I. (Szent) István király (eredetileg Vajk, 969., Esztergom (Születésének napjaként felmerül egy másik dátum is: 975.) – 1038. augusztus 15., Székesfehérvár vagy Esztergom-Szentkirály) az els? magyar király. A Kárpát-medence magyar törzseit vagy fegyverrel, vagy békés úton hajtotta uralma alá, a lázadásokat pedig leverte. Uralkodása alatt a magyar törzsek szövetségéb?l létrehozta az egész Kárpát-medencére kiterjed? keresztény magyar államot, és az ezer éves magyar törvénytár az általa alkotott törvényekkel kezd?dik. ? szervezte meg a magyar keresztény egyházat, nevéhez f?z?dik a tudományosság magyarországi kezdete is. Magyarországon minden év augusztus 20-án I. István király szentté avatásának napját ünnepeljük.
„Az mi régi szent István királyunknak
koronája semmi a pallosa nélkül.”
Zrínyi Miklós, 1663.
Sis honestus
részlet
Égtek a gyertyák, zsolozsmáztak a papok: István király szentté avatására készült az ország. Kovácsolták a glóriát.
István nagyobbik legendája, amely László király rendeletére 1077 körül íratott, szent élet?, bölcs királyt fest, keresztény és emberséges uralkodót, kegyes királyt, akinek kezéhez vér, mocsok nem tapadt, s aki szent életével érdemelt magának helyet a szentek között.
Könyves Kálmán, a tudós király harminc év múlva szigorú törvényekkel igyekezett rendet teremteni elkanászodott országában. Az államalapító, birodalmat szervez? Szent István királyt nagy uralkodó el?dnek tekintette, s emlékét, tiszteletét kívánta alattvalóiban ébren tartani; bizonyítani: uralmának szigorúsága István uralkodásának szigorúságában gyökerezik. Megíratta István király kisebbik legendáját, amelyben a nagy király fegyelmezett államrendjér?l mesél tanulságos példabeszédet a legendaíró, törvényeket megtartató kemény, határozott, er?skez? hatalomról.
E kisebbik legendában olvasható egy történet, amely a korábbi legendában nem szerepelt.
István király álomba szenderül, s egy gazember, akit aljas tettre három társa bújtott föl, belopódzik a király hálószobájába, köpenye alá rejtett karddal, gyilkos indulattal. Az orozva gyilkolni készül? – a legendaíró úgy mondja: égi jelre – elejtette kardját, a fém a kövezeten megpendült, s a zaj felriasztotta álmából a királyt. A király lábai elé boruló, bocsánatért könyörg? gyalázatost István nem bünteti, kegyesen útjára engedi, de három cinkosának nevét tudakolja, hogy azokat méltóképpen büntethesse. Hartvik püspök néhány évvel kés?bbi legendaszerkesztményében a történet itt véget ér, ám a legendában olvasható még egy mondat: Hogy pedig az utódoknak okulására legyenek, és tanulják meg uraikat a legnagyobb tisztelettel tisztelni, látásuktól ?ket megfosztotta, ártó kezüket levágatta, s akik igaztalanul az igaznak vére ellen fondorkodtak, igazságos ítélettel bajos életre jutottak.
Hartvik püspök tehát vakításról, csonkításról nem tud. E véres tetteket – szent legendáját cirkalmazva – nem említi. Az ? királymeséjében a kegyes és b?nbocsátó, igazságos király áll el?ttünk. Földi szenny, evilági mocsok nem piszkolja István szent arcképét. Feltételezhet?en Hartvik püspök a kisebbik legenda szövegét olvasva-másolva érdektelennek, elhagyhatónak ítélte a három összeesküv? megcsonkításáról írott mondatot. A hatalom olykor véres tettekre kényszerül, de nem István csonkította s vakította meg az ellene lázadókat. István szent és kegyes király. Példaképül álljon élete, ne rettentésül.
És elhagyta az utolsó mondatot. És csak magában, titkon merengett azon: a háttérben meglapuló cimboráknak, akik gyilkolni gyávák voltak (vagy el?térbe tolt társuknál voltak hatalmasabbak, s ezért kímélhették kezük a véres munkától?), István, a kegyes, jó király miért nem kegyelmez?
