Kabdebon János : Nagyapa (Második könyv)

2.

 

Amikor lekerültem a tanyára ez nem kis megpróbáltatás volt a számomra, mert minden új és idegen volt az állami iskolában. Még közvetlen szomszédunk sem volt, s eleinte nagyon unalmas volt az élet, de aztán édesapám gondoskodott, hogy ne unjam magam. Tartott tehenet, disznót, libát, ezeket hajkurásztam napról napra, már alig hittem hogy délután haza menjek az iskolából, már menni kellett akár háromfelé. Tanulni persze sosem maradt id?, a huncutságra annál több. Kés?bb már kerültek cimborák is. Volt egy bárányunk is, egy jó nagy kos. Volt benne vagy 60 kiló. Mindig úgy jött utánam mindenüvé, mint csirke a kotlós után. Jött a csordára a tehenekért, vagy legeltetni a cimborákkal. Persze elkapott, persze el is kapattam. Otthon az udvarban nem bántott a családból senkit, de mihelyt szerit vehette, kiszökött a kapun, s az arra járókat akit csak meglátott – legtöbbször a piacra men? batyus asszonyokat -, fellökte hátulról. Jól kikaptam érte, mert hát én voltam a felel?s, én kapattam el.

Meguntam már a sok nadrágszíjat, gondolkoztam, hogy kéne leszoktatni róla. Jó nagy marhatökök termettek otthon a lovak, disznók részére, egyet-egyet lábam közé fogtam, a bárány nyolc-tíz lépést hátra curukkolt, s úgy nekirontott a lábam közt lev? töknek hogy száz darabra tört. Ezt megismételtem vele többször, csak úgy szórakozásból. Fogtam aztán egy jó nagy gömböly? káposztás követ az udvaron. Egyik oldalán volt egy kis éle is. Becsavartam egy piros ruhafélébe – bár alig bírtam -, a lábam közé vettem, az élével a kossal szemben. Az állat hátra curukkolt és nagy er?vel nekem rontott, mármint a k?nek. Azt hittem széthasad a feje. Össze is esett, de kis id? múlva feltápászkodott és folyton a fejét rázta. Egy hétig úgy nekibúsult, még enni sem akart. Persze err?l senki sem tudott, de azontúl sose bántott senkit, no még félt is, ha piros ruhát látott.

Más éven volt egy másik bárány.

Azt meg egyszer, ahogy vakartam a tehenet az ólban, a bárány az ólajtóban állt és várt engem. Én csak úgy unalomból elkezdtem a tehén csecséb?l célozgatni a bárány szájába a tejet úgy három-négy méterr?l. Élvezettel néztem, ahogy nyalja a száját. Persze hogy ízlett neki. Másnap édesanyám megy fejni a tehenet, nincs tej. Nem tudta elképzelni miért. Én sejtettem, de mélyen hallgattam róla. Egyszer aztán édesapám rajta kapta hogy tiszta hab a szája, hát ugyan ki lett volna a b?nbak? Ezért is sokat kaptam. Bárhogy is viseltem a verést, végül mégis le kellett vágni, mert még azt a tehenet is szopta amelyik nem fej?dött.

Az iskolában is sok huncutságot csináltunk.

Sosem felejtem el.

 

A WC-t deszkából ép?lt és közvetlenül egymás mellett ált a fiúké és a lányoké. Mi fiúk állandóan huncutkodtunk a lányokkal. Vessz?vel, ezzel-azzal szurkálgattuk ?ket hátulról a deszkák közötti résen, no meg be is célozgattunk a nyíláson. Meg is mondták a tanítónak, de hát az egy nagyon csendes öreg bácsi volt, meg hát sose vállaltuk el.

Egyszer azt mondja az egyik cimbora, amikor éppen az a lány volt a WC-ben, amelyik mindig árulkodott.

– Jancsi! Hugyozzuk nyakon!

Volt is egy luk a deszkán, egy görcsnek a helye, de ahhoz, hogy elérjem, fel kellett emelni. Egy id?sebb cimbora a nyakába kapott, én meg bedugtam a fütyül?met a lukon, bízva abban, hogy setét van, úgysem látja a jány. De neki is volt ám esze, és szívbajos sem volt. Abban a pillanatban megfordult és elkapta a végit, de úgy, hogy én torkom szakadtából ordítottam, a fiúk meg elengedtek és leestem a földre. Mondanom sem kell, a deszka lukának széle borotva éles volt. Azt hittem leszakadt a nemesebbik részem. Ahogy egy félrees? sarokban megvizsgáltam, le nem szakadt, hanem jól megdagadt és sokáig fájt, de szólni nem mertem róla senkinek. Hát ilyen és hasonló esetek sokszor el?fordultak, de hát hogy is telt volna az id?.

