Józsa Mara : Tündértánc

Ezt a mesét a négyéves Pancikának írtam *

 

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi–kicsi lány, pont, mint Te. Pancikának hívták őt, éppen, mint Téged! Pancikát mindenki szerette, ő is szeretett mindenkit, aki körülvette. És hogy mit csinált Pancika legszívesebben? Hiszed vagy sem, legeslegjobban táncolni szeretett.

       De ne rohanjunk a dolgok elébe, inkább kukkantsunk be hozzá!

       Pancikát ezen a napon is lefektette anyukája egy jó kis ebéd utáni szundításra. El is aludt nemsokára, s hogy, hogy nem, a saját szobájába álmodta vissza magát: az ágyacskájában feküdt, de álmában sehogyan sem jött álom a szemére. Csendesen nézelődött körbe. A falon napsugár táncolt, ez nagyon tetszett Pancikának, aztán felfedezte, hogy a függöny táncra kelt egy játékos szellővel, ide–oda tekergett, a magasba lendült, hullámok futottak végig a redőin. Egészen belefeledkezett a látványba, amikor egy nagy lebbenés után egy kis tündérlány légies alakja bontakozott ki a függöny selyméből. Kecsesen meghajolt, a fejével is biccentett egy aprót Pancika felé, és most egyedül perdült táncra.

       – Szervusz!  Én Tánctündér vagyok – mondta mosolyogva a tündérlány, amikor a tánc végén közelebb lépett.

       A kislány csodálkozva nézte a tüneményt.

       – Én is szeretek táncolni – suttogta megilletődötten.

       – Tudom!

       – Igen?! – Pancika kíváncsian felült a kiságyban.

       – Éppen azért jöttem hozzád, mert tudom, hogy szeretsz táncolni.

       – Ezért jöttél? De jó! – tapsolt örömében a kislány.

       – Meg azért, hogy elvigyelek egy kis utazásra.

       – Nem mehetek el csak úgy, Anyukám engedélye nélkül.

       – Helyes! De majd megkérjük szépen! – csippentett cinkosan a szemével a tündérke.

       És anya már bólogatott is:

       – Elmehetsz, Pancika, elmehetsz a tündérlánnyal, tudom, ő vigyázni fog rád… – mondta, aztán ellibbent.

       – De jó! – lelkendezett a kislány, de azért volt benne egy kis szorongás is, mert soha nem ment el idegennel sehová, csak akkor, ha ott volt anya, apa, a nagymami vagy a nagypapa.

       – Ne félj! – hajolt közelebb a tündérlány. – Tetszeni fog, amit mutatok!

       Megfogta Pancika kezét, egy kicsit felemelte, majd nagy szökkenésekkel kisuhantak a szobából.

       – Először a levéltáncot tanítom meg neked, jó?

       Pancika szó nélkül bólintott.

       Egy ligethez értek. A kis tündér ekkor fordult egyet, és azon nyomban egy csodálatos zöld levélruha volt rajta, olyan volt benne, mintha ő maga is egy bokor vagy fácska lenne. Pancika nézett rá áhítattal, de aztán a tündér őt is megforgatta, majd egy csettintéssel egy tükröt is odavarázsolt a kislány elé. Pancika most ámult csak igazán! Neki is ugyanolyan ruhája volt, mint a tündérnek.

       Hirtelen zene szólt, s a csodálatos ritmusra Pancika lábai önmaguktól indultak el. Jobbra–balra hajlott, fordult, lebbent, ahogy a levelek lengedeznek a fák ágain.

       Sokáig táncoltak, aztán a tündérlány intésére elhallgatott a zene, ők pedig egy fordulással levetették a zöld ruhát.

       Pancika elszomorodott egy kissé, mert szeretett volna még táncolni.

       – Ne búsulj!  – találta ki a gondolatát a tündérlányka. – Táncolunk még! Hová is vigyelek, hová? Felhőtánc lesz a következő, jó?

       Pancikának ez nagyon tetszett, élénken bólogatott, még tapsolt is hozzá.

       Hipp–hopp, máris a kékséges kék égbolton suhantak, s nemsokára célba értek; apró bárányfelhők sokasága vette őket körül. A tündér rögtön munkához látott. Egy–egy fordulás és mindketten hófehér tüllruhában pompáztak, melyben megtévesztésig hasonlítottak a felhőkhöz. A szél se tétlenkedett, mintha hárfa szólna, úgy muzsikált a táncukhoz. Suhantak, forogtak, egybeolvadtak, széthussantak – csodálatos táncot lejtettek, de ennek is vége lett egyszer.

       De Pancika most nem bánkódott, inkább lelkesen kérdezte:

       – Megyünk még máshová is?

       – Megyünk ám! Az lesz csak a táncok tánca! – mosolygott sokat sejtetően a tündér.

       És már repültek is, míg egy tarka–barka, bódító rét fölé nem értek.

       – De szépek! – kiáltott fel Pancika a sok mezei virág láttán.

       – És milyen illatosak! – tette hozzá a tündérke.

       Ezzel már fordult és egy kecses szitakötő lett belőle, míg Pancika egy meseszép pillangójelmezt kapott pompázatos bíborszárnyakkal.

       – Ó! – a kislány csak ennyit tudott mondani, amikor megpillantotta magát a harmattól szikrázó varázstükörben.

       – Gyere!  – húzta magával a kistündér, mert már hallani lehetett a táncra hívó muzsikát, amely most madarak trillája és méhek zümmögése volt.

       Felröppentek. Alattuk a hirtelen jött szellőben lágyan ringatózott a rét megannyi virága, a pipacsok megrészegülten forgatták tűzpiros fejüket, a szarkalábak lila fürtjei vidáman csilingeltek és a margaréták tapsoltak hófehér szirmaikkal, míg Pancikáék odafenn ropták sok–sok pillangóval, szitakötővel, katicával együtt.

       Ilyen fergeteges táncot talán még a jó öreg Nap se látott, mert úgy rájuk csodálkozott, hogy ragyogott minden, mintha aranyporral hintették volna be a tájat.

       Pancika el is szédült a nagy forgásban, úgy annyira, hogy le kellett csuknia a szemét.

       – Köszönöm! – motyogta. – Ez nagyon szép volt!

       – Mi volt szép? Mit álmodtál? – hallotta meg Anya hangját.

       – A tánc a falevelekkel, a felhőkkel és a pillangókkal… Ahová a Tánctündér vitt – nézett Pancika a libbenő függöny felé. – Onnan jött elő, a függönyből.

       Bizony, onnan! Vagy álmodtam… álmodtad… álmodtuk… ?

 

       Szép volt! Mese volt!

Legutóbb szerkesztette - Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 114 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.