István 46. törvénye: Valaki embert öl karddal, azon kard által vesszen el. Éjjel, karddal kezében áll királyi ágyánál egy férfi, gyilkolni készül, az uralkodóra, Isten felkent emberére emel kezet, és István megbocsát. Miért? Mert kegyes, keresztény király. S akik a háttérben maradtak, akik csak titokban törtek életére, azok számára nincs irgalom. Szemük világa vész, karjuk hullik. Miért? Mert István bölcs politikus. Egy orgyilkosnak megbocsát, így besúgó, bizalmas emberévé avatja, akit bármely pillanatban eltehet láb alól, hisz az királyát meggyilkolni készült, ezért bármikor jogos büntetés a bárd. Most a megrettentett, besúgóvá aljasult összeesküv? három cimboráját leplezi le, máskor majd másokat. S elt?nik a süllyeszt?ben, ha már túl sokat tud s nem lesz többé urának szüksége rá.
A kisebbik legenda ilyen olvasatáról nem maradtak írásos dokumentumok.
Jeles prózaírónk, a Karthauzi Névtelen a mohácsi vész idején már regényes István-alakot fest, jóságost és keménykez?t, keresztény h?s-királyt, akire hazánknak – nyakunkon a török – éget?en szüksége lenne. E fondorlatos összeesküvésr?l s a leszámolásról nem tud, Vazul megvakítását is Gizella királyné ármánykodásával magyarázza, mint a Képes krónika írója másfél száz évvel korábban – így törölve le István szent arcképér?l a pogány bosszúállás gyanújának sarát.
Egy évezred van a hátunk mögött. Néhány legendából próbáljuk magunk elé varázsolni államalapító királyunk arcképét. Arcképet, amelyet ezer éve koronként másképp festettek, másképp faragtak, másképp díszítettek.
A lét meghatározza a tudatot. A festett arckép színeit a kor.
István a kegyes keresztény uralkodó. István a szigorú és keménykez? államalapító. István a törvényteremt?. István a véreskez?. István a bölcs.
Ezer év arcképei. Válogathatunk. Eltévedhetünk.
Kovácsoljuk a glóriát.
Az Intelmek, István királynak Imre herceghez írott elmélkedései sok vihart látott bölcsességek. Kódexekben maradt ránk latin nyelv? másolata, a királyi törvények els? darabjaként, noha az Intelmek nem törvények, hanem tanító célzatú erkölcsi tanácsok. A XVIII. században fordították els? ízben magyar nyelvre, azóta többször is. Fordították: értelmezték az ezeréves szöveget.
[…]
Szigethy Gábor
István király verses históriája
Officium S. Stephani Regis Hungariae
(Weöres Sándor fordítása)
1
Ím eljött az áldott új nap:
zeng? üdvös ünnepe
szent királyunk-Istvánunknak!
Míg tart e világ heve,
örvendjen, ki ?általa
l?n Urunk örököse
s érdeméb?l nyeri vala,
hogy a mennynek részese.
E szent volt a magyar népnek
els? hithirdet?je
és a keresztény törvénynek
Isten-küldte szerz?je.
Két tálentom helyett négyet,
megkett?zve megadott,
ötért tizet Istenének
kamatosan juttatott.
A királyok, ha meghalnak,
bevégzik uralmukat,
meg nem ?rzik a hatalmat
s felséget a hant alatt.
Ám e szent, mihelyt bevégzé
a földi uralkodást,
örök dics?ségben kezdé
újfent a királykodást.
Üdvözít?nk, mikor útja
mennyországba visszavitt,
övéire árasztotta
a Szentlélek kincseit.
Tizenkét f? választottja
végig-járt a föld felett,
Isten igéjét hordozta,
megváltani lelkeket.
Az apostolok beszéde
mindenüvé elhatott,
általuk Isten igéje
világ végéig jutott.
Minden ország örvendezett,
elnyervén patrónusát,
és e nagy-jóért szerfelett
áldotta Úr-Krisztusát.
Épp csak Pannonia népe
nem találta támaszát,
tévelygés ködéb?l nézte
a világ forgatagát.
Körülötte a föld szerte
igaz hitére talált
s egyre nagyobbra növelte
már a tiszta-szív? nyájt.
