Vandra Attila : Törpefenyők I/12. – A rabszolgahajcsár

Noémi újabb tanári “feladatokkal” szembesül.

A rabszolgahajcsár

 

Félúton az állomás felé találkozott Áronnal, aki épp ellenkez? irányba igyekezett.

– Na, nem billent egy kicsit helyre a jobbágyság lelki egyensúlya, miután a kollégáival találkozott? – állt meg Noémi mellett egy pillanatra.

– Nem vagyok jobbágy. Illetve vagyok, de amellett el?léptem rabszolgahajcsárnak is – mesélte el Noémi a legújabb tanári feladatait.  

Néhány nappal az iskolakezdés után találkoztak újra.

– Na, milyen a mez?gazdász-élet? – érdekl?dött Áron.

– Amíg az id? szép, meg lehet szokni. Nem az, amit egy életen át szeretnék csinálni, de rövid ideig még kikapcsolódásnak is fel lehet fogni. De ha olyan zápor esik, mint amilyen a tegnap kapott el… A helybeli téesz dolgozói hazakotródtak, mi nekünk maradnunk kellett, amíg a buszok utánunk jöttek. S azok egy perccel se jöttek hamarabb… Három gyermek ma nem jött, beteget jelentettek, egyiknek tüd?gyulladása van.

Áron nem válaszolt, csak köpött egyet. Arcizmai szemmel láthatóan megmerevedtek. Noémi folytatta.

– Amikor els? nap hazaértünk, mindenem fájt a sok hajlongástól. Azóta hozzászoktam. Nem hiszem, hogy ezt nem lehet gépesítve csinálni a XX. század végén. Ám ledöbbentett, amikor els? nap a busszal a falu határába értünk. Egyes gyermekek kérték, hogy tegyük le ?ket a falu határában, mert onnan közelebb van a saját földjük. „Nektek még van er?tök ahhoz, hogy dolgozzatok? S meddig fogjátok szüleitekkel szedni?” – kérdeztem t?lük. – „Amíg látni lehet” – felelte az egyik. – „Hogy nézne ki, hogy szüleink dolgozzanak, s mi otthon pihenjünk?” A többieken látszott, hogy nekik is ez a természetes.

– Látják otthon a jó példát – felelte Áron.

Noémi elgondolkozott. Dolgozni látástól vakulásig e gyermekeknek természetes. Tanulni pedig szüleiket sosem látják… S nemcsak ezek, hanem a városiak sem. Azok még dolgozni sem… Hacsak édesanyjukat nem látják f?zni.

– Láttam a reggel, hogy megtelt a busz. Nem sokan hiányoztak. Pedig ilyenkor sokat lógnak az iskolából… – kíváncsiskodott Áron. – Még Küs Jancsit is ott láttam. Pedig annak az apja nyakas egy székely ám! Hallottam hírét a tavalyi konfliktusuknak, amikor rá akarta venni, hogy hagyja a nagyobbik fiát, Ákost iskolába járni, ne vigye magával a mez?re dolgozni.

– Hát, nem volt könny?, az biztos – ismerte be Noémi.

– Hogy vette rá? – érdekl?dött Áron.

– Megkérdeztem, akarja-e, hogy a például a SANEPID[1] meglátogassa, s megbüntesse, mert az es? elmosta a trágyalét? Mert azok, ha keresnek, találnak. Azt hittem a leveg?nek beszélek. De másnap Jancsi is megjelent. Közben az apja jobb belátásra tért.

Noémi hiába örvendett, amikor sikerült felszedni az utolsó sor krumplit, nem lett vége a mezei munkának, mert a krumplit meg is kellett válogatni. Külön zsákokba kellett rakni a 2-5 centiseket, a magnak valót, külön a nagyokat, épeket, amelyek elvileg eladásra kerülnek, s külön az egész aprókat, sérülteket, amelyekb?l takarmány lesz.

– Tanárn? – érdekl?dött az egyik kislány. – Ha ezek a nagyok kerülnek eladásra, akkor miért nem lehet soha ilyent kapni az üzletekben?

Noémi habozott, mit válaszoljon, de egyik fiú megel?zte.

