Rusvai Mónika Szerző
Vezetéknév
Rusvai
Keresztnév
Mónika
1 év 1 Komment

Charles Dickens: A Child’s Dream of a Star cím? novellája

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Ez a kisfiú sokfelé kószált, s ezernyi dolgon törte apró fejét. Volt neki egy testvérkéje, egy kisleány, a kisfiúnak elválaszthatatlan társa. ?k ketten egész nap csak csodálkoztak. Ámulatba ejtette ?ket a virágok szépsége, az ég kékje s magas boltozata, a ragyogó víz mélye; és annak az Istennek a jósága és ereje, aki teremt?je volt ennek a gyönyör? világnak.

         Olykor azt kérdezgették egymástól: „Vajon, ha minden kisgyerek meghalna a földön, szomorúak lennének a virágok, a vizek és az ég?” Hitték, hogy azok lennének. A bimbók a virágok gyermekei, a domboldalról lefutó csermelyek a víz gyermekei, s a legkisebb ragyogó pötty az égen, mely bújócskát játszik az éjjel, nem más, mint a csillagok gyermeke, és éppen ezért valamennyien gyászba borulnának, ha játszótársaik, az ember gyermekei nem lennének többé.

         Volt egy tisztán fényl? csillag, amelyik el?bb jött föl az égre társainál, a templomtorony közelében, a sírok fölött. Úgy gondolták, hogy ez az egy csillag nagyobb is, szebb is az összes többinél, és minden este kéz a kézben figyelték az ablakból. Amelyikük el?bb észrevette, felkiáltott: „Látom a csillagot!”. Gyakran egyszerre kiáltottak, annyira jól tudták, mikor és hol kell felbukkannia az égen. Így hamarosan olyan jó barátságba kerültek a csillaggal, hogy minden este lefekvés el?tt még egyszer kinéztek az ablakon, hogy jó éjt kívánjanak neki, s miel?tt álomba merültek volna, azt mondták: „Isten óvja a csillagot!”

         Ám amikor a kisleány még nagyon fiatal volt – ó, mennyire fiatal! –, megbetegedett, és annyira legyengült, hogy többé nem tudott esténként az ablakba állni. Akkor a kisfiú egyedül figyelte az eget, és amikor meglátta a csillagot, megfordult, és azt mondta a türelmes, sápadt arcnak az ágyban: „Látom a csillagot!” Erre az arc elmosolyodott, és egy pici, vékony hangocska azt mondta: „Isten óvja fivéremet és a csillagot!”

         És eljött az id? – ó, milyen hamar! –, amikor a gyermek egyedül állt az ablakban, és az ágyban nem volt ott az arc, és egy picike sír volt a sírok között, ami korábban nem volt ott, és a könnyeken át a kisfiú úgy látta, a csillag hosszú sugarakat bocsát le hozzá.

         Olyan fényesek voltak ezek a sugarak, hogy olybá t?nt, mintha egy ragyogó utat formálnának a földr?l a mennybe, és amikor a kisfiú lehajtotta fejét magányos ágyában, a csillagról álmodott. Azt álmodta, hogy amint ott fekszik, emberek egész sorát látja a csillagfény tündökl? útján haladni angyaloktól vezetve. És a csillag, kinyílva, a fény csodálatos világát tárta elé, ahol még több angyal várta, hogy fogadhassa az érkez?ket.

         Ezek az angyalok a csillaghoz kísért emberek felé fordították fényl? szemüket, néhányan közülük kiléptek a hosszú sorokból, az emberek nyakába borultak, gyengéden megcsókolták ?ket, majd elindultak velük, végig a fény sugárútjain, és annyira boldogok voltak így együtt, hogy az ágyában fekv? kisfiú az örömt?l könnyezett.

         Azonban sok olyan angyal volt, aki nem tartott velük, és ezek közül a kisfiú felismerte az egyiket. A türelmes arc, mely egykor az ágyon hevert, most megdics?ülten ragyogott, a kisfiú szíve mégis megtalálta húgocskáját az angyalok százai közt.

         Az angyallá vált kisleány a csillag bejáratának közelében ácsorgott, és megkérdezte azoknak az angyaloknak a vezérét, akik idehozták az embereket:

         – Eljött a fivérem?