 

Mondandómmal most visszakanyarodnék a tanyasi élethez. Édesapámék eladták a házat, sz?ll?t, és építettünk Balázson házat. Még most hatvanegy év után is érzem a csontjaimban, amikor Hizsej bácsi a k?müves mester az els? sarokkövet (bár alig bírtam megmozdítani) velem tetette helyére. Mit sem gondolva, úgy elverte a seggemet egy szalonnasüt? nyárssal, mert Geliechi bácsi, a másik k?müves lefogta a kezem lábam, hogy még most is érzem. Utána csak annyit mondott.

– Ne feledd el Jancsi, hogy e ház alapkövét te tetted le.

Hát nem feledtem el, és így maradt az ? nevük is emlékezetembe. Míg én sírtam, édesapám nevetett.

Persze az új ház építéséhez kevésnek bizonyult a régi ház és a sz?ll? ára, no meg tehenet is kellett venni, disznót, fias kocát beállítani és ehhez még további pénz kellett. Így jött a bank, nagy hitelt vettek fel édesapámék, jó magas kamatra.

Aztán jött a gazdasági válság, úgy, hogy még a felvett adósságnak a kamatját sem bírtuk fizetni. Hiába termett a föld, tele volt a hombár búzával, a szárító kukoricával, nyáj malac szaladgált a tanya körül, nem ért semmit, mert nem tudtuk eladni, a kutyának sem kellett. De ha mégis, potom áron kénytelenek voltunk odadani, mert valósággal megnyúztak az adóért, meg a kamatért. Ruhára bizony nem nagyon jutott. A konyhaszükségre csak kiárulta édesanyám valahogy. Tej, tejföl, tojás, vaj került a baromfiból, de három nagylány, három legény fiának mennyi ruha kellett, és még napszám sem volt sehol.

Édesapámnak is le kellett mondani a baráti összejövetelekr?l, de ennek legjobban mi, gyerekek, és szegény édesanyánk itta meg a levét. Mert ha egy rongyot vett valamelyikünkre, mindjárt veszekedett, és minket is a legkisebb hibáért ütött, vert. Ha édesanyám védett, ? még többet kapott. Ezek után megkezd?dött a család felbomlása. Jóska bátyám egy este elment, s nem is jött vissza. Két hét múlva tudtuk meg, beállt kovácsinasnak Vencsell?n. Mind a három lány, Anna, Margit, Marcsa fokozatosan elmentek szolgálni, melyik orvosnál vagy ügyvédnél. Csak néha látogatóba jöttek haza, de már szép ruhákba, csattos cip?be. Otthon erre nem telhetett volna, s?t nekünk kicsiknek is tudtak valamit néha juttatni.

Gyuri bátyám is elment mez?gazdasági iskolára, de ez rengeteg pénzbe került. A szül?k belementek, abban a reményben, hogy majd valamikor visszasegíti a családnak, de erre sosem került sor. De azért meg voltunk valahogy, nem kellett aggódni, hogy mit együnk, mert a föld termett. Tej, vaj, liba, pulyka volt, de ruhára sosem jutott elég pénz.

Tizennyolc éves voltam, amikor édesanyámmal lopva, hogy édesapám meg ne tudja, vettük meg az els? pár ünnepl? görbeszárú bokszcsizmát. Hónapokig seggeltem az ólban, nem mertem felhúzni. Nem is magam féltettem, inkább édesanyámat sajnáltam, mert ? kapott volna, és kés?bb kapott is érte. De hát kénytelen voltam felhúzni, mert már szégyelltem bakancsba járni még vasárnap is, és már a lányok is kezdtek szemet vetni rám. Na meg én is rájuk.

A ruhát könnyebb volt szerezni, mert azt külön is meg lehetett venni, nadrágot is, kabátot is.

 

Hát így kezdtem aztán legénykedni, közben édesapám megbetegedett és a patika, orvos, minden pénzt felemésztett. Természete is egyre még rosszabb lett, igaz nagyon csúnya betegsége volt és nagyon fájdalmas. Morfiumon élt, illetve azzal csillapította az orvos fájdalmát, de türelme végképp nem volt, s ha volt hát hamar elfogyott. Sokszor kellett lóháton mennem két kilométert Patakra, mert ?rjöngött a gyógyszerért. Akkor nem volt SZTK és a patikaszer méregdrága. Nekem bizony zsebpénzre sem nagyon jutott. Emlékszem a szomszéd tanyán volt bál. Akkoriban páros bálokat csináltunk, de édesapám hallani sem akart róla.