– Ne légy hülye, ezt nem itt adják el! Ez mind exportra megy!

– Téma lezárva! – találta jónak Noémi más irányba terelni a beszélgetést, amíg valaki olyannak is a fülébe jut, akinek nem kellene.

Könnyebb munka lett volna ez, mint a szedés. Nem kellett annyit hajolgatni, ám annak is volt el?nye: mozgás közben kevésbé fáztak. Az október végi id? h?vösre fordult. S nem is az es?szitálás volt a legkellemetlenebb, hanem a jeges szél.

Reggel tízes csoportokra osztották ?ket, s minden csoport nekiállt egy-egy hatalmas krumpli-dombnak. Nem is olyan egyszer? feladat szétosztani ?ket, mert hát a kisebb csomóknak mindig nagyobb keletje van, s akik nagyobb csomókhoz kerültek, azok zúgolódtak. Noémi egyes tanárokkal ellentétben leült a diákjai közé, s együtt dolgozott velük. A munkát id?nként visongás váltotta fel, mert a krumplit nemcsak az ember, hanem a mezei egér is szereti. A fiúk pedig sportot ?ztek abból, hogy megvisíttassák a lányokat. Noémi mosolyogva csóválta a fejét, nem sokat változtak a diákok azóta, hogy ? leérettségizett. Egyik nap az az ötlete támadt, hogy énekeljenek. Nem kellett noszogatni ?ket, fel is csendült a nótaszó.

– Mi van itt? Szórakozni jöttetek ide? – fagyasztotta a torkukra a szót egy vészjósló hang. – Hol a tanár, aki értetek felel?

– Én felelek értük! – állt fel Noémi. – Zsigmond Noémi vagyok, az iskola matematika-fizika szakos tanára – tette hozzá, látva, hogy az üvöltöz? férfi diáknak nézi.

– A helyett, hogy munkára motiválnád, még te énekelteted ?ket! – tegezte le a férfi.

– Jókedv?en jobban meg a munka! – egyenesedett ki Noémi. – Számolja meg hány zsákot válogatott ki ez a csoport, s hasonlítsa össze a más csoportokéval! – közben szeme sarkából felmérte a helyzetet. Nekik hat zsákjuk volt, kész, a két mellettük dolgozó csoportnak öt-öt. Ett?l megnyugodott.

A férfi követte a pillantását, s ? is felmérte a helyzetet.

– Én azt látom, hogy ebben az órában még csak hat zsáknyi van kiválogatva. Húzzátok az id?t, az állam pedig fizeti a buszokat, meg az üzemanyagot! A termés meg itt rohad a mez?n! Pazaroljátok a nép pénzét! Csúfot ?ztök a munkából! – Kivette a Noémi kezéb?l a zsákot, amibe az általa kiválogatott krumplit tette, beletúrt, majd kivett egy kissé nagyobb krumplit. – Az a feladatod itt, hogy felülvigyázz arra, hogy a gyermekek min?ségi munkát végezzenek. S te magad is csúfot ?zöl bel?le! – üvöltött.

Noémi agyát elöntötte a vér.

– Velem ilyen hangnemben ne beszéljen, párttitkár elvtárs, f?leg a diákjaim el?tt!

– Ide figyelj, de kis fruska! Azt hiszed, leérettségiztél, s kaptál egy tanári állást, mindent megengedhetsz magadnak? Azt hiszed mindenki a diákod?

A férfib?l d?ltek a min?síthetetlen jelz?k. A háta mögül Emília kétségbeesetten integetett Noéminek, hogy húzza meg magát. Noémi reszketett a düht?l, alig állta meg, ne válaszoljon. Végül a férfi faképnél hagyta.

Noémi még idejében kapta el Misike csuklóját, nehogy megdobja a férfit egy félig rothadt krumplival. Misike egy ideig dühödten rángatta a csuklóját, majd elernyedt. Arcizmai rángatóztak a visszafojtott düht?l, de egy hang se hagyta el az ajkát.

– Meg?rültél, kisfiam? – sziszegte Noémi a fogai között, amikor a férfi már biztosan hallótávolságon túl volt. – Börtönbe akarsz záratni engem is, szüleidet is?

