Boér Péter Pál : Hálásan köszönjük

 

– Na végre, hogy haza vergődtél én uram! Mit rángatsz magad után?

– Nem látod Klárim, egy nagy darab bádogot. Találtam az egyik kuka mellett, még van három, vissza is megyek értük. Estére házban fogunk lakni!

– Ne viccelj már Gézu, mindjárt ránk sötétedik.

– Azzal te ne foglalkozz! Hozom a házat. Rakd az üstbe amit összeszedtél, csinálj vacsorát mire megérkezek! Mondta ezt olyan ellentmondást nem tűrő hangon, hogy -a különben igen temperamentumos- Klári jobbnak látta nem beleavatkozni Gézu nagyratörő terveibe.

Nekiállt, a három lábú állványon függő kondérba, maga gyűjtötte rőzse tüzénél, olyan igazi, mindennapi nevesincs vacsorát főzni.

Gézu lebaktatott a hegyoldalon. Úgy látszik nem lehetett túl messze a kuka, mire a kézikocsiból összeválogatta a vacsorának valót, már jött is a második bádoglemezzel és indult vissza. Klári csípkedte magát, hogy a harmadik fordulás utánra kész legyen az általa begyűjtött, megnevezhetetlen alapanyagú vacsorájával, hiszen már az imént is nagyot kordult Gézu gyomra. Nagyot nézett, mikor szusszanásnyi idő alatt az ember előkerült és jó sztahanovista módjára nem egy, hanem mind a két lemezzel.

– Nem mászom meg a hegyoldalt százszor egy nap, inkább felcipeltem mindkettőt. Azt hiszem, ma már nem csinálom meg a házat, nagyon fáradt vagyok. Elleszünk még valahogy abban a venyigekunyhóban, de holnap estére házunk lesz!

– Miből akarsz tetőt csinálni?

– Ugyan már! Miért kérdezel ilyen ostobákat, mikor hol együtt, hol külön gyűjtögetünk reggeltől estig, kukáról kukára. Miből lesz a tető, még nem tudom, de holnap estére bizvást meglesz! Annyi mindent hajigálnak el a népek, aztán meg köpnek, mikor meglátnak. Csodálkoznak, hogy büdösek vagyunk. Szemünkre vetik, miért nem dolgozunk, közben előttünk dobnak kukába tíz-tizenötünknek is elegendő élelmet, úgy frissiben. Aztán dolgozzunk rajta, hogy megmentsük és ne keveredjen össze a rohadékkal. Nem tudom, valamelyikük megpróbálná-e ezt a munkát, amit mi végzünk reggeltől estig. Ki tudna így élni?

– Ne dörmögj feleslegesen öreg!

– Klárikám, ha jót akarsz magadnak, ne öregezz! Készül már az a szokásosan savanyú vacsora?

– Készül, nemsokára meglesz. Ugyanolyan savanyú íze lesz, mint szokott!

– Ragyogó! Repülni tudnék a boldogságtól! Mondd, hányan kötöttek ma beléd?

– Nem sokan. Az egyik kukánál, három -magukat világ közepének gondoló-, 16-17 éves taknyos nekem esett és összevert.

– Mutasd!

– Á, semmi! A kezem meg a lábam kicsit kék, majd elmúlik. Három napja jobban megvertek.

– Nekem is minden nap úgy kell viselkednem, mint egy vadállatnak ahhoz, hogy békén hagyjanak.

– Jó neked! Legalább ijesztő a külsőd, félnek tőled, nem mernek bántani. Engem minden nap meg akarnak erőszakolni, csak az utolsó pillanatban fintorognak, hogy büdös vagyok, olyankor meg nem úszom egy verés nélkül.

-A szemetek ezt csinálják minden nap. Könnyű úgy büdösözni valakit, hogy általam csak kirakatból ismert piperecikkekkel teli saját fürdőszobájában, naponta annyiszor fürdik le, ahányszor kedve tartja, aztán benyúl a ruhásszekrényébe és háromszor ruhát cserél naponta. Rajtunk ez a ruha nem tudom mennyi ideje van, nem is akarom megsaccolni…

-Nem hogy fürdőszobánk, de házunk sem volt eddig!

– Holnap csinálok, ide az erdő alá, gyönyörű kilátással. Rád bízom a hely kiválasztását. Na együnk hamar, reszketek a fáradtságtól. Régen volt hajnal, kicsivel előbbig egyik kukától a másikig gürcöltem.