A nemzet, mely a homályba
megfogózott makacsúl
s a halálnak cselfogása
volt felette ?si úr:
rég azért nem lelt magának
üdvösségre-vezet?t,
mert Isten nagyobb javának
részeséül szánta ?t.
Mennél kés?bb nyer az ország
hithirdet?t, igazat:
a kegyelmes égi jóság
annál derekabbat ad.
2
Szerencsésnek hirdet téged
mindenki, Pannónia,
ezért Istenhez dicséret
szálljon, ének és ima:
méltót, aki mestered lett,
nem a köznépb?l adott,
hanem felkent fejedelmed
hitviv? apostolod.
Míg Attila állt fölötte,
a magyar nép egyedül
a zsarnok igáját nyögte
ész nélkül s hitetlenül.
De István uralkodása
dics? fordulót hozott,
jelzi egy szó megtoldása:
gaz igazra változott.
Teremt?nk a tenger éve
elhagyott Hungáriát
mindeddig megtérítésre
senkinek sem adta át;
eme szentjével kinálta
a keresztség balzsamát,
övéinek s néki tárta
örök égi otthonát.
Magasztos szép fiat nemzett
Géza, szent fejedelem,
kit a méhben már megszentelt
az isteni kegyelem:
Krisztus els? vértanúja,
István adott jóslatot
születése el?tt róla,
hát István nevet kapott.
Magát Istennek ajánlta
tüstént, már mint gyermeket,
a szemérem rovására
semmit el nem követett.
Az ifjúkor küszöbére
érkezett szepl?telen,
majd a férfikorba lépve
nagy s dics? lett hirtelen.
Terjedt híre szerteszéjjel,
nyert zeng? dicséretet:
harcban sosem érte szégyen,
vitézül vezérkedett.
És míg harcolt e világban,
jól szolgálta Istenét,
mert a jótettek sorában
lelte legf?bb örömét.
Megváltóját szívb?l hitte,
jelzi sok cselekedet:
a kötelesség vezette
mindünkért s minden felett.
Király volt s hit apostola:
így rótt kétszeres adót;
mindig teste-lelke ura
s nem kényeztet?je volt.
Mindig Uráért buzogva
fakadtak jótettei,
gyönyör? volt szál-alakja,
még szebbek erényei.
3
Párducot a juh-akolhoz
nem a szent férfi visz-e?
s oroszlánt az istállóhoz,
hogy ökröt rémítene?
Hol fenyeget, hol kér, hol ad:
ösztökél e szeretet
tévelyg?ket, jók- s rosszakat,
hogy elérjék üdvüket.
Ha szelidebb apostolra
is hallgatna nemzetünk:
talán Isten küldött volna
kezesebbet is nekünk.
Merész lázongók hadával
gyengébb pásztor mit tegyen?
Ezért kemény férfi által
szállt reánk a kegyelem.
Oroszlán legy?zésére
nagy Sámsont küldé a menny;
magyarok térítésére
támadt h?s fejedelem.
Oroszlán torkából akkor
édesen csorgott a méz;
Istenhez a magyar ajkon
ének éneket tetéz.
Mennynek minden adománya
közt legnagyobb kegyelem,
mely rászállt a szent királyra:
csodálatos türelem.
Koldusok tépték szakállát
— példaként említtetik –,
mikor egyszer alamizsnát
kegyesen osztott nekik;
és elkezdett énekelni
hálát, ujjongó fohászt,
hogy méltó lett elszenvedni
e csúf megaláztatást.
Szent király volt nemes ágból,
de a hite nemesebb,
mindehhez a remény járult
és az er?s szeretet.
Mikor véget ért a pálya,
minden földit megvetett,
Jézus Krisztusnak ajánlta
lelkét, a szépségeset.
Immár felvitték a mennybe
az angyali csapatok,
boldogok közt mindörökre
fényl?n uralkodni fog.
Holt királyukért könnyeznek
jámbor szívü magyarok,
új társuknak örvendeznek
a mennyei angyalok.
De Sancto Stephano rege Vngariae XXI avgvsti
részlet
Az kinek ma vágyon szent ünepe napia,
Ezt á kereszténség nagy örömmel aldgya,
Az magyar nemzetnek kj elsö kyralia
Vala az Christusnak szentséges szolgaia.