Halálos csönd lett körülöttük. Ez egy súlyos tett volt. Az ilyenért komoly büntetés jár. S a tanárn? er?sen ideges… Mi lesz most? Noémi végignézett a várakozó tekinteteken. Ha elengedi a büntetést ilyen súlyos helyzetben, vajon nem csúszik ki kezéb?l az osztály? S hogy büntesse meg, azt, aki a védelmére kelt? Noémi pillantása a IonuÃ?£éval találkozott. Egy ideig farkasszemet néztek. Holnap az igazgatón?nek is meg kell magyaráznia döntését. Véget nem ér? néhány pillanat következett.

– Felfogtad? – fordult végre Misikéhez. A fiú válaszolni akart, de Noémi közbevágott: – Tudom!

Misike lehajtotta a fejét, jelezve, hogy igen. Noémi átment egy másik csoporthoz. Érezte, egy percet se tud e jelenet után megaláztatása tanúi közt ülni. Elmenekült.

Amikor hazaért, evett, majd bevonult a szobájába. Édesapja utána ment. Jól ismerte egyetlen leányát. Apai antennái jelezték, hogy lánya szótlanságának komoly oka van. Ám ezúttal hiába akart mellé ülni, mint sokszor, amikor Noéminak fájdalma volt, s átölelni biztonságot nyújtó karjaival, ahogy csak az apák tudják lányaikat vigasztalni. Noémi már az ajtóban megálljt parancsolt neki.

– Egyedül akarok maradni.

Sejtette, hogy a mai napnak következményei lesznek. Egész éjjel hánykolódott az ágyában. A vonaton másra se tudott gondolni, mint az azel?tt napi eseményekre. Miért is utasította ki az apját? Majd tipikus n? módjára, apjára haragudott, hogy miért nem volt er?szakosabb. Csalódottan vette tudomásul, hogy Áron sincs, aki bevigye. Er?sen fárasztónak érezte az aznapi gyaloglást. Már a falu szélén volt, amikor elhagyta egy fekete autó. Ett?l aztán a pulzusa azonnal kétszeresére ugrott, f?leg, amikor látta megáll az iskola el?tt.

Közelebb menve, némileg megkönnyebbült. Az autónak nem három, hanem négyjegy? rendszáma volt[2]. Az inspektorátusról jött! Öröme nem sokáig tartott. Rádöbbent, ezek nem véletlenül pottyantak ide. Ment, aláírta a jelenléti naplót, visszaemlékezve a múltkori inspekcióra, vette a katalógust, s várakozóan a látogatóra nézett. Nem tévedett. Hozzá jöttek be órára. A hatodik felé menve azon gondolkodott, hogy most mit tegyen. A múlt órán úgy egyezett meg velük, hogy a gyengékkel ismétel valamit a negyedikes anyagból, a jobbakkal pedig a hatodikos anyagból oldanak feladatokat. „Végeredményben mindegy.” – jutott a következtetésre. – „Ha ki akarnak csinálni, akkor a fejem tetejére is állhatok… Ürügy kerül.” Csak azért se változtatott a tervein.

 

Kiseszter alig várta, hogy egyedül lássa, azonnal hozzá ment.

– Hogy volt? Mibe kötött bele?

– Hogy a munkatervben más az óra témája, miért nem tartom hozzá magam…

– De hát minden harmadik nap a mez?n vagy… – csodálkozott el Kiseszter, aztán legyintett.

– Hogy miért nem tartok nagyobb fegyelmet… Miért engedem meg, hogy csak úgy a szavamba vágjanak, ha kérdésük van, miért nem veszem rá ?ket, hogy jobban figyeljenek, hogy ne kelljen elismételnem a magyarázatot, hogy miért oldom a feladatokat más módszerrel, mint ahogyan a könyv ajánlja… hadd ne folytassam. De a legnagyobb b?nöm az volt, hogy az osztály egy része nem a napi anyaggal foglalkozott, hanem olyasmivel, amit már rég kellett volna tudniuk…

– De hát miként tanítsd meg nekik a hatodikos anyagot, ha még osztani se tudnak? – háborgott Kiseszter. – Tudom én is milyen kémiafeladatokat oldani matematikaismeretek nélk…

Hirtelen megállt, felemelte a mutatóujját, csendet intve. Noémi is hallgatózni kezdett. A tanári el?l az igazgatón? és az inspektor beszélgetése hallatszott be.