– Egyél öreg!

– Ne öregezz! Azért még azt bebizonyítom elalvás előtt, ha másban nem is, de ebben biztosan tévedsz.- kacsintott Klárira.

– De pocsék íze van ennek az ízének!

– Ez van, ezt tudtam összeszedni ma. Így is állandóan azt kiabálják, hogy miért nem dolgozok, ahogy neked is.

– Nem volt olyan hét az elmúlt tíz évben, hogy két-három helyen meg ne próbáltam volna segédmunkát vállalni. Ahogy megláttak elzavartak, még a számat sem nyithattam ki, hogy miért jöttem, annyit sem mondhattam.

-Ha valahol munkát kérsz, nekem is azt mondják, “addig húzd el a beled, míg ott van a hasadban”.

-Tudom, fene a fejüket! Hányszor mentünk a favágókhoz mind a ketten. Te is bírnád a fát vágni is, rakodni is.

– Köpnek egy nagyot és elzavartak. Másik percben, azt hajtogatják, a koszosok, büdösök miért nem dolgoznak.

-Mihez értenék én, ha nem a kétkezi munkához. Azt csináljuk reggeltől estig. Annyi munka van ezzel a mocsok vacsorának az összeguberálásával, hogy én szívesen dolgoznék rendes munkaidőben, fél fizetésért is. Ehelyett ki ad munkát?

– Hát ez az! Na Gézu, vidulj fel egy cseppet! Jön a vihar, Azt a venyige tákolmányt úgy szét fújja a szél mint pitypangról a bóbitát. Kapjuk össze magunkat, erősítsük meg, ahogy tudjuk.

– Jó, hogy hoztam ezeket a bádogokat. Minden oldalról nekitámasztjuk, van egy kis drót is, azzal megerősítem, így már ma, olyan házfélében alszunk. Amíg nagyon be nem sötétedik, hozd a kocsit, gyűjtsünk egy kis avart még matracnak, meg takarónak. Fázni fogunk éjjel!

Gyorsan megerősítették a kunyhónak is alig nevezhető lakhelyet és már esett is az eső.

– Nagyon fúj a szél, már zuhog is. Nyomás befelé!

A szél kongatta a bádogot, hatalmas esőcseppek püfölték dühödten. Rájuk, a megszokottól eltérően, most nem esett.

– Te ember, valami hangot hallok! Olyan gyermeksírás félét.

– Hagyjál már aludni! Minden tagom fáj a fáradtságtól.

– Na, ereszd le a fáradt gőzt! Nyomás kifelé, valaki bajban van!

– Hú, de együttérző lettél! Ki engedte meg, hogy parancsolgass nekem?

– Nem parancsolgatok, csak kérek. Nyomás, menjünk!

– Most aztán fürödhetünk kedvünkre. Úgy zuhog, hogy lassan már a bőröm is átázott. Semmit nem hallok, nem látok, a sötéttől és az esőcseppek zajától.

– Hallgass, ne lármázz még te is! Jól nyitsd ki a füled, valami nyöszörgést hallok a Szárazvölgy irányából.

-Az száraz volt estig, de most egy folyó ömlik benne, az is biztos!

– Ne okoskodj már annyit! Ott fekszik, ni! Valami egészen fiatal gyerek. Hogy került ez ide?

– Hú, de átáztam, ráz a hideg!

– Ne beszélj! Most legalább ki van mosva a ruhád, holnap nem büdösöznek. Fogjuk meg ezt a szerencsétlent és vigyük!

– Hagyj! Rohanj vissza a kunyhóhoz, csinálj helyet! Feldobom a vállamra, mint egy zsákot és megyünk utánad. Olyan hideg ez a gyerek, mint egy halott, nem is tudom, él-e vagy nem. Na fuss ha mondom!

Klári futott, négykézláb bemászott a kunyhóba, hiszen sátor magasságú volt mindössze.

– Gézu, jössz már?

– Jövök, itt vagyok. Fogd meg, húzd be és takard le avarral! Még jó, hogy hoztunk ma este! Nézd már meg, él?

– Él, lélegzik.

– Na, fogjuk közre melegítsük át, hogy visszaszálljon belé a lélek, mert nagyon elhagyni készülőben van. Ez egy kislány. Feküdj rá asszony, melegítsd át, én csak az oldalához bújok. Tudod hogy van, ha kitudódna megszólnának a népek.