Szent Istuan kyralinak össi Texuss vála,
Az atya peniglen néki Geizá vala,
Szülö édes annya az Sárolta vala,
Christus urunk hitit az kik vették vála.
Midön Geizá herczeg azon gondolkodnék,
Sárlotta aszszonnyal ezt meg nyerhetnéik,
Hogy meg térhetnének bálvany imadások
Az Christus hitére; hogy ök alonnának,
Egy eyel nekiek boldog szüz Maria
Ottan meg ielenék, és imigyen szola:
Rövid napon néked az ur Isten, Geizá,
Hidgyed, egy szép fiat ad, kire ö ezt bizta.
Az ki Eztergamot világra szülleték,
Szent Albert püspöktöl meg köröszteltetik,
Es Istuannak azért ottan nevezteték,
Kiben az Istennek malásztya lakozzék.
Mert vén emberek-is minden iámborságnak
Peldaiat vehetik alazátosságnak,
Azért elöször-is nevét mi urunknak
Hallaték ö töle az Jesus Christusnak.
Midön az ö atya meg vénhedet vála,
Halálához penig készülni ákara,
Alazátos szivet Istennek mutata,
És halákat néki tizta sz ivböl ada.
Inté magyárokat azért, hogy mágoknak,
Még él, feiedelmet ök választannanak,
Szorgalmatos gondgyat az ki országoknak
Visellye mindenben az Magyar országnak.
Minnyaian magyarok szent Istuánt, urokát,
Mind edgy ákarátból ottan ö mágoknak,
Az kit nem herczegnek, hánem kyralioknak,
Örömöst valasztak elöttök iároknak.
.
.
Listius László
A magyar királyokról
részlet
Legels? királya a magyar nemzetnek,
Rómából hozaték koronája ennek.
Istent?l rendelve volt e nemzetségnek,
hogy helyre hozassék félelme Istennek.
1653.
.
Garay János
Az apostol
Fényes királyi várból egy férfi lép el?,
Vállát palást takarja, bokáig gördül?.
Magas halántékáról hosszú fürt göndör?l,
Arcában a méltóság s kegyesség képe ül.
Lassan, de hatalommal a férfiú halad;
így mén a tiszta égen tovább, tovább a nap.
Ki ?? ki valjon a h?s? Viselne koronát:
Dics? tekintetér?l királynak tartanád.
A férfi városokról el városokra lép,
Minden nyomon sereggel tódúl felé a nép.
Egy üstökös csillag szállt az égr?l földre le;
A csillag ?, a népség a csillag üstöke.
S amerre megy, malaszttal telvék lépései,
Istent s vallást hirdetnek ihlett beszédei;
Gy?léseket s imákat ország- s honszerte tart,
Jézus szelid hitére térítvén a magyart.
S amerre int kezével, egyházak gazdagon,
S kolostorok épülnek regényes ormokon,
Melyekben, örömére, megtérített hivek
Az Úr dics?ségérc zsolozsmát zengenek. –
Igy járja bé az ország téres határait,
A dúsak palotáit, szegények kunyhait,
S ahol csak megjelenhet, mint jótev? ragyog;
Áldásival töltöznek szegények, gazdagok.
Övében kett?s erszényt hord; a kisebb övé,
A másik és nagyobbik sinyl? szegényeké;
Megtölti ezt naponként, s lelkében megörül,
Mid?n a nap végével fenékeig ürül.
„Megírva áll – imígy szól, osztván ajándokát –
Ki a szegényt ruházza, az nékem ád ruhát;
Ki tápot ad az éhnek, az nékem adja azt.”
S a háladók szeméb?l örömköny?t fakaszt.
S mid?n a csendes éjjel felvonja sátorát –
Elhagyja észrevétlen nem egyszer csarnokát,
S mert tetteit a kandi szem most meg nem lesi
A szenved?t lakában titkon fölkeresi.
S feleslegét felosztja egyformán, emberin,
Igazságos biróként az inség emberin;
Az éhez?nek étket, ruhátlannak ruhát,
A kórban szenved?nek gyógyírt kezével ád.
Ki ?? e szeretetnek s kegyesség angyala?
Vagy földre szállott újra az Úr apostola?
Egy ezredév után jött Krisztusban a dics? –
István, a magyaroknak els? királya ?!
