szárazföldi erőket is bevette Izrael a PLO ellen, szinte egész Libanon területén. Az eredeti, izraeli terv az volt, hogy a Litáni folyótól mintegy negyven kilométerre északra szorítsák ki az ellenséges erőket, és úgynevezett védelmi sávot alakítsanak ki. Ám Saron meg sem állt Bejruthig, mert ő azt szerette volna, ha végleg és egyértelműen kisöpörheti a PLO erőit egész Libanon területéről, és ezzel egy lehetőséget teremt arra, hogy a libanoni kormánnyal béke megállapodást írjon alá.

Elkeseredett harcok folytak szinte egész Libanon területén. Bejruth a Közel–Kelet Párizsaként emlegetett város romokban hevert félig. Az izraeli katonaság, noha nem foglalta el egész Libanont, de ellenőrzése alatt tartotta. Sajnos Saron ebben az időben egy nagy baklövést is elkövetett. Mivel az ország ellenőrzése nagyrészt az izraeli erők kezében volt, megakadályozhatta volna a Bejruth melletti két menekülttábor ellenei fallangista akciót. Máig tisztázatlan, hogy a valóságban mi is történt, de a tények magukért beszélnek. Sabra és Satija menekülttábor ellen a keresztény milícia, a fallanga támadást indított. Ennek becslések szerint, mintegy háromezer áldozata volt. Saron, mint az izraeli erők főparancsnoka megtudta volna akadályozni a vérengzést, és ezért a mai napig őt teszik felelőssé. A fatahnak távoznia kellet Libanonból is. Tunizba tették át a főhadiszállásukat. Izrael visszavonult Dél–Libanonba és ott a keresztény erőket támogatva létrehozta az SLA /süd libanon army/ a dél–libanoni hadsereget. Még 1983 –ban történt, hogy a kivonult izraeli haderők helyére amerikai és francia békefenntartó katonaságot rendeltek. Ez év októberében a hezbollah akciót hajtott végre ellenük, melynek következtében 299 katona vesztette életét. Így a nemzetközi erők is kénytelenek voltak kivonulni innen.

A biztonsági dél–libanoni zóna azért megmaradt a dél–libanoni hadsereggel karöltve, és ezzel szinte nullára csökkentették az innen kiinduló terrorista támadásokat.

Izraelben a háborús veszteségek ellen tiltakozva, mint egy félmilliós tömeg tüntetett a kormány politikája ellen, és vizsgálatot követelt a Sabra és Satija ellen történt mészárlás tisztázásra. Ariel Saron lemondott hadügyminiszteri posztjáról.

Musztafa ezeket az időket főleg Jaffón töltötte. Nagyon keveset tudott szüleinél időzni, mivel nem volt kockázatmentes vállalkozás azokban az időkben Ciszjordániába utazni.

Hiába próbálta őket meggyőzni arról, hogy hagyják végre el ezt a puskaporos hordót és költözzenek át az idősebb fiúkhoz Kairóba, nem talált meghallgatásra. Egyre többet betegeskedtek és Musztafa tudta, hogy már nincs sok idejük hátra. Mégsem tudott tenni semmit sem. Idegességét a sportban igyekezett levezetni. Egyre több időt töltött megint edzésekkel, és végre ismét eredmény koronázta erőfeszítéseit. Végre országos bajnokságot nyert. De a sikernek nem tudott sokáig örülni. Pár hétre rá, hogy bajnok lett, apja korházba került és meghalt. Két héttel a temetés után anyja is követte férjét.

Musztafa összeroppant, és egy időre átment testvéréhez Kairóba. Itt is próbálkozott a box–szal, de mivel nem talált megfelelő szponzori támogatást és már nem volt elég fiatal sem, felhagyott vele és visszatért Jaffóba.

Az országban ismét feszültség uralkodott. 1987 –ben kezdetét vette az első intifáda. Eleinte csupán polgári elégedetlenségeket tükröző tüntetések voltak, aztán a palesztin fiatalok a kődobálással kezdték, majd a robbantásos merényletek következtek.

Muaztafa kiöregedett már a sportból. Felhagyott a boxszolással. Közben nagybátyja is meghalt és kénytelen volt besegíteni unakatestvérének is a munkákba, amik ezután ráhárultak. Megpróbálta magát kivonni minden plitikából, de hiába volt sikeres a magánéletében, szinte naponta volt kénytelen az aktuális politika alakulásával szembenézni. Nem volt egységes vélemény arról, hogy miért is tört ki ez a felkelés. Egyiptomot, miután normalizálta viszonyát Izraellel, kizárták az Arab Ligából. 1987 –be aztán ismét visszavették, teljes jogú tagnak. A plaesztin menekülttáborokban is tarthatatlan volt a helyzet.

