Sorsok 11-14.

*

 

11.

 

Az új év első heteiben semmi rendkívüli nem történt. Slézinger hetente látogatott ki élelemmel és más szükséges dolgokkal a présházba.

– Mi újság van? Történt valami?

– Nem történt, hál’Istennek semmi. Minden megy úgy, mint eddig.

– És minket keresnek?

– Ki keresne két ilyen rongyos zsidót, meg a családját, már megbocsátanak ezért a kifejezésért. Örülnek, ha kevesebben vannak. Megnéztem az üzletét Mandel. Még egyben van, nem törték fel. A magáé Klein meg nemsokára ki lesz adva. A házmesterünk akar valamit nyitni benne.

– Ne adja ki neki, ha lehet.

– Ugyan miért ne Klein? Csak nem rejteget benne valamit?

– Mit rejtegetnék? Soha nem volt ott húsz fillér érték rejtegetve. Minden értéket mindig magamnál hordtam. Slézinger úr, annak a pasasnak a szeme nem áll jól, higgye el nekem. Ráadásul nyilas is. Bajt fog csinálni magának.

– Olyan mindegy, kinek adom oda. Aki fizet érte, vigye.

– De ez nem fog fizetni egy idő után, abban biztos lehet. És eleve ne vegye sértésnek, de egy bankvezérnek hiányozni fog az a pénz? Hagyja csak zárva, úgy a legjobb. Ne keresse magának a bajt, van az nélküle is.

Miközben a felnőttek így beszélgettek, Slézinger fia és a Klein gyerek félrevonultak szintén diskurálni. A Mandel gyerekek magukkal voltak elfoglalva nem nagyon érdekelte őket, hogy a két fiú mit susmorog együtt.

– Mesélj Gyuri, mi hír van.

– Semmi jó sajnos. Sokan örülnek ennek a langyos víznek, pedig hamarosan nagy katasztrófa lesz itt.

– Honnét veszed? Apámnak olyat mesélt a te apád, hogy nem kell bepánikolni. Kállay ki fogja húzni addig ezt a helyzetet, amíg az angolszászok ide nem érnek.

– Szicíliában újra sikerült a szövetségeseknek megvetni a lábukat. Sokan arra számítanak, hogy a Balkánon is valahol partra szálnak és akkor az oroszokkal harapófogóba teszik a németeket. Az orosz fronton lelassult az orosz előrenyomulás és lehet, hogy emiatt, de az angolszászok sem törik magukat. A német meg fogja szállni Magyarországot, mert stratégiailag fontos szerepet töltünk be ebben a helyzetben. Horthy hiába hadakozik kézzel–lábbal, esélytelen. Figyelj Tomi! Valamikor el kell innét jönnöd anélkül, hogy bárki is tudjon róla. Apám is készül kiköltözni, mert nem annyira hülye, mint ahogy mutatja. Ő is tudja, hogy pár hónap, és itt a vég. Átkozza magát, hogy még mindig itt téblábol, ment el. De nem az, az ember, aki hagy csapot–papot, pénzt, mindent, és menekül.

– Miért az én apám nem ezért maradt? Réges–rég Amerikában, vagy másutt lehetnénk, de ő sem akart pénz nélkül világgá menni. Pedig aztán minket nagyon is felvett a pénz. Akik itt maradtak mind ilyenek.

– Engem a többi nem tud érdekelni. Lehet, hogy önző vagyok, de én csak magamra, meg mint legjobb barátra, rád gondolok.

–  Nem lehetsz ennyire önző. Apád szó nélkül segít nekünk, és te a saját apádat kijátszanád?

–  Mit játszom ki? Mondtam neked, hogy ha rá várunk, akkor elvisznek minket robotra, amibe bele is halunk.

– Én meg nem akarom hagyni az öregeimet. Mi lesz velük nélkülem?

–  Érts meg valamit, amit nem látsz tisztán. Az életünkről van szó, és most minden érzelmet félre kell tenni. Minél többen vagyunk, annál kevesebb esélyünk marad a menekülésre. Ennyi ember egyszerre több, mint gyanús.

– Én nem megyek veled. Nem hagyom őket. Ha akarsz, menj el egyedül, nem foglak beárulni. Írd meg nekem, hogyan tudunk utánad menni, ha baj lesz. Én most képtelen vagyok erre.

