Sonkoly Éva : Fogyó méltóság – 11.

A világ már csak ilyen, mindig változik… *

 

Ilda nagyságos asszony letette kávéscsészéjét, mosolyogva várta a Méltóságos úr bűvölő tekintetét.  Romantikára hajlamos lelkének jót tettek a szép szavak.

— Kedvesem nagy bajba kerültem — kezdte Békéssy Barna.

— Az nem lehet! — ijedt meg a nagyságos asszony.

— El kell mondanom, hogy mindent tudjunk egymásról, hiszen összetartozunk, ugye?

— Igen! — súgta Ilda nagyságos asszony kicsit félve.

— Nem vagyok én az a jó ember, akinek gondol, vannak ám nekem hibáim is…

— Kinek nincs Barna? — nevette el magát Ilda nagyságos asszony megkönnyebbülten.

— Ez nagyobb, mint másoké. Pénzről van szó.

— A mai világban mindenki erről beszél… És? Hallgatom!

— Tartozásom van, semmi esélyem, hogy kifizessem, hacsak valaki nem segít…

— Mindig akad egy barát!

— Azt már próbáltam, nekem nincs ilyen barátom.

— És, ha én segítenék?

— Megtenné Kedvesem?

— Hiszen összetartozunk… Mennyi az a hatalmas összeg? — mosolygott a nagyságos asszony.

— Ebben a levélben minden benne van — adta oda Kapolcsy Berci levelét. — Kérem, otthon olvassa el, s döntsön a sorsomról!

— Olvasatlanul is rendben lesz! — csúsztatta kis táskájába a levelet Ilda. — Ezen cseppet se aggódjon Kedves!

— Tudtam én, hogy kincset találtam! — mondta ki első gondolatát Békéssy Barna.

— Holnap? — búcsúzott a kapuban kézcsókkal.

— Délután várom Kedvesem! Jó éjt!

Békéssy Barna nyugodtan aludt, úgy érezte az élete végre jó irányba indult. Másnap gondosan válogatta a legszebb rózsákat a virágárusnál, s így kopogtatott Ilda nagyságos asszony ajtaján. A szobalány nyitott ajtót, s állta el az útját.

— Nincs itthon a nagyságos asszony! — mondta, s a kezébe nyomott egy kis borítékot.

Békéssy Barna döbbenten állt.

— De… — nézte a csukott ajtót. Izgatottan feltépte a borítékot. Kapolcsy Berci levele volt benne, s ahogy megfordította hirtelen leesett egy végtelent jelző, csillogó karika. Pengve gurult lefelé a lépcsőn. A Méltóságos úr csak nézett utána elképedve. Zsebébe gyűrte a levelet. Értette. Eldobta a rózsacsokrot, s futott az utcára. Az első konflissal a vasútállomásra vitette magát. Utazott a faluba, onnan a birtokára, kastélyába… Izabella birtokára, kastélyába. Becsapottnak érezte magát. Gyűrűjét eldobta az útszélén, nem is gondolva arra milyen nagy türelemmel válogatta a mintáját az ékszerésznél. Késő délután érkezett a kastélyhoz. Inas állt az ajtóban, akit még sohasem látott.

— Kit jelenthetek be? – kérdezte.

Dühösen vágta oda:

— Békéssy Barna, ennek a kastélynak az ura, az vagyok!

— Méltóságos úr a kastély… — kezdte az inas.

— Ugggyan menjen már!

Lassan kinyílt egy ajtó. Elegáns úrhölgy lépett elé, aki olyan ismerős volt…

— Jó estét Méltóságos úr! — A hangja! Ez nem lehet…

— Ancsa? Te, khm…mi történt?

— Én kérdezem, mi történt? Segíthetek önnek Méltóságos úr valamiben?