– Ne szemérmeskedj öregem! Ismerlek én ahhozeléggé. Tudom, jó ember vagy, semmi szükség magyarázkodásra. Próbáljunk meg aludni mi is.

A viharnak reggelre épphogy csak a nyoma maradt. Így hárman az avar közt, hogy a kunyhóba sem folyt víz, mint más hasonló helyzetekben, reggelre megszáradva, kipihenten ébredtek.

– Hogy hívnak kislány?

– Márton Noémi.

– És hol laksz?

– A Kerekes utca 16-ban.

– Mit kerestél itt éjjel az erdőn

– Elszöktem otthonról, gombát akartam szedni, aztán eltévedtem.

– No, akkor hazaviszünk.

– Olyan éhes vagyok. Nincs valami ennivalójuk?

– Vanni van, de azt inkább nem adunk, mert abból baj lehet.

– Nem értem, már szédülök az éhségtől.

– Viszünk haza és eszel majd otthon.

Gézu az ölébe vette a még mindig nagyon gyenge gyereket és Klári kíséretében hazavitték. Becsengettek.

Őrjöngő, haját tépő, hisztériás nő üvöltött ki.

– Eressze el a gyerekemet gyorsan, maga büdös, koszos szemét! Este óta keressük. Hát maguk lopták el?

Bekiáltott a házba.

– Tamás! Hívd a rendőrséget, előkerült a gyerek és megvannak az elrablói is. -Gézu meg Klári szóhoz sem jutottak. A gazda egyenesen egy vadászpuskával, pöffeszkedve, csípőre tett kézzel tartotta őket sakkban.

– Anyu, apu! Hagyjátok ezeket az embereket! Megmentették az életemet.

– Ne beszélj hülyeségeket gyermekem! Nem látod, hogy kicsodák? Ezek nem életet mentenek, hanem gyermeket lopnak általában. Gyere egyél valamit, mert tegnap dél óta nem ettél. Remélem nem fogadtál el semmit ezektől?

– Én kértem, de nem adtak.

– Látod, milyen disznók!

– Azt mondták, nem adhatnak, mert baj lehet belőle. Nem tudom mire gondoltak.

– Dehogynem tudod! Látod, hogy minden nap a kukában gyűjtögetnek munka helyett.

– Anyu, ezek az emberek megmentették az életemet. Én nem is emlékszem, csak hogy az eső zuhogott rám az erdőben. Annyira fáztam, hogy nem csak a fogaim, de a csontjaim is vacogtak. Halványan emlékszem, mikor megtaláltak és átmelegítettek.

– Biztos, hogy nem hallucinálsz?

– Nem hallucinálok, egészen biztos. Nagyon jól emlékszem a kunyhóban melengettek, különben azt hiszem, már nem is élnék.

– Na jó. Most az egyszer futni hagyjuk ezeket a tetveket. Szólok apádnak, hogy zavarja el őket.

– Tamás, szólj be a rendőröknek, hogy elmenekültek ezek a kukavájkálók.

– Dehogy szólok, eszembe sincs!

– Kérlek, tedd amit mondtam, majd beszélünk.

– Megzsaroltak? Netán meggyalázták a gyereket? Mi lehet?

– Ereszd el őket!

– Most eresszem vagy zavarjam?

– Zavard. Lőhetsz is utánuk, ha akarsz, de ne rájuk. Szólj be a rendőröknek, hogy elmenekültek.

Tamás beszólt.

– Elnézést, az előbbi hívás nem aktuális. A tettesek sajnos kereket oldottak. -Lőtt kettőt a levegőbe és elordította magát.

– Mocskosok, húzzátok el innen a tetves bőrötöket amíg ki nem lyuggatom! Nem tudom mit csináltatok a gyerekkel, az asszony majd megmondja. Ha mégegyszer errefelé meglátlak benneteket, nem élitek túl.

– Hát ez volt a köszönöm Klári. Akkor most menjünk! – súgta oda csendben Gézu a párjának. Ballagjunk fel a domboldalra a kézikocsiért, kezdhetjük a napot.

– Na mi volt asszony, miért kellett elengedni ezeket a gyerekrabló bűnözőket?

– Semmi különös, felejtsd el őket! Épp ilyen hangulatom volt. Örülök, hogy megvan a lány. Így legalább nem rabolják el még egyszer.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 755 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/