– Elmondom neked, hogy mi az útvonal. Hűvösvölgyben van egy templom, egy kápolna. Oda bemész és keresed a László atyát. Ha kérdezi ki küldött, azt mondod a Megváltó. Utána ő majd útba igazít.

 

Weisz megpróbált ismét kapcsolatot teremteni Milánnal. Február vége volt és a kialakult hadi helyzet sajnos már nem tette lehetővé, hogy végigjárja ugyanazt a kacskaringós utat, mint a lányokkal. Azt tanácsolta különféle titkos összekötőkön keresztül, hogy lépjenek kapcsolatba azzal a gazdával, akinél üzemanyagot vettek fel, és a fiuk kint harcol a partizánokkal. Sajnos mivel se cím, se telefon nem volt, csak összekötök, akik vagy eljutottak a hírrel, vagy sem, kénytelenek voltak egyhelyben topogni és várakozni. Szinte mindenütt, minden nap változott a helyzet. Ami egyik nap a németek és a magyarok kezén volt, azt másnap visszafoglalták a partizánok.

– Az autóm fel van készítve és szereztem még plusz üzemanyagot is, de nem indulhatunk el vezető nélkül. Az idő sem kedvez, mert nagyon fagy. Ha kicsit felenged az időjárás és tisztább áttekinthető lesz a hadi helyzet is, neki kell vágnunk – töprengett Weisz.

– Igazad van – hagyta jóvá Bauer. – Úgy, hogy azt sem tudjuk, merre, meddig, jobb nem nekivágni az útnak.

– Ha romlana a helyzet, amitől én nagyon tartok, akkor el kell indulnunk azonnal, akár van vezetőnk, akár nincs. Legyetek készenlétben a nejeddel, mert előfordulhat, hogy teljesen váratlan helyzetben kell indulnunk. Milánnak sajnos igaza volt, amikor utoljára beszéltem vele. Akkor kellett volna menni és itt hagyni az egész kócerájt. Most már sajnos késő.

 

 

 

12.

 

Slézinger és családja február végén kiköltöztek a présházba. Gyuri és az apja még visszamentek a lakásba. A házmesterük, akinek közben kiadta Slézinger Kleinék üzletét, nagyon készségesen hajtotta végre Slézinger utasításit.

– Éles úr! Elutazunk pár napra a családdal vidékre. Vigyázzon addig itt mindenre. Senkit se engedjen be.

– Ne aggódjon Slézinger úr, minden rendben lesz itt.

– Esetleges változás esetén, ha nem tudunk időben hazajutni, értesítem magát telefonon.

Gyuri nem nagyon örült, hogy apja keresztülhúzta számításait. Pont a napokban tervezte, hogy kimegy Hűvösvölgybe, de a váratlan költözködéssel apja felborította előzetes terveit. Nem tudott kimenni az utcára sem, és iskolába sem járt már rendesen, mert apja nem engedte.

Útközben méltatlankodott.

– Minek csináltad ilyen fej nélkül ezt az egészet? Gondolod, hogy nem fognak megtalálni minket ott kint?

– Ugyan ki keresne minket a présházban? Senki nem tudja, hogy van. A pincében elég élelmiszert felhalmoztam, amivel nyárig kihúzzuk. Aztán majd valahogy szerzünk utánpótlást. Van pénzünk is meg ékszer is, ha már a pénznek nem lenne értéke, és a környéken ismerek egy–két gazdát, akik eladnak élelmet, ha kell.

– Ezzel nincs is bajom. Viszont ez az Éles nem tetszik nekem.

– Mi nem tetszik rajta? Hosszú évek óta nálunk dolgozik. Én adtam neki annó fedelet a feje fölé, és még munkát is kapott.

– Apám, nem figyeltél erre az emberre. Sok nyilassal láttam barátkozni, a szeme sem áll jól.

– Ugyanazt mondod te is, mint a Klein. Honnét tudod ezt? És ha láttad, hogy ilyenekkel van jóban, miért nem szóltál időben? Vagy csak most akarod gyanúsítani?

– Miért nem szóltam? Apám neked kéne tudni, kik vannak körülötted, és én nem vagyok még teljesen felnőtt, hogy tanácsokat adhatnék. Nem biztos, hogy elfogadtad volna azokat.