Annácska, vagyis Doroghy Fülöpné méltóságos asszony leültette a hüledező Békéssy Barnát, aki nem tudott mit mondani. Csak pihenni akart, a régi szobáját akarta, a feleségét, a régi életét…

— A Méltóságos asszonyt két hete temettük. Tüdőgyulladásban halt meg — mondta szomorúan Annácska métóságos asszony, akinek megesett a szíve Békéssy Barnán. Janival elékészíttette számára a vendégszobát.

— Köszönöm! — mondta a Méltóságos úr lehajtott fejjel. — Reggel elutazom a lányomhoz!

 

Júlia szép arcán alig hagyott nyomot édesapja története. Hosszan hallgatott, csak kézmozdulattal kínálta a friss kávét aranyszegélyes csészében. Békéssy Barna várt, valamit… félt, hogy Júlia nem érti meg, ezért remegett a csésze a kezében. Egyértelmű volt Júlia számára, hogy édesapjának nincs hova mennie.

Visszagondolt gyermekkorára. Hogy is volt? Tőle kapta első póniját, csak megvásárolta, de lovagolni soha nem ment vele, szinte rá sem nézett ezután. Pedig mennyire szerette volna megmutatni neki milyen ügyes lovas. Ahogy nőtt egyre kevesebb közös emléke volt édesapjával. Házasságának örült csak igazán, akkor is férje vagyonát firtatta. Esküvőjén tántorogva gratulált. Utóíze volt a kávénak, Júlia kávéjának. Békéssy Barna felélénkült tőle, határozottabb lett.

— Szeretnék nálad maradni Júlia, valahol csak laknom, élnem kell, lásd be, nem maradt senkim! — mondta határozottan.

— Megbeszélem a férjemmel, addig természetes a vendégszoba apámuramnak. Ebédnél találkozunk. — mondta Júlia, jelezve, hogy most többet nem tehet érte.

Békéssy Barna izgatottan járt fel-alá a vendégszobában, várta az ebéd idejét. Egyik cigarettát a másik után szívta el, mert szivarra már nem telt. Átgondolta az egész életét. Főleg az utóbbi éveket. Nem értette, mit csinált rosszul, hogy jutott idáig, hogy nem maradt senkije.

Ilda, átkozott nőszemély! Soha nem értette őt igazán! Mivel bánthatta meg? Az a pár ezer? Mi az neki? Szerette őt egyáltalán? — dühös volt Ilda nagyságos asszonyra. Arra nem is gondolt, hogy ő vajon szerette-e az asszonyt? Eszébe sem jutott, hogy legjobban csak saját magát szerette, a maga kényelmes életét, amelyben akkor érezte jól magát, ha őt szerették.

— Talán Annabellát? Őt szerettem igazán — gondolta. Miért is, mert elérhetetlen volt, más felesége.

Nem értette Júliát sem, hiszen a lánya, kötelessége segíteni!

— Szívesen lát majd! — biztatta magát. — Most mondja majd, melyik szép szobát lakhatom. Inast is kapok majd, jobbat, mint Jani volt! — ezzel a gondolattal indult határozottan az ebédlőbe.

 

Évek teltek el, időközben az óbudai harangok is útra keltek, virággal díszítve mentek a fontra. Elköszönt a komolyan kongó, a szelíden zengő és az angyalok énekére emlékeztető ezüstcsengésű is, de a háborút megállítani, sorsát jó irányba befolyásolni nem tudták. A budapesti hadikórházban rokkantak gyakorolták a művégtagok használatát.

 

I. Ferenc József ő császári és apostoli királyi felsége a schönbrunni kastélyban örökre lehunyta a szemét. Új király ült a magyar trónra, IV. Károly, oldalán Zita királynéval. 1916-ban a városokban, falvakban fásult, reménytelen emberek várták a háború végét, nem is gondolták milyen messze van az még. Új gondolatok születtek, egy másik, jobb világról. Lassan hitelüket vesztették az eddigi uralkodók, politikusok. Urak vitatták az ország helyzetét, féltették a saját helyüket a világban.