Pedig de sokat dolgoztam!

Nyáron már három órakor a lovakat pucoltam, és míg csak láttam, kaszáltam, kapáltam. Sokszor a lóherével, bükkönnyel még éjszaka is dolgoztunk. A bál napján, vasárnap egész nap szénát hordtam, hogy este mehessek a bálba, de hát hogy? Pénzem sem volt, de az apám haragját sem akartam magamra vonni. Már lefeküdni készültem (akkoriban a legények a ló mellett aludtak az ólban), amikor édesanyám csendben kicsempészte a ruhámat, csizmámat, még egy peng?t is nyomott a kezembe és csak annyit mondott.

– Fiam, ne légy sokáig, mert holnap kaszálni kel.

És reggel mire édesapám fölkelt – mert akkor, amikor még nem volt olyan nagy beteg, hogy ne jött volna minden reggel széjjelnézni -, én már javába kaszáltam a tanya közelében a lucernát.

Másik alkalommal már nem tudtam ilyen könnyen megúszni. Aratás utáni, szép nyári id?, s a szintén közeli szomszédban már délután húzta a cigány, vagyis bál volt. Ezt hallotta édesapám is, de én semmivel nem tör?dtem akkor. Zöld f?ér mentén mentem ki a lovakkal, szekérrel, mert másnapra hordást terveztünk, legyen a lovaknak. A nap szállófélben volt. Már felöltöztem, hogy megyek át a bálba. Egyszer csak beszól édesapám az el?házba, ahol éppen a csizsmámat húztam.

– Jancsi! Befogni, és menni búzát hordani!

Hiába kérleltem.

– Nem úgy néz ki az id? édesapám, hogy olyan sürg?s lenne! Eddig szó sem volt róla!

Apám szigorúan a leveg?be csapott, úgy hessentette el a kérlel? szavakat, mint a bögölylegyet. Nem tehettem egyebet. Cigányzene mellett raktam egész éjjel a szekeret és a kazlat a két húgommal. Sokat dolgoztam, de ezek után már többet megengedett nekem is. Ha mondtam neki, hogy hova készülök, látta rajtam, úgysem bírna velem. Így nem is nagyon ellenkezett velem.

Néha voltak egy kis csínytevések is a cimborákkal, mert hát zsebpénz csak kellett mozira, egy kis cukorkára a lányoknak. Néha-néha ha összever?dtünk fiúk egy-egy üveg dáridóra, egyikünk sem akart lemaradni, no meg elég gyakran rendezgettünk páros bálokat, s ahhoz kellett egy kis pénzmag.

Egyik barátom, egy kovácssegéd, Bojtor Gyula egy este zsákkal a hóna alatt eljön, s mondja.

– Gyere, hozz egy zsákot!

El is mentünk az egyik nagybirtokos mákföldjére. Akkor már jó érett volt a mák és jól megszedtük a zsákokat. Másik éjjel a padlásukon kifejtettük aztán másnap egy asszony elvitte a piacra, és jó áron eladta. Ezt megismételtük többször is, de mindig másnak a földjén. Így jött egy kis pénz. Más alkalommal kilestük, amikor a nagygazda – 200 holdas Majoros nev? – fiúk vitte a lóhere magot este, Zerudinak eladni a kocsmába. ?k is lopták, hazulról az apjuktól, de el?bb széjjel kellett nézniük: nincs-e a kocsmába nekik gyanús személy. Mire kijöttek, a lóheremag már a Gyuláék padlásukra vándorolt. Mi más-, vagy harmadnap eladtuk Patakon a zsidónak. A lóheremag drága volt, nekünk jó pénz jött érte, Majoroséknak meg mit számított az a félzsák heremag? Mentek a másikért, de már azt nem hagyták a napraforgóba, amíg széjjelnéznek a kocsmában.

Néha otthonról is el-elcsentünk ezt-azt, néha még a tojást is, de sosem nagymértékben. Télen jobb volt, mentem fuvarba az erd?re fáért, vagy fát vettem, és túl a Tiszára vittem eladni, és pár peng?t mindig el lehetett zsebelni, de adtak is.