– Meghallgattalak volna és mérlegelem, amit mondasz. Most már mindegy. A házban nincsen már sok érték. Amit lehetett, pénzzé tettem. Amit meg elrabolnak, vigyék. De csak lesz benne annyi lojalitás irántam, hogy nem tesz ilyet.

– Az a legkevesebb, hogy kirabolnak minket. Én attól tartok, hogy utánunk jön a bandájával.

– Miért jönne? Azt sem tudja, hogy hová jöttünk. Amúgy meg az évek során, ha egyszer volt kint a présházban.

Közben lassan meg is érkeztek.

 

Gyuri nagyon idegesen járkált ide–oda. Tomi hiába próbálta szóra bírni, de egy idő után megunta és félrehívta.

– Apám a nyakunkra hozza a bajt.

– Mire gondolsz? Azt mondtad, kereket oldasz, hagysz csapot–papot.

– Mondtam, mondtam, de apám minden számításom keresztülhúzta. Ráadásul arra a szemét Élesre bízta a házat, akiről tudom, hogy egy szemét disznó, mert nyilasokkal mászkál. El kell mennünk innen, amíg lehet. Még talán segítségükre tudunk lenni, ha időben elmegyünk.  

– Velem kell jönnöd, ha akarsz, ha nem. Legalább egyikünknek el kell jutni az ellenállókhoz, hogy segítsenek megvédeni őket. Ma éjszaka indulunk.

– Hová, és mivel?

– A falu innét három kilométer, onnét meg csak van közlekedés vagy valami, hogy kijussunk Hűvösvölgybe.

Megvárták, amíg a három férfi leül sakkozni és ők gyorsan kisomfordáltak a házból. Hideg volt még, ámbár érezni lehetett a tavasz előszelét. A faluba gyorsan beértek, de ott már egy teremtett lelket sem találtak, aki esetleg útba igazíthatta volna őket.

– Most merre? – kérdezte az aggódó Tomi Gyuritól.

– Két választásunk van. Az első, hogy megkeressük a kocsmát, ahol ilyenkor még folyik az élet, vagy a második, hogy megyünk tovább, ki az országútra és ott majdcsak felvesz minket valaki.

Az utóbbi mellett döntöttek. Szerencséjük volt, mert egy félórányi gyaloglás után felvette őket egy teherautó, ami Budapestre tartott. Valahol a Széna–tér környékén tették le őket.  Villamossal kijutottak Hűvösvölgybe és meg is találták a templomot. Várakozniuk kellett, mert László atya nem volt a plébánián. Amíg várakoztak rá, megkínálták őket egy kis ennivalóval.

– Ki küldött hozzánk titeket fiatal barátaim, kérdezte az időközben visszaérkezett László atya.

Gyuri elmesélte, hogy ismer valakit a Keresztény Zsidó tanácsból és ő javasolta, hogy keressék fel őt.

– Egyelőre itt maradtok. Holnap vasárnap, nem tudok semmi érdemlegeset tenni. De hétfőn intézkedem azonnal. Itt nálam sokáig nem lehettek, de majd gondoskodom róla, hogy vagy Pannonhalmára, vagy Győrbe elvigyenek titeket.

– Egy dolgot kérnénk még László atya. A szüleink és még egy másik család gyerekekkel kint bujkálnak egy Budafoktól három kilométerre levő elhagyatott présházban. Egy fiú és két lány. Ha tudna rajtuk segíteni, mert veszélyben vannak.

– Megpróbálom fiaim, de biztosat nem ígérhetek.

– Előre is köszönjük önnek.

 

 

13.

 

Késő este volt már, amikor szülők felfedezték a két fiú váratlan eltűnését.

– Hova a fenébe mehettek?

– A fiam beszélt nekem valami boxolóról, akit a Gyuri is ismert. Még ’43 –ban bementek egy nyilas gyűlésre és szétpofozták a nyilasokat.

– A nevét tudja, Klein?

– Nem tudok semmi többet sajnos. Valami szervezet lehet, akik mentik a zsidó musszosokat meg eleve a zsidókat. Valami közös keresztény–zsidó szervezet.

– Maga nem tud semmit sem – korholta Slézinger.