         És az angyal nemmel válaszolt.

         A kisleány reménykedve megfordult, mire a kisfiú kitárta karjait, és így kiáltott:

         – Ó, húgocskám, itt vagyok! Vigyél magaddal!

         Akkor a kisleány felé fordította fényl? szemeit, és éjszaka volt, a csillag fénye bekúszott a szobába, és hosszú sugarakra tört a kisfiú könnyein át.

         Attól az órától fogva a gyermek úgy nézett a csillagra, mint az otthonára, ahova hazamehet, amikor elérkezik az ideje, és úgy gondolta, hogy nem egyedül a földhöz tartozik, hanem a csillaghoz is, mivel ott van angyallá vált húgocskája.

         Egy gyermek született, hogy fivére legyen a kisfiúnak, ám amikor még olyan kicsi volt, hogy szólni sem tudott, kinyújtóztatta kis testét az ágyon, és meghalt.

         A kisfiú ismét a kitárult csillagról álmodott, az angyalok karával, az emberek soraival és a sorban álló angyalokkal, akik fényl? szemüket az érkez? emberek arcára fordítják.

         Kérdezte a húgocskája a vezérl? angyalt.

         – Eljött a fivérem?

         És az angyal így felelt:

         – Nem ? jött, hanem a másik.

         Amikor a kisfiú meglátta fivérét a húga karjai között, így kiáltott:

         – Ó, húgocskám, itt vagyok! Vigyél magaddal!

         Erre a kisleány megfordult, rámosolygott, és a csillag ragyogott.

         A kisfiú fiatalemberré érett, és éppen a könyvelésébe mélyedt, amikor egy öreg cseléd jött hozzá, és így szólt:

         – Édesanyád nincs többé. Áldását hozom az ? kedves fiának.

         Akkor éjjel újra látta a csillagot az angyalokkal és emberekkel. Kérdezte a húgocskája a vezérl? angyalt:

         – Eljött a fivérem?

         És az angyal így felelt:

         – Édesanyád jött el!

         Nagy örömujjongás futott szét a csillagon, hiszen az anya újra találkozhatott két gyermekével. Erre az egykori kisfiú kitárta karjait, és így kiáltott:

         – Ó, anyám, húgocskám, fivérem, itt vagyok! Vigyetek magatokkal!

         Azt felelték neki:

         – Még nem.

         És a csillag ragyogott.

         A valaha volt kisfiúnak már kezdett ?szbe fordulni a haja, a t?z mellett üldögélt székében, elnehezülve a gyásztól, könnyáztatott arccal, amikor a csillag még egyszer kitárult el?tte.

         Kérdezte a húgocskája a vezérl? angyalt:

         – Eljött a fivérem?

         És az angyal így felelt:

         – Nem ?, hanem hajadon leánya.

         És az egykori kisfiú látta nemrég elvesztett leányát égi lényként állni három társa közt. Így szólt:

         – Leányom feje húgocskám kebelén, karja anyám nyakát öleli át, lábainál a rég eltávozott csecsem?, és én mégis el tudom viselni az elválást. Legyen áldott az Úr!

         És a csillag ragyogott.

         Végül az egykori gyermekb?l öregember lett, valaha sima arca ráncossá vált, lépte lassú lett és bizonytalan, háta meghajolt. Egy éjjel, amint az ágyában feküdt, és gyermekei körülötte álltak, felkiáltott, ahogy akkor régen:

         – Látom a csillagot!

         S a gyermekei odasúgták egymásnak:

         – Haldoklik…

         ? így felelt:

         – Igen, haldoklom. A kor lehullik rólam, akár a ruha, és én gyermekként indulok a csillag felé. És most, atyám, köszönöm neked, hogy annyiszor megnyitottad már csillagod, hogy befogadja szeretteimet, akik várnak reám!

         És a csillag ragyogott, és ragyog azóta is a sírja fölött.

 

Charles Dickens

A Child’s Dream of a Star

THERE was once a child, and he strolled about a good deal, and thought of a number of things. He had a sister, who was a child too, and his constant companion. These two used to wonder all day long. They wondered at the beauty of the flowers; they wondered at the height and blueness of the sky; they wondered at the depth of the bright water; they wondered at the goodness and the power of GOD who made the lovely world.