A falvak kocsmái is megteltek idegen emberekkel. Ők gondolatban már mérték, szántották az urak földjeit. A csapos új hordót bontott, fogyott a bor. Lassan nyílt az ajtó. Hatvan feletti ember lépett be tétován. Asztalt keresett. Mindenki felemelte a fejét. Sok fura ember jött-ment a régi Békéssy birtok falvaiban. A belépő ruhája kopott úri gúnya volt, kalapja zsíros szegélyén megcsillant a lámpafény, ahogy letette maga mellé a székre. Ősz haja kicsit borzas volt, régen is borotválkozhatott, bajusza hosszan lógó harcsabajusz. Szét is simította kétfelé mikor ivott, gyorsan, mohón.

A szomszéd asztaltól gyakran átnézegetett egy javakorabeli férfi, János, aki nemrég még inas volt Doroghy Fülöp úrnál, de most új idők jönnek. Otthagyta a szolgálatot.

— Elkergetjük az urakat! — szokta mondogatni. Valamilyen gyűlésre is járt, de azt nem nézték jó szemmel a faluban. A harcsabajuszos úr már a harmadik pohár vörösbort itta, mikor szó nélkül leült mellé a volt inas, Jani.

— Jó esét Méltóságos úr! — súgta halkan. — Mi járatban errefelé?

— Én? Én csak iszogatok, de khm…, honnan ismer engem? No lám, van még aki megismer! — húzta ki magát Békéssy Barna.

— Honnan? Nem emlékszik rám? Pedig igen sok tálcát bevittem a dolgozószobájába.

— Jani! — döbbenten nézett rá. Fel akart állni, de Jani egy mozdulattal lenyomta az asztal mellé.

— Bort ide, a jobbik vörösből egy literrel a Méltóságos úrnak! — intett széles mozdulattal a csaposnak Jani.

Az asztalok mellett összesúgtak az emberek, egyre többen vélték felismerni Békéssy Barna méltóságos urat.

— Egészségére! — töltött neki Jani. — Aztán honnan hova? — kérdezte.

— Nem tudom… — mondta tétován a hajdani Méltóságos úr. — Megváltozott a világ Jani, nagyot változott… — nézett maga elé szomorkásan.

— A világ már csak ilyen, mindig változik, de most úgy látom, nekem kedvez! — így Jani. — Csak nemhogy itt lakik a faluban a Méltóságos úr? — kérdezte gúnyosan.

— Nem, nem lakom én itt, csak úgy jövök-megyek… — ivott. — A lányom, Júlia férje hallani sem akart rólam, Izabella meghalt, Ancsa…illetve Doroghy méltóságos asszony jó lélek, hozzá bármikor mehetnék, de nem szívesen… khm

— Jó lélek, bizony, a legjobb, akit ismertem. Szeretem hallani, ha a méltóságos urak is belátják az igazságot! — szorult ökölbe Jani keze. — Szerencsés ember a Méltóságos úr, hogy így megöregedett, Istenemre mondom, lerónám a tartozásom! — nézett a szeme közé Jani.

— De Jani én… — tétovázott a Méltóságos úr.

— Igen, Métóságos úr… emlékszik arra az estére, Ancsával, izé, a Métóságos asszonnyal… a lányával?

— Nem tudtam — motyogta Békéssy Barna.

— Mit nem tudott? — emelkedett fel a székéről Jani.

— Nem tudtam, hogy a lányom, ami nem is biztos…

— És? Akkor mindent lehet? Mert maga a Méltóságos úr? No látja, ennek a világnak lesz most vége! Van még pár Jani rajtam kívül, aki nem felejt! — azzal a Méltóságos úr fejébe nyomta kalapját, megmarkolta koszlott zekéjét a nyakánál, s kipenderítette az ajtón akkora lendülettel, hogy Békéssy Barna belecsúszott a mély sárba. Káromkodva kászálódott ki belőle, de letakarítani már nem tudta a nyomát.

 

 

 

~ Vége ~

 

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"