A professzor péntek délután 4 órára írta ki a római irodalomtörténet el?adást. A nem túlságosan kedvez? id?pont ellenére az évfolyam majdnem teljes létszámban megjelenik. A nagy, lépcs?s el?adóteremben alig töltenek meg két padsort. Minden „fej” számít.
Hallgató elhatározza, hogy lelkiismeretesen fog jegyzetelni.
A professzor néhány perc késéssel érkezik. Hóna alatt hat-nyolc vastag könyvet cipel. Leteszi az asztal szélére. Soha nem nyitja ki egyiket sem. Szabadon ad el?. Gondolatai hatalmas, követhetetlen kanyarokat tesznek latin, görög és magyar írók és költ?k munkássága, a legkülönböz?bb irodalmi m?fajok és korszakok, továbbá vallástörténeti kérdések körül. Az pedig végleg kiszámíthatatlan, hogy a másfél órás el?adás végére hová fog kilyukadni.
Hallgató egy id? után feladja. Alig hall olyasmit, amit megörökítésre érdemesnek ítélne. Leteszi a tollat. Tekintete az ablak felé kalandozik. A harmadik emeleti VII-es el?adó ablakai a Dunára néztek. Még az Erzsébet híd két fehér csúcsát is lehetett látni. Hallgató elábrándozik. Az ? gondolatai már az esti randevú körül járnak.
A félév végi kollokvium anyaga az aranykori latin irodalom. Hallgató becsületesen felkészül. Elolvassa az összes kötelez? irodalmat. Nyugodtan, majdhogy nem vidáman indul vizsgázni. Micsoda szép kérdéseket kaphat! Esetleg Horatius ódáit?
Tételt húz. A keskeny, hosszú papírcsíkon a professzor szálkás bet?ivel ez áll: Augustus mint latin költ?. Hallgatóban a düh és a kétségbeesés érzése keveredik. Leül. Megpróbál higgadtan gondolkodni. Ha visszaadja a tételt, legfeljebb hármast kaphat. Olyat pedig még nem látott az indexe. Nem teszi; valami motoszkálni kezd a fejében…
Sorra kerül. Elmondja azt a három mondatot (hat mondattá turbózva), amit a témáról tudni lehet.
– Ennyi?
– Err?l ennyi. De ha tetszene még kérdezni…
– Elég lesz. Beírok egy „jó”-t, mert látom figyelt az el?adáson.
Nem igaz. Ott sem volt. Egy güzü évfolyamtársa füzetét futotta át a biztonság kedvéért.
Kilép a folyosóra. Maga sem veszi észre, hogy háromszor futja körbe a harmadik emeletet, mire megtalálja a lépcs?t.
– Hányas?- állítja meg Nagy Laci, a güzü.
– Augustus! – nyom egy puszit Laci arcára.
Már kint jár a Pesti Barnabás utcán, amikor megszólal benne édesanyja hangja:
„Nem mindig papsajt, néha papszar is.”
Legutóbbi módosítás: 2010.06.21. @ 14:36 :: Szilágyi Erzsébet