They used to say to one another, sometimes, Supposing all the children upon earth were to die, would the flowers, and the water, and the sky be sorry? They believed they would be sorry. For, said they, the buds are the children of the flowers, and the little playful streams that gambol down the hill-sides are the children of the water; and the smallest bright specks playing at hide and seek in the sky all night, must surely be the children of the stars; and they would all be grieved to see their playmates, the children of men, no more.

There was one clear shining star that used to come out in the sky before the rest, near the church spire, above the graves. It was larger and more beautiful, they thought, than all the others, and every night they watched for it, standing hand in hand at a window. Whoever saw it first cried out, ‘I see the star!’ And often they cried out both together, knowing so well when it would rise, and where. So they grew to be such friends with it, that, before lying down in their beds, they always looked out once again, to bid it good night; and when they were turning round to sleep, they used to say, ‘God bless the star!’

But while she was still very young, oh, very, very young, the sister drooped, and came to be so weak that she could no longer stand in the window at night; and then the child looked sadly out by himself, and when he saw the star, turned round and said to the patient pale face on the bed, ‘I see the star!’ and then a smile would come upon the face, and a little weak voice used to say, ‘God bless my brother and the star!’

And so the time came all too soon! when the child looked out alone, and when there was no face on the bed; and when there was a little grave among the graves, not there before; and when the star made long rays down towards him, as he saw it through his tears.

Now, these rays were so bright, and they seemed to make such a shining way from earth to Heaven, that when the child went to his solitary bed, he dreamed about the star; and dreamed that, lying where he was, he saw a train of people taken up that sparkling road by angels. And the star, opening, showed him a great world of light, where many more such angels waited to receive them.

All these angels, who were waiting, turned their beaming eyes upon the people who were carried up into the star; and some came out from the long rows in which they stood, and fell upon the people’s necks, and kissed them tenderly, and went away with them down avenues of light, and were so happy in their company, that lying in his bed he wept for joy.

But, there were many angels who did not go with them, and among them one he knew. The patient face that once had lain upon the bed was glorified and radiant, but his heart found out his sister among all the host.

His sister’s angel lingered near the entrance of the star, and said to the leader among those who had brought the people thither:

‘Is my brother come?’

And he said ‘No.’

She was turning hopefully away, when the child stretched out his arms, and cried, ‘O, sister, I am here! Take me!’ and then she turned her beaming eyes upon him, and it was night; and the star was shining into the room, making long rays down towards him as he saw it through his tears.

From that hour forth, the child looked out upon the star as on the home he was to go to, when his time should come; and he thought that he did not belong to the earth alone, but to the star too, because of his sister’s angel gone before.

There was a baby born to be a brother to the child; and while he was so little that he never yet had spoken word, he stretched his tiny form out on his bed, and died.

Again the child dreamed of the open star, and of the company of angels, and the train of people, and the rows of angels with their beaming eyes all turned upon those people’s faces.

Said his sister’s angel to the leader:

‘Is my brother come?’

And he said, ‘Not that one, but another.’

As the child beheld his brother’s angel in her arms, he cried, ‘O, sister, I am here! Take me!’ And she turned and smiled upon him, and the star was shining.

He grew to be a young man, and was busy at his books when an old servant came to him and said:

‘Thy mother is no more. I bring her blessing on her darling son!’

Again at night he saw the star, and all that former company. Said his sister’s angel to the leader.

‘Is my brother come?’

And he said, ‘Thy mother!’

A mighty cry of joy went forth through all the star, because the mother was re-united to her two children. And he stretched out his arms and cried, ‘O, mother, sister, and brother, I am here! Take me!’ And they answered him, ‘Not yet,’ and the star was shining.

He grew to be a man, whose hair was turning grey, and he was sitting in his chair by the fireside, heavy with grief, and with his face bedewed with tears, when the star opened once again.

Said his sister’s angel to the leader: ‘Is my brother come?’

And he said, ‘Nay, but his maiden daughter.’

And the man who had been the child saw his daughter, newly lost to him, a celestial creature among those three, and he said, ‘My daughter’s head is on my sister’s bosom, and her arm is around my mother’s neck, and at her feet there is the baby of old time, and I can bear the parting from her, GOD be praised!’

And the star was shining.