Andris bátyámról eddig nem szóltam. Tizenhét éves voltam, amikor megn?sült, de ? keveset volt otthon, mindig ellentétben voltak édesapámmal. Nem egyeztek, sokat veszekedtek, de ? volt a legid?sebb, és mi kisebbek nagyon féltünk t?le. Épp olyan durva volt, mint édesapám. Inkább ment kubikolni nyáron, télen meg fuvarozni. Mindig csavargott a lányok után. Tehette, hiszen én mindent megcsináltam helyette a jószág körül. Saját erd?nkb?l télen fát hordtunk haza. Már jó suhanc voltam, tizenöt-tizenhat éves, és a fát otthon összevágtuk ölbe, aztán vittük túl a Tiszára eladni. Édes apám nem bízott meg benne, azért küldött vele engem, nehogy meglopja a fa árával, megjegyzem, okkal! András bátyám igen haragudott rám ezért, de hát nem volt mese, mennem kellett.

Emlékszem, az els? alkalommal 22 mázsa volt.

A bátyám hazafelé a szekéren rám se nézett, úgy mondta:

– Tizennyóc vót, érted-e Jancsi!

Nem mertem szólni. Két t?z közé kerültem, mert édesapám is rám parancsolt, hogy ott legyek a mázsálásnál.

Hát mit tehettem? Természetes, hogy bátyám nekem is adott pár peng?t a hallgatásért, de ha nem adott volna, akkor sem mertem volna szólni ellene. Haza menve este, édesapám els? kérdése:

– Jancsi, hány mázsa volt a fa? 

– Tizennyolc – vágtam rá.

– Látod a gazembert? – mondja édesapám. – Sose számolt el 15-16 mázsánál többet.

Akkor kapcsoltam, hogy elég jól dézsmálgatta bátyám a fuvarokat. De én aztán szíves örömest mentem vele. Igaz, valamit nekem is kellett adnia a dézsmából, de ezt ellensúlyoztuk azzal, hogy többet raktunk a szekérre. Így nekem is volt zsebpénzem. Egyébként a bátyám is sokat dolgozott, amíg mi még kicsinyek voltunk, de hát édesapám azt nem értékelte és ezért is volt köztünk viszály.

Mikor én már cseperedni kezdtem, mindent velem akart megcsináltatni. Most is hordom a jegyeket a nagy répavágó után, ami bekapta a kezemet, mert hát még jóformán gyerek voltam, és helyette nekem kellett darálni. Egyik alkalommal egy reggel, de még sötétben arra ébredtem, hogy bátyám – mert hát ? is az istállóban aludt külön dikón – igen keres valamit a dikója szalmájában. De nagyon idegesen, mert már el kellett volna indulnia korábban valahová. Végül el is indult, de rámparancsolt, ne nyúljak a dikójába, mert a pénze kihullt a zsebéb?l és nem találta meg. Majd este, ha megjön, folytatja a keresést. Hát a dikóhoz nem mertem nyúlni az igaz, ám a dikó alatt oda volt kötve egy kisborjú, s reggel, mikor kivirradt, rögtön megtaláltam öt szép csillogó peng?t.

Hogy örültem már! Egy peng?ért abban az id?ben egy nap kellett kaszálni, nem nyolc órát, hanem tizenkett?t, ennyi volt egy kaszás napszám.

Este hazajött bátyám és els? dolga keresni a pénzt. Sötét volt, a mécses nem nagyon világított, a szalma már tiszta törek, azt szedte át egy ponyvába. Valamennyit azért megtalált, de nem mondta mennyit. Hiába kérdezte édesanyám mennyi pénze volt, nem mondta meg, gyanús lett volna, hogy honnat vette azt a sokat.

A szalmát, amit átválogatott kivitette velem a disznó alá, mivel az ólban már be volt aljazva és ez így volt jól. Három vagy négy nap múlva, amikor a disznók már jól összerágták az amúgy is törekes szalmát, bátyám nem volt otthon, hozzáfogtam kihányni a trágyát. Hát még hét vagy nyolc szép megújult, kifényesedett peng?t találtam. Persze már ezt sokalltam magamnál hagyni, egy részét odaadtam édesanyámnak. Örült neki, hiszen egy peng?ért nagy batyu portékát kellett bevinni gyalog a városi piacra. Jó fogás volt, én sem szóltam semmit és édesanyám sem említette a bátyámnak. Pénzem volt jó ideig és kellett is, hisz már legénykedtem én is.