Arany János
Csanád
részlet
„Ül Isztragomban István szent király,
Pap- és parasztúr mind körötte áll
Fején az ékes ujdon korona,
Vállán palástnak hímzett bársonya,
Kezében a bot, egy arany virág.
Gyönggyel rügyedzik rajta minden ág;
Mint támadó nap, a tisztes nagyok
Arcán királyi fénye felragyog.”
Vajda János
Székesfehérvárott
Hát ez ama hely, aholott
Az Árpádok laktak?
Ez a hamva leviharzott
Nyolc, kilenc századnak?
Valóban, az ?s nagyságnak
Itt még romja sincsen.
Képe a mulandóságnak!
Hamu és por minden.
Elnézek a pusztaságon,
Ez utcákon végig.
Régi dics?ségnek – látom –
Csak a búja él itt.
És mint a h? méh sokáig
Ama lomb körül jár,
Honnan a raj anyja pedig
Régen elszállott már:
Úgy a rege jár e tájon,
Mult id?k regéje;
Alig érthet? immáron
Annak is igéje.
Csak a kés? honfi-bánat
Érti még panaszát,
Mid?n a bús éjszakákat
Együtt átvirrasztják.
És egymás karján bejárják
Az egész vidéket;
És egymásnak mutogatják,
Hogy itt mik történtek.
Itten állott az Els?nek
Apostoli trónja;
Jeruzsálemi Endrének
Itt a koporsója.
?s dics?ség, ?si nagyság
Kezdete és vége!
Itt minden füszál, k?, virág
Régi szent ereklye.
Hol e ködös szentegyház van,
Lépdele Szent László,
Aranyos hímes palástban,
Körüle sok zászló.
Felh? árnya, szél zugása,
Csörgése az érnek,
Csöndes, méla siratása
Elmult szép id?knek.
E hallgatag utcákon itt
Nagy árnyékok járnak;
A harangok nevét zengik
Szent István királynak.
Ezek a fák, melyek itten
Búsan hajladoznak,
Hogy elmúlik végre minden!
Arról álmodoznak.
Nagy királyok széke hajdan
?s Alba Regia.
Kegyeletes emlék mostan,
Hamvadó múmia.
Itt e vén torony el?ttem
Már inog is, látszik;
Egy sóhajtás még bel?lem –
S a fejemre omlik…
1869.
Babits Mihály
Szent király városa
Esztergom, El?hegy.
Az els? szent király itt született, s azóta
szent város ez: szent és gyámoltalan.
Paphercegek, néha paraszti, néha
királyi vér, akkomodálta vén csuzos
lába alá, faragott tarka zsámolyul.
S némelyik oly dics? zsámolyról álmodott,
mint a pápának Róma; s agg tanárok
eszét, s rossz talján piktorok kezét
bérelte: jó öreg papok játéka volt ez;
tán olykor balkezes; de hagyján: mert az Istent
szolgálták ?k is, és az életet! Nekik
köszönöd e látványt; balról a kerek
templommal, melyet, mondják, ama nagy Dóm
legels? álmodója épített, kicsiny
próba gyanánt, hogy élve lássa még csodás
álmát: a f? Magyar Templomot! Én is, én is
nekik köszönhetem ma ezt az órát:
templomot látok én is, és talán
elmondom most, vén álmok s játékok között,
ami oly rég ül nyelvemen. Sötét kor ez,
barátaim! Szörny? rabságból ébredünk
s átallunk szabadságért küzdeni.
Templomokat romboltunk, s rá nem érünk
építni; jó ha még saját led?lt falunkat
fölrakhatjuk, hogy elbújhassunk szégyenünkkel!
Küzdeni? Más korok küzdtek könyvért, keresztért,
ostyáért és zászlóért: ez nekünk már
mind semmi volt. Mi már a Semmiért
harcoltunk, mint üres gép, barbár századok
harcánál szörnyebb harcot. Egymást vontuk az
ágyúk elé. Óh, szent István király! a te
csatáid jobbak voltak. Karddal a
kard ellen! hogy a magyar ölyv galambként
üljön a szentek vállán, s hordja t?lük az
Isten póstáját! Hol az Isten? S hol a harc,
mely még békét igér? Ma minden harc eretnek
sárkány gyanánt kölykezne… Hol a pápa,
koronát adni? Templom kellene,
magasság, mint e Dóm, mélyen a közös égbe
emelni vak fejét a bolond, vert magyarnak!
