Horváth Nóra : Az alvajáró

{Tavaly nyári emlékek.}

 

 

 

Egy gesztenyefa alatt fekszem,

telnek a percek, ottfelejtem magam,

meghitt a csend, elszenderedtem,

csak az idő zakatol az agyamban.

 

Visszhang: ébredj fel, hallasz engem álomszuszékom?

 

Meleg nyári nap éri fejem jobbfelét,

verejték gyöngyözik halántékomon,

átjárja nyugvó testem egészét,

lágy szellő kísérti meg ágyékom.

 

Türkizkék az ég, a víz tükre sima,

a madár rabsorsából elszabadul,

a fák meghitt viszonya

légies könnyűséggel idomul.

 

Elszökünk egy bejáratlan tájra,

a tóban iszap füstje vonul lépteid után,

összegabalyodik a mély hínárja,

kirángatom magam belőle, utánad hajtok sután.

 

Ez csak egy perc, pillanat szöszmösze,

a napfény hosszú másodperce,

olvadtan, de nem érve össze,

mint a pitypang pihézete.

 

Visszhang: ébredj fel, hallasz engem, hallasz?

 

Valami csiklandja hátamhoz ér

egy apró érintés talán,

tudatom nyers ízzel visszatér,

s lám, csak egy hangya sétált reám.

 

Legutóbb szerkesztette - Horváth Nóra
Szerző Horváth Nóra 86 Írás
"Egyedül birkóztam meg a megfelelés legádázabb ellenségével, már mondhatom, hogy veled, győzött az öntörvényű jelen, a múlt diktatúrája felett." (Mint... c. versből részlet, 2013).