– Én ugyan annyit tudok, mint maga Slézinger úr. A különbség csupán annyi, hogy az én fiam szólt nekem.

– Legalább azt tudná, hogy találkoztak–e egyáltalán ezzel a boxolóval, vagy sem. És ha igen, akkor hol?

– Abban biztos vagyok, hogy nem találkoztak vele, mert a Tominak kategorikusan megmondtam, nem engedem Gyurival barátkozni, ha el mernek menni, akár egy találkozóra is ezzel a box–bajnokkal. Tomi biztosan nem találkozott vele. Sőt meg is fenyegettem, hogy magát is értesítem, milyen körökbe jár a Gyuri.

– De nem értesített és nem is beszélt erről.

– Már nem volt rá módom.

– Most csak azt mondja meg, mi a jófenét csináljunk. Ez a két felelőtlen tacskó itt hagyott minket. Csak ne kerüljenek bajba valahol, az ráadásul óhatatlan ránk szabadítja a csendőröket. Szóval számíthatunk látogatókra az elkövetkező időben.

– Duplán is Sléziger úr.  Lehet, hogy a gyerekek sikeresen eljutnak oda, ahova akarnak. Mind a kettő elég talpraesett. Viszont a maga Éles házmestere engem sokkal jobban izgat. Nehogy az jöjjön esetleg ide a bandájával, mert akkor sok jóra nem számíthatunk.

– Akkor most mi legyen? – szólt közbe Mandel is. – Menjünk innét tovább valamerre? Hová? Ennyien nem is férünk be az autóba, és ugyan már, hová is mehetnénk?

– Nekem még lenne ismeretségem – szólt Slézinger –, de ki tudja, hogy viszonyulna–e ahhoz, hogy még másik öt emberről kell gondoskodni. Sokan vagyunk na. A feleségemmel esetleg mi előre mehetnénk, és ha rendben van minden, magukért jönnék.

– Maga nem megy sehova sem Slézinger! – robbant ki Klein. – Maradunk együtt. Várjunk pár napot, hátha visszajönnek a fiuk és hoznak valami nem várt segítséget is.

 

Másnap vasárnap volt. Még aludt szinte az ország, de álmából hamar fel lett riasztva. A német csapatok megkezdték Magyarország katonai megszállását. Pillanatok alatt elfoglalták a stratégiai fontosságú helyeket. Ellenállásról szó sem lehetett. Horthy képtelen lett volna akár egy zászlóaljnyi embert is kiállítani a németek ellen. Sokan javasolták szűk környezetében, hogy aki még fegyverforgató, azokat fegyverezze fel, de erről hallani sem akart. Volt még egy dolog, ami Horthy kezeit megkötötte. Az egyik fiát a németek elrabolták egy szőnyegbe csavarva. Tették ezt azért, hogy ezzel is zsarolni tudják a kormányzót, ha esetleg nem lenne hajlandó az utasításaikat követni. Szabad út nyílt a magyar zsidóság deportálására, akárcsak a többi megszállt országban.

 

 

 

14.

 

Weisz és Bauer feszülten figyelték a rádió utasításait

– Mit csináljunk most Bauer? Képtelen vagyok dönteni. Holnap már semmi esetre sem mehetünk be a gyárba. Azt ajánlom, hogy várjunk estig, amíg stabilizálódik a helyzet valamelyest. A gond az üzemanyag. A határig, illetve egy kicsivel utána biztos elég. Na de utána?

– Ameddig kibírja, megyünk kocsival és onnét meg gyalog. Szerintem ezzel az autóval csak felhívjuk magunkra a németek és a nyilasok figyelmét.

– Ebben igazad van, de ezzel gyorsabb a mozgásunk. Feltéve, hogy át tudunk még jutni ezekkel a papírokkal, amink van, a német és nyilas ellenőrző pontokon, amiket már biztosan kialakítottak.

– A gyárat hadiüzemnek nyilvánították. Ezt igazolva kis szerencsével átengednek minden ellenőrzésen.

– El kell jutnunk legalább Szegedig, onnét valahogy majd a Jugoszláv területre, feltéve, ha lesz valami segítségünk is.

– Kikre számíthatunk Ernő? Pusztán saját magunkra. Csak annyi szerencsénk legyen, hogy kapcsolatba tudjunk lépni Milánnal!