Thus the child came to be an old man, and his once smooth face was wrinkled, and his steps were slow and feeble, and his back was bent. And one night as he lay upon his bed, his children standing round, he cried, as he had cried so long ago:

‘I see the star!’

They whispered one another, ‘He is dying.’

And he said, ‘I am. My age is falling from me like a garment, and I move towards the star as a child. And O, my Father, now I thank thee that it has so often opened, to receive those dear ones who await me!’

And the star was shining; and it shines upon his grave.

-THE END-

 

 

 

 

10 év 5 komment

         A felüljáró árnyékában feküdt, egy rozzant kanapé és egy kiszolgált h?t?szekrény takarásában. Dübörögtek fölötte az autók. Megvárta, amíg a nap lenyugodott, és már csak az aszfalt okádta magából a meleget. Elindult. Er?sen húzta a lábát, ez emlékeztette arra, hogy kerülje a kóbor kutyákat. Hiába azonban minden fájdalom, muszáj volt elhagynia rejtekhelyét, mert már napok óta nem volt mit ennie. Sarokról sarokra surrant, az árnyékos közöket járta, ahol mogorván meredtek egymásra a málló t?zfalak. Nem mert a megszokott útra térni, megrémült minden neszre, s érezte, hogy nehezen bírják már a lábai. Még valahogy elhúzta magát a templomkertet szegélyez? bokrok tövéig, s ott lerogyott.

         Amikor a hold feljött az égre, a templom fel?l egy magas, fehér szakállú öregúr érkezett, ? találta meg. Megsajnálta a fiatal rókát, és a karjába vette. Felébredt arra a róka, de sem harapni, sem menekülni nem maradt ereje. Csak nézett az öregre nagy, aranyszín szemekkel.

         Az így szólt hozzá:

         – Bizony, kicsi róka, megesett rajtad a szívem, nem bírom nézni a szenvedésedet. Kívánj hát t?lem valamit, s ígérem, reggelre teljesül majd a kérésed.

         Megértette ebb?l a róka, hogy nem közönséges emberrel van dolga. Azt felelte:

         – Róka vagyok, kínoz az éhség, meg a kutyák marása. Nem tudom többé elviselni a fájdalmat. Változtass engem emberré, mert az embernek annyi étele van, hogy még el is dobhat bel?le, a kutyákat pedig szolgájává tette.

         Szomorúan mosolygott erre az öregúr, de megígérte, hogy teljesíti a kívánságot. Visszafektette a rókát bokrok aljára, ahol a kimerült állatot hamarosan elnyomta az álom.

         Másnap hajnalban arra ébredt, hogy fázik. Nem volt többé vörös bundája, csupán egy vékony, fehér ruha takarta testét. Percekig csodálta magát. Egészen fehér volt a b?re, rózsaszín?ek a körmei, hószín almák a mellei, tömött vörös a haja. Meghempergett a f?ben, kinyújtózott, lábra állt. Végre könny? volt a teste, nem viselte többé a kóbor kutyák fogának nyomait.

         Rohant, rohant keresztül a templomkerten. Érezte, hogy talpának vékony b?rét felsértik az apró gallyak, kavicsok, de nem tör?dött vele. Még emberi orrával is világosan érezte az étel szagát. Hogy mit m?velt ezután, azon minden jóérzés? ember megbotránkozhat, aki nem volt korábban maga is róka.

         Ételt lopott, mégpedig mindenhonnan, ahonnan csak tudott. Bár nem ismerte az emberek szokásait, arra hamar rájött, hogy ha egyszer megfogott valamit, akkor azonnal el kell illannia, ha nem akar úgy járni, mint a kóbor kutyákkal. Mivel azonban az ételszerzésnek ez a módja csak annyiban különbözött korábbi életmódjától, hogy új alakjában közelebb merészkedhetett az emberekhez, hamar megszerette, a ruganyos fehér testben pedig öröm volt a futás. Egyszer sem kapták el.

         Aznap – életében el?ször – jóval többet evett, mint amire feltétlenül szüksége lett volna. Csak hevert megszokott helyén, a felüljáró alatt. Amíg róka volt, addig csupán valami elégedettségfélét érzett, amikor nem kínozta az éhség. Most, emberb?rben, azt gondolta magáról, hogy boldog. Kinyújtóztatta tagjait, s többé nem tör?dött zajokkal, neszekkel, veszéllyel.

