P. Borbély Katalin : Kaland Valahavoltban II.

íme a folytatás *

 

  

Korlin elindult, s csakhamar megtalálta a takaros erdészházat, amelyet neki szántak. Otthonosan berendezkedett, a teraszon felállította a teleszkópot és végig pásztázta vele a legtávolabbi zugot is.

Ezután minden napja egyforma menetrend szerint zajlott. A pirkadattal ébredt, kikémlelt erdőszéltől erdőszélig, majd hátizsákját felvéve útnak indult. Fáradhatatlanul rótta a erdő tisztásait, sűrűjét, vigyázta a békét, a madárdalt, és élvezte az erdő szeretetét. Az állatok és növények egy ideig bizalmatlanok voltak, de csakhamar megszokták, hogy mindig ott van, és mindig azt teszi, amit kell. Soha nem lankadó figyelmével elérte, hogy megértse a lombok suhogását, tudja, mikor jön vihar, ami elől el kell bújtatni az állat kölyköket, és tudta mikor közelít falubéli ember, vagy idegen az ovális tisztáshoz. Ha elfáradt, kirándult az egyik belső tisztásra, vagy a Próbák tavához. Ilyenkor előbb csak a madarak gyűltek oda, hogy felvidítsák énekükkel, később a nyulak, őzek sünök és egyéb erdőlakók, hogy apró mókáikkal kedveskedjenek, vagy mint legutóbb, eltereljék egy útjába eső, de alig észrevehető, beomlott vízmosástól. Eközben Öregtölgy csak figyelt, s elégedetten vette tudomásul, hogy az erdő végre jó kezekben van. Gondos őrzője akadt Korlin személyében.

A falubéli emberek egy ideig keresték, aztán hírét vették titokzatos megbízatásának. Volt, aki nem vette elég komolyan és továbbra is fát akart vágni, de annak meg kellett tapasztalnia, hogy a fákat varázslat védi immár, s fejszéje kicsorbul, amikor odacsap. Így egy idő után felhagytak a próbálkozással, amely kárt okozhatott volna. Megtanulták tisztelni a hatalmas lombú óriásokat és Korlint. Teltek az évek és a hajdani fiatalemberből érett férfivá vált. Napcserzett arcán már egy–egy barázda jelezte az idő múlását. Egy nap gondterhelten állt meg Öregtölgy előtt.

– Kérhetnék valamit?

– Csak mondd, és majd meglátjuk!

– Magányos vagyok. Nem unatkozom, és nem vagyok egyedül, de nincs, akivel megoszthatnám ezt a sok szépet és jót, amit átélek köztetek. Olyan régen vagyok már itt, hogy lassan elfelejtem az emberek nyelvét. Szeretnék egy társat.

– Elismerem, derekasan helytálltál, de lásd be, veszélyes lenne még egy embert ide engedni, pont most, amikor már kezdjük kiheverni a sok sebet, amit a falubeliek okoztak.

– Én sem akárkire gondoltam. Hanem egy olyan lányra, akivel együtt tudnánk segíteni nektek.

– Van ilyen lány?

– Nem tudom, de ha van, én megtalálom!

– Ezt át kell gondolnom. Gyere vissza holnap!

 

– Nos, elgondolkodtam azon, amit mondtál, és nem azért, mintha segítségre szorulnál, hanem mert megérdemled, hogy boldog légy. De csak egyetlen hetet adhatok. Holnap átlépheted a tisztást, de hat nap múlva vissza kell térned, akár társsal, akár társ nélkül. Úgy válassz, hogy több lehetőséget nem adhatok.

Gondterhelten ballagott hazafelé – „egyetlen hét? De hiszen azt sem tudom, merre induljak! Lehet, jobb lett volna, ha nem is szólok”– gondolta.

Amint a házhoz ért kiült a teraszra és annyira elgondolkodott, hogy, észre sem vette Repülhesst, a sólymot, aki társa és segítője volt mióta itt élt. A madár várt egy darabig, majd szárnya suhogtatásával hívta fel magára a figyelmet.

– Ne haragudj! – nézett fel Korlin – tudom, itt az esti séta ideje.

Szokásos portyájukra indultak, de amikor az Ovális tisztáshoz értek a madár felrepült a keleti szélen álló fenyőfára, és nem volt hajlandó visszajönni. Korlint bosszantotta, mert nem igazán értette, mit akar, Repülhess. Körülötte lassan suhogás támadt, s mintha értette volna, hogy mit mond a mellette álló fiatal tölgy, „utat mutat”.

– Mihez?

„Mind tudjuk, hogy elmész, Öregtölgy elmondta. Így akar segíteni neked. Azt mondja, kelet felé indulj. Kerüld a városokat, mert az ott élő emberek nem tudnak ilyen szoros közelségben élni a természettel. Keletre, a hegyek lábánál találod, akire vágysz. Ezt üzeni Repülhess. Ne felejtsd, hogy ő a magasból sok mindent lát, és szárnyát a szelek vezetik.”

 

S mintha véget ért volna az üzenet, a madár rárepült a karjára, és együtt folytatták útjukat.

 

/folytatom/

Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: P. Borbély Katalin
Szerző P. Borbély Katalin 59 Írás
1967-ben születtem. Hosszúpályiban van az otthonom, de Komáromban dolgozok Alapító tagja voltam a Hosszúpályi alkotó klubnak. 15 éve írok komolyabban. Elsősorban prózával próbálkozom. Tagja vagyok az Irodalmi Rádiónak, és a Klárisnak. Írásaim az ő antológiáikban jelennek meg.