Hol vagy, István király? Bölcs vessz?d kellene!
Balgán mentünk el és csonkán jövünk meg,
gyászmagyarok! Mit álmodoztok a
Botond bárdjáról? – »Nincs id? ma falakat
rakni, se nézni«?!… »Agg papok játéka«?!… Jobb
játék volt az, nem ártott senkinek! S talán
nem árt e vers sem! Bárcsak játszanánk
örökké, mint e gyermekek, kik ostort
kötöznek odalenn magukból, kéz a kézbe
fogózva, és egymást lendítve diadallal!
Ágh István
Árpád-házi katalógus
részlet
Akinek uralgó jobbja néger gyermek
levágott öklének maradt ránk,
s kinek kiszáradt agya párája
aranyozta a hermát,
kemény erkölcse metszette, árnyékolta,
s ki páros kísértet a k?ben,
se szíve, se húsa, csontja,
túlvilág hullafoltszín? grafikája
vigyáznak minket, vigyázzunk magunkra.
Szent István király a veszprémi völgyben Sz?z Mária tiszteletére alapított görög apácamonostor birtokait sorolja fel ebben az oklevélben. A király 1030 körül valószín?leg annak a görög hercegn?nek alapította a monostort, aki a Szent Margit-legenda szerint Imre herceg jegyese volt. Az eredeti oklevelet tekercs formában állították ki, és úgy pecsételték meg, hogy felbontáskor ne lehessen róla sérülés nélkül eltávolítani a pecsétet. A sérült pecsét miatt az oklevél hitelét vesztette, azért kellett Kálmán királynak 1109-ben megújítania.
Ez a Magyar Országos Levéltárban ?rzött legrégibb oklevél.
Forrás: Levéltárak-kincstárak. Források Magyarország levéltáraiból (100-1686). Szerk.: Blazovich László, Érszegi Géza, Turbuly Éva. Bp. 1998. 21–24.p
Karthauzi Névtelen
Bódogságos Szent István királnak legendája
(Érdy-kódex, 1526)
részlet
Annak utána felemelé ? édes kezeit, szemeit es szívét-lelkét mennyeknek országára, es nagy siralmas es könyörületes szóval monda: „Ó, mennyeknek királné asszona, Istennek szent anyja es ez világnak megéppöjt? nemes asszona, dics?séges Szíz Mária! te szentséges kezedben es oltalmad alá adom es ajánlom anyaszentegyházat mind benne való fejedelmekkel es lelki népekkel egyetembe, es ez szegén országot mind benne való urakkal es szegénnyel-bódoggal egyetemben, hogy te légy asszonok es ótalmok, es az en lelkömet te szent markodban.” Annak utána szentségöt vén hozjá, es megkeneték; de miért azon napokban anyaszentegyház illi vala Nagybódogasszony innepének octáváját, annak okáért nagy jó hitben, bizodalomban, teljes lelki nemes jószágokkal es mennyei koronára való érdemmel, Úristennek es asszonunk Szíz Máriának kibocsátá lelkét, es szent angyaloknak seregében nagy édes énekléssel az erek bódogságra viteték: azon id?ben mikoron Krisztus sziletetinek utána írnának ezerharmincnégy esztend?ben. Es lén nagy eremek rajta az mennyei szentöknek, szent angyaloknak, hogy olyan nemes, érdemes szent confessor ment volna az ? társasságokban mind ? szent fiával: de viszonellen lén nagy sírásohajtás ez szegény országbeli új keresztyéneknek, hogy olyan szent es kegyes atyjoktúl megváltanak volna.
Es Magyarországban minden erem, vígasság, nagy keser?ségre változék, es minden rendbeliek, nemesek, nemtelenek, szegények, kazdagok, heged?lést, sípolást, dobolást, táncot három esztendeeg megtiltottak lenni; de mindenek gyászolák nagy sírással az szent királnak halálát. De az ? keser?ségök végre eremre tére erekk?l erekké. Mert mikoron Fejérváratt eltemették volna gyakorta éjjel veternyének idein* az ? szent koporsójánál angyali szép éneklésöket hallnak vala, es nagy édes illatokat éreznek vala. Mikoron azért ott azon helyen negyvenöt esztendeeg nyugodott volna, kanonizálás nélkül, Úristennek akaratjából, ki meg akará mutatni az ? híveinek érdemes voltokat, úr pápának, ki azon id?ben vala, méltónak láttaték magyarországbeli nemes szentöket felemelni helyekr?l, es tisztöletesd herre helhötni* es megkanonizálni.
