Pulai Éva : Manó

“Kicsi őz jöjj ide, a fű itt szép üde, takaró vállamon, a felét rád adom.”

 

Emlékszel, Manó?

Visegrádra utaztunk, május legvégén, a gyönyörű, korán belibbent nyárban. Talán pont azért jött elénk, hogy ma is minden percre emlékezzünk. Hárman voltunk egyek, kis fehér kocsinkban a boldogság is elkísért, bárhova is mentünk.

Kicsi, puritán szoba fogadott bennünket, prűd-fehér falakkal, a két hatalmas régi ágy alig hagyott helyet maga mellett, összetoltuk őket, hadd barátkozzanak, mi meg kényelmesen elférjünk. Így is hatalmasat rúgtál időnként belém éjszaka, én óvatosan cirógattam nyugodt álmot kis lelkedbe. Valahol egy másik épületben találtunk a közös, penészes falú tusolóra, „királyi lakosztály” a folyosó végén… Programokra hívtak kedvesen bennünket — ismerkedési estre, meg ki tudja még mire —, de mi bizony külön utakon jártunk.

Ám az ablakunk egy apró, mesebeli tisztásra nézett, ahova kimentünk néha napozni, és gyönyörködtünk a szélébe kapaszkodó csodálatos hegyoldalban, amíg Péter a hűvös szobában tanult. Időnként beküldtük hozzá a napot, csiklandozza meg az orrát, s adjon neki cviki-puszit. Megpróbáltunk csendben lenni, de unos-untalan megzavartuk, hogy a nyitott ablakon keresztül belevonjuk fecsegésünkbe, s kicsaltuk valami gyönyörűséges csodát nézni.

Amikor Pestre vizsgázni ment, vele tartottunk. Addig mi átsétáltunk az Üteg utcáról az Állatkertbe, ahol — mert megengedték — segítettünk a kiskecskéket is cucliztatni. Talán akkor lett a kedvenc állatod a kígyó, mert én megbabonázva néztem lassú, méltósággal teli mozgásukat, el nem tudtam a terráriumok elől mozdulni — ki tudja meddig.

Jó volt délben megpihenni, lábunkat a városligeti tóba lógatva, és csak csendben néztük a csillogó vizet. Körülöttünk emberek siettek, picit csodálkozva ránk néztek, autók suhantak, és fáradt voltam. De te megsimogattál, csepp fejedet tenyerembe igazítottad, és én már nevetve gondoltam, milyen csodálatosan megnyugtató veled lennem.

Este már a csillagok fényével beragyogott tisztásunkon ülve csak meséltünk, meséltünk Péternek, aki lehet, már nem is hallott bennünket, kimerülten örült, sikerült a vizsgája. De azért mosolygott, téged elégedetten megsimogatott: jó fiú voltál.

Hogy álmod még szebb legyen, dúdoltam neked:

 

Csíjja, csicsíjja, rózsa,

Csicsíjja, mályva!

 

Hold-lepte úton,

Csillag-lepte úton,

Két kutya kullog,

Köves, szeles úton.

 

Csíjja, csicsíjja, rózsa,

Csicsíjja, mályva!

 

A nagyfülü kutya kérdi:

Rózsa-rózsa mit csinál?

A nagyorrú kutya kérdi:

Mályva-mályva mit csinál?

 

Rózsa-szál, mályva-szál

Kék gyöngyöt tesz bársony-tokba,

Addig jó, míg szundikál.

 

Csíjja, csicsíjja, rózsa,

Csicsíjja, mályva! [1]

 

Majd bő négy hónap múlva — időszámításom szerinti első napon —, október 9-én úgy gondoltad, megszületsz, és már kézenfogva indulunk neki a világnak.

 

 

 

 

[1] Weöres Sándor: Altató

Legutóbb szerkesztette - Pulai Éva
Szerző Pulai Éva 0 Írás
A másik embert először olyannak látod, amilyennek szeretnéd. Megismered olyannak, amilyennek ő szeretné, hogy lásd... Ha én is akarom, megismersz. A híroldalt H.Pulai Évaként állítom össze.