         Napokig élvezte ezt az életet. Rókamód surrant, és hol itt, hol ott lopott ételt magának. Kés?bb valósággal finnyássá vált, csak a legjobb falatokat fogyasztotta el, a maradékot eldobta, s azt hitte, ett?l már igazán emberré lett. Hamarosan arra is rájött, hogy szép. Egy kirakat üvegében nézegette magát, hószín b?rét, vörös haját, nagy, sötét szemeit. Megpördült, a fehér ruha szálldosott körülötte, és ? kacagott, hangosan, hogy beleszeretett a saját hangjába. És jó volt, nagyon jó volt embernek lenni.

         Aztán eljött az az este, amikor jóllakottan hevert a rozzant kanapé és a kiszolgált h?t?szekrény mögött, és mégsem volt boldog. Ismét fájdalmat érzett a bels?jében, valaminek a hiányát, de bármennyit is evett, mindig benne maradt az ?r, amelyet képtelen volt betölteni. Másnap kiment a parkba, s a fák, bokrok rejtekéb?l figyelni kezdte az embereket. Gyerekeket látott játszani és nevetni. Egy férfit, aki magához ölelt egy n?t. Egy asszonyt, aki kézen fogva vezetett egy kislányt. Két férfit, akik kezet fogtak, és megveregették egymás vállát. A róka egyre csak bámulta ?ket, s hirtelen azt vette észre, hogy valamit?l nedves lett az arca. Ha nem rókának születik, akkor tudta volna, hogy könnyezik.

         Rosszul esett visszamennie régi tanyájára. Álmatlanul forgolódott csak. Hamarosan már éjjeleit is a parkban töltötte, s alig várta, hogy reggel felbukkanjanak az els? emberek. Az éhségr?l is megfeledkezett, nem érezte többé. Lassan rádöbbent, hogy ha csatlakozhatna a parkban játszó gyerekekhez, ha beszélgethetne a jókedv?en csacsogó asszonyokkal, ha köszönthetné reggelente a kertészt, akkor enyhülne a mellkasában ég? fájdalom. Túlságosan félt azonban ahhoz, hogy közelíteni merjen. Csak nézte, nézte az embereket, s belefacsarodott a szíve.

         Végül, amint ott lapult a bokrok között, egy piros pöttyös labda gurult a lábához. Felkapta, ugrált, táncolt vele, sápadt arca kivirult. Gyerekek jöttek, és vissza akarták kapni a labdát. A róka nagyon megijedt t?lük, s magához szorította a színes játékot.

         – Add vissza! Add vissza! – kiabálták a gyerekek.

         – Játsszatok velem! – nyöszörögte a róka.

         – Takarodj a gyerekeim közeléb?l, mocskos koldus! – ordította az odaérkez? apuka.

         Ki akarta ragadni a róka karjaiból a labdát, mire az önkéntelenül beleharapott a kezébe. A férfi meglepetésében, felháborodásában úgy arcul ütötte, hogy a róka elesett. A gyerekek felkapták az elguruló labdát, és elrohantak.

         – Átkozott! – a férfi undorodva törölgette kezét az ingujjával. Vérzett. Azonban amikor látta, hogy a lány a földön maradt, kezdett megijedni. A világért sem mert volna hozzáérni, ahhoz túl piszkos volt a ruhája, az arca, a mezítelen lábai…

         – Ne bolondozzon velem, hallja! Keljen fel, menjen innen! A parkban tilos koldulni!

         Semmi válasz. A férfi komolyan megrémült. El?kapta a telefonját. Mégiscsak egy ember hevert el?tte, ha hajléktalan is. Ment?t hívott. Mire megérkezett a segítség, és a férfi bevezette a ment?orvost a bokrok közé, nem találtak mást, csak egy elpusztult fiatal rókát.

10 év 5 komment

Valahányszor a villamos a megállókhoz közeledve fékezett, Rékasi Kornél elveszítve egyensúlyát kevés híján beleütközött a mellette álló Kovács Jánosba. Aktatáskája el?relendült, enyhén térden bökte Kovács Jánost, s épp egy araszon múlt, hogy a fejük egymáshoz nem koccant. E szerencsétlenséget csak az akadályozta meg, hogy Rékasi Kornél ujjfehéredésig kapaszkodott az oszlopba, nehogy egy centiméterrel is közelebb kerüljön Kovács János csíkos vászonszatyrához, amelyet úgy szorongatott a melléhez nyomva, mint valami csecsem?t.