Az itt lakók többsége elégedetlen volt a PLO –val és flusztráltságát különféle akciókban próbálta levezetni. A PLO taktikát változtatott. Rakétákkal kezdte támadni Izrael déli településeit. Az izraeli megtorlás soha sem késlekedett, és ennek nagyon sok áldozta lett. A legveszélyesebb viszont egy olyasfajta „eszköz” volt, ami példanélküli az addigi konfliktusok során. 1989–ben elkövették az első öngyilkos merényletet. A merénylet kivitelezője életben maradt ugyan, de 14 halásos áldozatot követelt a merénylet. Szinte az egész világot „lemerevítette” ez az akció. Musztafa az események hatására úgy döntött, eladja mindenét, és az USA–ba távozik testvéréhez, Fatiméhez.

Mint mindig, most sem ment minden olyan könnyen. Fatime már amerikai állampolgár volt. A férje már itt született, de az amerikai hatóságok nehezen adták meg Musztafának a beutazási engedélyt. Végül is sikerült megkapnia. Minden készen állt az utazásra, amikor behívták az izraeliek „elbeszélgetni”.

– Nem értem, mire kíváncsiak – kezdte Musztafa támadólag. – Semmi olyan dolog nincs a számlámon, ami miatt megtagadhatnák a kiutazásomat. Megkaptam az amerikai vízumot is, nem értem ezt az egészet.

– Ne vegye személye elleni inzultusnak ezt a „kihallgatást”. Bárkit behívunk, akiről úgy gondoljuk, értékes információkat tud adni.

– Miről adhatnék én információt maguknak? Nem érdekel a politika, és sohasem tudtak belekeverni semmibe sem, pedig többször is próbálkoztak. Tőlem aztán hiába is kérdeznek bármit is, nem tudok mit válaszolni.

Pár szokványos kérdést még intéztek hozzá, aztán útjára engedték. Kint a repülőtéren nagyobb figyelmet szenteltek neki, mint a többi utasnak. Nem volt nála sok poggyász, mivel amúgy sem vihetett magával húsz kilónál nehezebb csomagot. Pénze volt, de az is pontosan a rendeletileg megengedett, a többit átutalta bankon keresztül egy amerikai kontóra, amit a testvére nyitott neki.

Még soha sem repült ilyen nagy távolságra, ezért kissé megviselte a majd kilencórás repülőút New Yorkig. A repülőtéren várta sógora és testvére. A hivatalos útlevél és vámvizsgálat kissé hosszabb ideig tartott nála, mint másoknál. Nem az izraeli papírjai miatt, hanem a származása miatt. Pár kérdéssel többet tettek fel neki a biztonsági emberek, majd kellemes időtöltést kívántak az Egyesült Államokban.

Musztafa, amikor kilépett a többi érkezővel együtt, azonnal húgába ütközött.

– Mi tartott ilyen sokáig? Valami baj volt a papirjaiddal?

– Dehogy. Csupán a szokásos dolog. A papírjaim teljesen rendben vannak, de ott áll benne a születési év és hely, ami felkeltette az illetékesek érdeklődését. De semmi több. Kicsivel többet kérdezgettek, mint ami szokásos ilyenkor.

– Ennyi csomagod van összevissza?

– Még ez is sok. Ne felejtsed el, én csupán turistavízumot kaptam, ami kilencven napig érvényes. Utána vagy visszautazom, vagy kezdeményezem az eljárást az állampolgárság megszerzésére, esetleg kérek hosszabbítást. És a repülőtársaság sem enged díjmentesen csak húsz kilót.

Miután bemutatta Fatime a férjének, Jacknek, elindultak a parkolóba, ahol az autójuk várakozott. A JFK nemzetközi repülőtérről egy órás autókázás után érkeztek meg Bronxba, New York egyik kerületébe. Musztafa nem győzött eleget csodálkozni. Itt szinte mindenféle náció képviseltette magát. Szóvá is tette Jacknek.

– Ezt kéne az egész világon megcsinálni, ami itt van. Ennyiféle ember és kultúra együtt, és senki sem ellenségeskedik a másikkal szemben azért, mert vallása és a bőrszíne más.

– Itt mindenki elsősorban amerikai és csak utána jön a volt nacionáléja. De a látszat csal. Sajnos még most is vannak esetek, amikor olaszok, Puerto Rico–iak összevesznek, vagy amikor ti, arabok valamiért elégedetlenkedtek. Ezt azért ne vedd magadra. Alapjában azért valóban jól megférnek az emberek itt egymással és egymás mellett.

Jack és Fatime egy kétszintes saját házban laktak. A környék lakossága vegyes volt itt is, arabok, európaiak és afrikaiak.

 

/folyt. köv./

Jack és Fatime az emeleti szinten rendeztek be egy szobát Musztafa számára.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.