Azon id?ben kedég bírja vala az angyali szent koronát dics?séges Szent László királ, ki mikoron úr pápának levelét es atyai szent áldomását érdemlette vóna venni, egybenhívá mind egyházi fejedelmeket, mind országbeli urakat, es harmadnapi bejtnek es ajojtatus imádságnak utána asszonunk Szíz Mária egyházában gy?lvén, szent misét szolgálának, halottaknak alojtán* sokaktúl, mintha egyeb bínes embernek teste szerént az szent királnak es teste porrá lett volna. De bizonyával, miképpen mindenek, kik élnek az él? Úristennel, nem hagyja el az ? szerelmes szolgáit még holtok után es: Íme, azért Úristentül nagy csoda dolog! mikoron az koporsóról az márvánkövet felemelték volna, oly nagy mondhatatlan szép illat származék ki az koporsóból nemcsak azokra, kik ott jelennen valának, de mind az egész várasra utcánkéd, alojtván, mintha Paradicsomba volnának, es mind nagy isteni dicséretre es hálaadásra rémülének.
Láták annak utána: az szent tagok szép verheny?s* vízben nyugosznak, mintha szép illatú balzsamban förödnének, es nagy, szép tiszta fátyolban es gyócsban kiszedék az szent kéncsöt, es az nagyobbik szentegyházban vivék, hol mastan tisztöltetik Úristenben. De mikoron a szent királnak jogját* es ujjában való királyi gyérüjét akkoron semmiképpen meg nem lelték volna sem az koporsóban, sem kiül, kit Úristen az ? szerelmes szolgájának továbbá való dicséretire elenyésztött vala: annak utána csodaképpen szent angyala miatt kijelenté elészer egy Mercurius nev? jámbor fráternek, ki secularis pap* voltában fejérvári szentegyházban custos*ságot viselt vala, es ?általa mind egész magyarországbeli hiv?knek nyilván adá lenni; es anyaszentegyház azon napot szent inneppel illi es tisztöli nagy sok csodatételnek okáért.
Mert úgy olvastatik ez szent királról, hogy nagy sok dicséretes dolgokat tett vala ? királi kezével, tudniaillik szegényeknek éltetése, foglyoknak es nyomorúltaknak megszabadojtása, mezejtelenöket ruházván, szarándékokat belfogadván, árvákat, özvegyöket megsegejtvén, Krisztusnak végvacsoráját ennen két kezeivel szerzi vala meg, ? édes megváltójának tanúsága szerént; es annak utána mindennek alamizsnát osztogatván, nem hamisan keresöttböl, de tulajdon igaz jószágából ennenmagának naponkéd való életét es szikségét megszaggatja vala, hogy valamit szegényeknek es egyházaknak avagy egyházbeli szolgálóknak bévebben adakozhatnék. Mind ez elyen szentséges dolgokból ismerhetjek, hogy Úristen az ? szent jogját kiváltképpen felmagasztalni akará ez világon, kikb?l minem? nagy es felséges érdeme es dics?séges koronája légyen az erek bódogságnak, végére senki nem mehet, hanem hitönkkel bírhatjok meg. Mely édes, véghetetlen es halhatatlan ervendetes dics?ségöt es ezen világon békességes életöt engedjen minekönk mi édes szent királunknak érdemének miatta Atya, Fiú, Szentlélek egy mindenható Úristen erekk?l-erekké. Amen.
Jegyzet:
Karthauzi Névtelen: Bódogságos Szent István királnak legendája. In: A magyar nyelv? középkori irodalom. Válogatás, szöveggondozás, jegyzetek: V. KOVÁCS Sándor, Budapest, Szépirodalmi, 1984.
Forrás
mol.gov.hu/
wikipedia.org
wikimedia.org
wikisource.org
mek.niif.hu
hhrf.org
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