– Ismétlem, inspektor úr, egy kezd?, fiatal kollegináról van szó, kiben kevés a tapasztalat, sok a fiatalos hevesség, de rengeteg a jó szándék. A legutóbbi inspekción azért rótták meg, mert nem alkalmazta a differenciált tanítás elveit. ? ezt így próbálta megoldani. Szándéka annál inkább jogos, mert miel?tt ide került, az iskolában nem szakképzett tanár tanította a matematikát. Soha nem hallottam vádolni az el?tte tanítót, de azt láttam, hogy önkéntes munkában, pótórákon próbálja bepótolni azt, amit a gyermekek nem tanultak meg az el?z? években. Fiatalkori hevessége miatt még követ el hibákat, de ahogy telik majd az id?, n?ni fog a fegyelem is az osztályban, a diákjainak a tudása is, s jobban meg fogja adni a másoknak kijáró tiszteletet is. Beszélek a fejével, szerintem a szóbeli megrovás b?ven elég lesz kezdetnek, ha nem hat, legközelebb majd keményebb lépéseket teszünk. Rajta tartom majd a szemem.

Noémi megállt az ajtóban s megvárta, amíg az igazgatón? kikísérte az inspektort, majd amikor meghallotta az igazgatói iroda ajtajának a csukódását, bement.

– Köszönöm! Nem tudom, miké… – kezdte Noémi, de az igazgatón? szavába vágott.

– Máskor jobban vigyázzon magára! Hogy halad IonuÃ?£?

– Ügyes, de nehezen halad ebben az osztályban – nézett Noémi az igazgatón? szemébe. Értette a célzást. Egy ideig farkasszemet néztek. Úgy, ahogy két ellenség, aki tiszteli egymást. Noéminek ama híres Bogdan P. HaÃ?Ÿdeu idézet jutott eszébe: „RÃ?Æ?zbunarea cea mai cruntÃ?Æ? este când duÃ?Ÿmanul tÃ?Æ?u e silit a recunoaÃ?Ÿte cÃ?Æ? esti bun si dânsu-i rÃ?Æ?u!”[3] „Na, ezt visszakaptam…” – gondolta.

A Párt a gyári munkásoktól azt követelte, hogy az ötéves tervet négy és fél év alatt teljesítsék. Ez a mez?gazdaságban a növekv? terméshozamok elvárásában nyilvánult meg. Aki nem teljesítette a tervet, vagy növelte a terméshozamot, arra szomorú sors várt. Intézményes lett a jelentések meghamisítása. Románia világrekorder lett a terméshozamokban. A megterm? négy tonnából leszedtek öt tonnát (a többi volt a veszteség), jelentettek a mérnöknek hat tonnát, az jelentette a polgármesternek a hét tonnát, aki a megyei pártbizottságnak mondott nyolc tonnát, s a központi statisztikai hivatalhoz már tíz tonnaként jutott el. Jött a határozat: a megtermeltb?l öt tonna exportra megy, a többi kerülhet az üzletekbe eladásra. Kellett az exportáru, mert abból próbálta CeauÃ?Ÿescu kifizetni az államadósságot. A lakosság meg próbált megélni a -1 tonnából…

 

 

[1] Köjál

[2] A háromjegy? autórendszámok, annak idején csak a pártvezet?ségnek, a szekuritáténak, a rend?rségnek és más hivatalos szerveknek jártak. Minél kisebb volt a szám, annál nagyobb hatalma volt a “tulajnak” A megyei pártf?titkáré volt a 101-es…

[3] B. P. HaÃ?Ÿdeu: RÃ?Æ?zvan Ã?Ÿi Vidra „A legkegyetlenebb bosszú az, amikor ellenséged kénytelen beismerni, hogy ? a rossz, és te vagy jó.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.