   

– Ágnes, hallottad a legfrissebb híreket?

– Sajnos igen. Megszállták a németek Magyarországot.

– Most már végképpen nem fogunk semmi hírt sem kapni a szüleinkről, eddig sem sokat, de mostantól aztán végképpen semmit.

– Tudod, nem is az a szomorú abban, hogy el kellett szakadjunk tőlük, hanem ez a bizonytalanság. Vajon mi lehet velük? Élnek még, és próbálnak utánunk jönni? Azt sem tudják szerintem, hogy merre, hol vagyunk. Másfél, két hónapja semmit se tudunk róluk és fordítva.

– Nem tudnánk valahogy megkeresni Milánt?

– Erre már én is gondoltam, de hogyan? Ki tudja, merre van ő is. Hallottam azért még valamit. Nem mintha segítene rajtunk, ámbár ki tudja. A németek az egész orosz fronton visszavonulni kényszerültek. A szövetségesek kicsit lelassultak mióta partra szálltak Szicíliában, de lassan ők is újra támadásba fognak lendülni. Valahogy kimaradhatott volna Magyarország az utolsó felvonásból.

Ágnes és Judit valahol a hegyekben voltak a már szabad Jugoszláviában. Európa szinte valamennyi megszállt országából voltak itt velük egykorú gyerekek. Nem nagyon érezték itt a háború borzalmait, mert felügyeletüket, irányításukat szintén fiatalok csinálták, akik csak pár évvel voltak idősebbek, mint ők. A nehézség az volt, amit az idősebbek nap, mint nap kénytelenek voltak megoldani. A kicsik naponta sírva panaszkodtak, hogy hol a papa vagy a mama. Hiába volt a sok közös foglalkozás és sok program, ez naponta gond volt. Ágnesre és Juditra is rábíztak kicsiket, akikkel nekik kellett foglalkozni. A tábor vezetője egy palesztinai férfi volt, aki az angol hadseregben vállalt szolgálatot. Érdekes ember volt, mert vagy hat nyelven beszélt, köztük magyarul is. Joshuának hívták, de csak egyszerűen Joshnak szólította mindenki. Josh igyekezett mindenkivel foglalkozni, de mindenütt ő sem lehetett, és mindenkinek a problémáját nem tudta külön–külön kezelni. Azért igyekezett a nehezebb ügyeket különvenni az általánosoktól.

– Judit, meg kell keresnünk Josht. Szerintem, valamit tud majd mondani, hogy mi lehet Magyarországon. Még az sem elképzelhetetlen, hogy tudja, hol van Milán.

– Nincs más lehetőségünk. Nemsokára végzek itt és akkor együtt meg is kereshetjük.

Ebéd után, amikor kevesebb volt már a feladat felkeresték Josht.

– Miben segíthetek lányok? – fogadta őket jó magyaros kiejtéssel.

– Hallottuk a híreket. A szüleink ott vannak még valószínüleg Budapesten. Nagyon hosszú ideje már, hogy semmi hírünk nincs róluk. Tudna valamit nekünk segíteni? Talán meg tudná keresni azt a férfit, aki ide hozott minket, Milánnak hívják. Néha–néha ő hozott nekünk friss híreket, de hosszú ideje nem láttuk őt.

– Sokat nem tudok segíteni. Magyarországgal most már végképp megszakadt minden kapcsolat. Vannak különféle útjaink, amik titkos, katonai jellegűek. Menekíteni azonban már nem maradt semmi szabadon utunk. Van pár szervezet, akik felvállalták már most, hogy ahol tudnak, segítenek, de az együttműködés még nincs organizálva. Amint valamelyest stabilizálódott ott a helyzet, akkor lesz erre mód. Sok a menekült ott is, és most abszolút bizonytalan helyzetbe kerültek. Akik azt gondolták, hogy megúszták a deportálást és a háború további borzalmait, azoknak most újra ott az iszony. Nem tudok nektek mit mondani. Ha lesz majd valamilyen fix és működőképes kapcsolatom, természetesen szólok nektek. Addig is legyetek türelemmel. Sajnos nem ti vagytok egyedül ilyen helyzetben, de ezt tudjátok nélkülem is. Rajtatok kívül még egy tucat más magyar is van itt. Ti budapestiek vagytok, ha jól tudom

– Igen, Budapestről jöttünk ide.