Aztán a bátyám megn?sült, el is került hazulról, mindenki nagy örömére. Magunkra maradtunk a sok földdel, mert a saját 10 holdhoz még béreltünk 15-öt, a t?lünk 8 kilométerre es? gulyalegel?n.

Közben a két húgom is nagy lány lett, akkorra már egy kicsit jobban is tellett. ?k csak a szép ruhákra mentek, az iramot nem bírták velem tartani, de nem is nagyon akarták. Bál, mozi, az igen. Édesanyám járta a piacot, sokszor gyalog. Hetente egyszer szerdán szekérrel vittem be a libát, pulykát, kacsát vele a piacra, mert máskor a fogatra szükség volt ennyi földben. De hát azt is meguntam, mert minden pénzt felemésztett a két lány, közben édesapám is meghalt szegény. Sajnáltam. Nagyon sírtam a temetésén. Sokat szenvedett, s akkorra már sok verést is megbocsátottam neki, de elfeledni még ma sem tudom. Azért Isten nyugtassa.

Rám szakadt a sok munka. A gulya a legel?n, ráadásul annyi a krumpli és répa termett, hogy kénytelen voltam Patakról egy szekér cigányt hozni, napi félzsák krumpliért meg kosztért, mert magunk nem gy?ztük. Napszámost nem hogy nem kaptunk, de még fizetni sem tudtuk volna mib?l. Pulyka, liba, kacsa volt b?ven. Édesanyám szegény mindig sopánkodott.

– Mit is f?zzek ennek a sok cigánynak! Ezek csak mindig éhesek! Nem lehet azért mindennap babot, meg krumplit adni nekik!

A lábasjószágot levágni sajnálta t?lük.

Utána jöttem én. Volt egy jó er?s patkányfogó, kukoricaszemet tettem rá. Persze csak szórakozásból reggel, míg édesanyám ki nem jött, letettem az ólajtóba. A nagy gúnár rögtön rácsapott, de ?t meg az er?s  patkányfogó  csapta agyon. Hát a jó vacsora megvolt, örültek a cigányok. Én meg ráfogtam, a szomszéd kutyájára. Édesanyám nagy galibát csinált bel?le a szomszéddal, úgyhogy többé nem is tettem ki a patkányfogót.

Csak a gyengébb egérfogót. Arra meg a liba rá se fütyült, a pulyka meg a kukoricát nem harapta. Tettem rá jó nagy szem? napraforgó magot, amit a pulyka szeret. Jól fejbe is vágta, de nem döglött meg a nyavalyás, csak úgy járt napokig, hogy fél szemével az eget nézte. Mikor már három-négy pulyka így sétálgatott az udvaron, mondta is jó anyám.

– Te Jani, mi van ezekkel a pulykákkal, csak nem valami járvány? Nézd meg! És még hozzá a legszebbek!

Persze hogy a nagyok, hiszen a nagyok nem engedték hozzáférni a kisebbeket a napraforgó maghoz, így ?k fizettek rá. Hát így lett leves is, sült hús is, mert anyám félt, hogy valami járvány és mind megdöglik. Így jól tartottam a cigányokat is, magunkat is. Hát nekünk, ami azt illeti, amúgy is lett volna. Elég lett volna egy-egy csirke vagy kappan, de hát sajnáltam a cigányokat. Ha meg mindig babot ettek habarva, meg káposztás sztrapacskát – lévén a krumpliföld jó puha, úgyhogy a földön térden csúszva kézzel kapartuk ki a krumplit, így néha egymás fenekébe ért az orrunk -, hát olyan büdöseket fingottak, hogy még most is érzem a szagát. A hústól már más szaga volt. No de ennek is vége lett.

Legényéletemr?l, ártatlan szerelmi játékokról sokat tudnék még mesélni, arra egy egész könyv is kevés lenne. De abból úgysem okulnátok semmit, mert már ti mindent jobban tudtatok tizennégy-tizenöt éves korotokban, mint én a húszban. 

 

(Folyt. köv.)

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kabdebon János
Szerző Kabdebon János 31 Írás
Szép napot. Mit is irjak ide. rülök ha olvastok. Gyerek korom óta irok, bár nem tudom, hogy ez erény vagy szégyen. Több helyen is publikáltam, alapítótagja voltam az ÃÅj Bekezdés alkotócsoportnak. Foglalkozásomat tekintve keramikus, és ornamentika tervező vagyok, és bármi amit éppen kedvem van megtanulni. Szeretem az alkotás minden formáját. Remélem megtaláljuk a közös hangot.Szép napot!