Rusvai Mónika : A táltos csikó

Egyszer volt, hol nem volt, még az Üveghegyen innen, volt a világon egy tágas pusztaság. Ennek a pusztaságnak egy h?vös szegletében kerek erd? lombját borzolta a négy anyaszél. Az erd? napkeleti oldalán éltek a puszta fiai. Ott legeltették fehér gyapjú nyájukat, ott dübögtek tarsi sörény? lovaik. A vén tölgyek alatt sátrak állottak. Asszonyok serénykedtek körülöttük, gyerekek rakoncátlankodtak a bokrok fordulójánál. Volt közöttük két fiúcska, akiknek a többieknél jobban bodorodott a hajuk és fényesebben csillogott a szemük. Az egyik mentéjét pirossal hímezték, a másikét kékkel. Az egyiket Bojtának hívták, a másikat Csegének. ?k voltak a pusztai fejedelem fiai. Éppen tízszer hullott le az erd? lombja a születésük óta.

      Abban az esztend?ben történt pedig, hogy egy táltos bukkant fel a pusztában. Senki sem tudta honnan jött, senki sem tudta, hova tartott. Csak felbukkant egyszer a sátrak között, s b?vös igékkel meg varázsos füvekkel betegeket gyógyított, bölcs meséivel gyermekeket tanított.

      Piszkálta Bojta orrát a kíváncsiság er?sen. Ugyancsak gy?zködte öccsét, hogy lessék meg, merrefelé lakhat a különös idegen. Addig-addig, hogy Csege beleegyezett. Már éppen alkonyodott, amikor a vén táltos felállott a tábort?zt?l, s hosszú botját az erd? felé fordította. A bokrok alatt nesztelen követte a két fiúcska. Már mélyen benn jártak a fák között, amikor egy kis tisztásra értek. Ott állott egy nagy, kerek sátor. Megtorpant az öreg, s a két ujjával éleset füttyentett. Hát lássatok csodát, félrebillent menten a sátorlap, s kidugta a fejét egy csillagos homlokú táltos csikó. Ahogy odatáncolt a gazdája elé, pirosat villant dús sz?rén az alkonyi nap.

      Hej, nem látott még ilyen szépet soha a két fiúcska! Er?sen megkívánták a táltos csikót játszópajtásnak. Hanem a nap már hazafelé tartott, nekik is vissza kellett indulniuk sátrukba. Üggyel-bajjal találtak csak ki a sötéted? erd?b?l.

      Másnap reggel így szólott Bojta:

      – Mondok, én neked valamit, te Csege. Amíg a nap az égen jár, itt van az öreg táltos az erd?szélen, látogassuk meg addig a sátrát, játszadozzunk el a táltos csikóval. Aztán mire hazatér, nem leszünk már sehol sem.

      Csege beleegyezett, ? is szerette volna már látni a táltos csikót. Mentek, mendegéltek, sehogyan sem lelték az utat a s?r? erd?ben. Jó darab id? múlva azután mégiscsak megpillantották a tisztást. Ott játszadozott a táltos csikó a zöld selyemf?ben. Megörült a két fiúcska! Nekieredtek, szaladtak a csikóval fel s alá a réten. Mikor ebben elfáradtak, gondolt egyet Bojta, s felugrott a lovacska hátára, megkapaszkodott a sörényében. Megijedt erre a táltos csikó! Rázta volna le magáról a kisfiút, de Csege akkor már a farkába csimpaszkodott. Táncolt a kicsi pejkó, nyihogott keservesen.

      Éppen akkor ért haza az öreg táltos, s látja, mint kínozzák az ? lovacskáját. Nagy haragra gerjedt, s így kiáltott:

      – Rút lóköt?t érjen szégyen, táltos csikóm dísze légyen!

      Amint ezt kimondta a két fiúcska abban a szempillantásban pántlikává változott. Bojtából piros pántlika lett a csikó sörényében, Csegéb?l kék pántlika a csikó borzas farkában. Azzal a táltos, mint aki jól végezte dolgát, bevezette a csikót a sátorba, megetette, ölébe vette, úgy altatta el. Másnap az öreg már kora reggel útnak indult. A csikó magára maradt a sátorban. Egyszer csak hallja, hogy dalolni kezd a kék pántlika:

Anyám nem lát többé engem
Kék pántlika lett bel?lem
Hullatja ? gyöngy könnyeit
Hogy nem lelé gyermekeit
Táltos ?ket megb?völte
Ló sz?ribe elrejtette
Jaj, hiába várja, várja
Két szép fiát nem találja

      A piros pántlika meg csendesen szipogott hozzá.

      Megszólalt erre a táltos csikó:

      – Jól figyeljetek, pántlikák, mert hallottam panaszotokat. Tudjátok meg, hogy én az öreg táltos kicsi fia vagyok. Atyám rejtett csikób?rbe, hogy rosszakarómtól megvédjen. Vissza tudlak változtatni titeket emberfiakká, de jótett helyébe jótettet várok. Meguntam már tarsi sörényem, dobbanó patáim, szép veres sz?römet. Ha visszanyertétek eredeti alakotokat, elmondom nektek, mint cselekedjetek, hogy én is újból fiúcska lehessek.

      Mit volt mit tenni, a pántlikák beleegyeztek. Megszólalt akkor a táltos csikó:

      – B?vös ige semmis légyen, két legényke el?lépjen!

      Amint ezt kimondta, mindjárt ott állt mellette Bojta pirossal hímzett mentében, s Csege kékben. Így szólt akkor a táltos csikó:

      – Találtok a rét szegletében egy hetvenhét esztend?s tölgyfát. Annak a tövében varázsf? n?. Ha azzal megsuhintjátok a csillagot a homlokomon, menten visszaváltozom.

      Szaladt a két fiúcska, s úgy cselekedtek, amint a csikó meghagyta nekik. S lássatok csodát, amint a b?vös f? a lovacska homlokát érintette, menten fiúvá változott. Olyanforma lehetett a gyermek, mint ?k maguk. Nagy, sötét haja volt, mint a csikó sörénye, égre pillantó szemei, rézzel szegett mentéje. S a homlokán egy picike csillagos jegy.

      Azt mondta akkor Bojta:

      – Segítettél rajtunk, mi is segítettünk rajtad. Immár egymásnak bajtársai lettünk, míg a világ s hét nap. Áruld el hát a nevedet!

      A táltos fiúcska lesütötte a szemét. Éppoly szelíd volt embernek, mint pej lovacskának.

      – Az én nevem Göncöl.

 

Legutóbb szerkesztette - Rusvai Mónika