– Pár napon belül, ha valamit megtudok, megkereslek benneteket. 

  

Gyuri és Tomi vasárnap reggel fura zajokra ébredtek. Eleve szokatlan volt számukra, hogy a templom egy lekerített részében szállásolták el őket többedmagukkal. Lehettek vagy húszan, harmincan, idősek, fiatalok és középkorúak vegyesen. Többen is felébredtek a zajokra.

– Mi lehet ez Gyuri? Én úgy hallom, katonák.

– Miért lennének itt katonák? Eddig minden háborúban tisztelték a templomokat a harcoló felek. Akik a falakon belül húzták meg magukat, azokat nem bántották.

– Sajnos nem mindig – szólt bele egy középkorú férfi a beszélgetésbe. – Volt olyanra példa, hogy be ugyan nem mentek, de a bent levőkre rágyújtották a templomot.

A tanakodásnak László atya felbukkanása vetett végett.

– Maradjon mindenki nyugalomban. Ma reggel német csapatok szállták meg Magyarország területét. Mindenki őrizze meg nyugalmát. Akik itt vannak, azokért a Szentszék, a Vatikán vállal minden felelősséget.

Az embereket elfogta a félelem. Nagyobbrészt zsidó származásúak kerestek itt menedéket, de éppen elég katonaszökevény, meg más okból oltalmat kereső is itt próbálta meghúzni magát.

– Gyuri, mi lesz most velünk? Itt fogunk megrohadni. Se ki, se be most már. A szüleink meg ott kint a présházban.

– Tomi, nem kell ennyire sötéten látnod. Az utolsó 24 órában értünk ide. Most képzeld el, ha nem indulunk el? Az a hely kiesik minden nagyobb út vonzásköréből, de akkor sem biztonságos hely. Bármikor arra tévedhetnek csapatok és azok nincsenek tekintettel senkire, semmire.

– Nem lett volna mégis jobb ott maradnunk a szüleink miatt?

– Csak nyűgnek lennénk ott, meg kenyérpusztítónak. Mondtam neked, hogy kisebb csoportokban könnyebb a mozgás. Valahogy majdcsak elboldogulnak. Még az is lehet, hogy réges–rég továbbálltak, miután észrevették az eltűnésünket.

– Ugyan már, hová? Ott van víz és némi élelem is a pincében. Na meg apámat ismerve, az egyszem rádiót is kicipelte, hogy hallgathassa a BBC esti adásait.

– Mihez kezdünk most? Egy darabig innét élő ember nem teheti ki a lábát. Egyrészről a németek miatt, mert ismerve őket hasonlóan a szomszéd országokhoz, majd itt is összefogdossák a zsidókat.

– Horthy nem fogja engedni!

– Törődnek is vele, azt gondolod? Napokon belül a nyilasok veszik át az ország irányítását. Nem azért, mert ezt én mondom.

László atya odaszólt Gyurinak, aki nem messze állt tőle.

– Gyertek velem a sekrestyébe, beszélni szeretnék veletek.

Követték az atyát, ahova vezette őket.

– El kell intéznem, hogy az idősebbek és a fiatalok minél előbb eljuthassanak Győrbe, a püspök úrhoz. Ott több is a hely, meg biztonságosabb. Itt ki tudja még, mi lesz. A főváros jó darabig nem biztonságos hely senki számára sem. Összeállítom majd a csoportot és igyekszem minél előbb útnak is indítani az embereket. Van egy rozoga autóbusz a városmajori templomnál, ami a tulajdonunkat képezte, illetve reméljük, még képzi. Üzemanyagot kell szerezni hozzá, és azzal talán valahogy eljuthattok Győrbe, illetve Pannonhalmára.

– Nem lehetne, hogy valamelyikünk kimenjen innét, hogy a családot is valahogy idehozza?

– Ez nem börtön fiam. Akkor jössz, akkor mész, amikor csak akarsz, de a templom területén kívül nem tudok már semmilyen védelmet sem adni senkinek.

 

/folyt. köv./

25látogató,1mai

Szerző Avi Ben Giora. 451 írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.

4 Komment

Hagyj üzenetet