         Az összeütközés már csak azért sem lett volna szerencsés, mert a fent említett vászonszatyorba egy üveg rum volt bebugyolálva, amit Kovács János a felesége egészségére akart kiüríteni. Mármost, ha ennek az üvegnek valami baja esik egy hirtelen fékezés alkalmával, nem zárható ki, hogy Kovács Jánosnak viszketni kezd a tenyere azért a régi bicskáért, amit a pufajkája zsebében ?rzött.

         Rékasi Kornél azonban kitartóan szorongatta az oszlopot, s igyekezett elterelni a gondolatait a gyanús külsej? vászonszatyorról. Ami az ? aktatáskája tartalmát illeti, most épp annyi joga lett volna az egészet a mellére vonni, ahogy Kovács János tette a maga cókmókjával. Nehezen szerzett színházjegyek lapultak a táskában, s Rékasi Kornélnak dagadt a keble a büszkeségt?l, hogy kapcsolatai révén szert tehetett rájuk. Milyen jó lesz majd elmesélni Adélnak, hogy mennyit fáradozott értük!

         „Sok id?mbe telt, de ne aggódj, érted én mindenre hajlandó vagyok” – ezt fogja mondani, s Adél majd pirulni fog, mert erre minden szemérmes n?nek pirulnia illik.

         „Meglásd, Juci, ma nem iszom sokat” – mondta magában Kovács János. – „Pohárból fogok inni, az asztalnál ülve, és lehalkítom a rádiót.”

         „Az el?adás után étterembe viszem” – morfondírozott Rékasi Kornél. – „Bort fogunk inni, vöröset. Egy keveset csak, hogy Adél láthassa, én tudom, mi a mérték. Azután mesélek neki az új projektr?l, amin dolgozom. Nem fogja érteni, ezért úgy néz majd rám, hogy a csodálattól megolvadnak azok a csokoládészemei. Ki tudja, talán már most megnyerem éjszakára…”

         „Juci, még most is ott az illatod a párnában. Sose fogom kimosni. S legutóbb, amikor azt az üveg whiskyt szereztem, én esküszöm, hogy hallottam a nevetésed. Tudom, hogy részeg voltam, de akkor is hallottam.”

         „Még nem árulom el neki, hogy hamarosan el?léptetnek. Nem akarom, hogy túl büszkének lásson. Majd, ha kicsit már elb?völtem, ha elérzékenyült. Lehet, hogy picit fejébe száll a bor. Akkor még az is meglehet, hogy felhív a lakásába. Minél jobban akarja, annál inkább szabadkozom majd. Így biztos elnyerem.”

         „Apám, ha látna, bottal verne el. De már nem lát. Már nem lát senki. Juci, hogy csapkodnál a rémülett?l, ha tudnád, hogy a szomszéd fel akart jelenteni. Csendháborítással vádolt. Megpróbáltam neki elmagyarázni, de nem értette. Káromkodott, s én sem hagytam magam, mert az alkohol bátorságot öntött belém. Ha láttál volna, Juci! Aztán mégis elszégyelltem magam, mert a vitrin üvegében láttam a szemed, ahogy odavág, mint amikor eladtam a nagypapa utolsó festményét, hogy gy?r?t vegyek neked. Azóta már nem hallgatom éjjel a rádiót, nappal is csak halkan, és soha nem énekelek részegen, mert félek a szomszédtól.”

         „Jöv? héten a kávézóban rá fognak kérdezni. Nem, nem, kedves öregeim, a hölgy becsülete az els?, egy szót sem húztok ki bel?lem. Ebb?l tudni fogják, hogy megtörtént, s nem hagynak nyugtot, amíg el nem mesélem. Épp csak annyit mondok majd, hogy irigyeljenek.”

         „Juci, mi lesz velem? Ha éjjel felébredek, hangokat hallok a csendben. A tiédet, másokét, akik elmentek. Kiáltanék utánad, de nem merek a szomszéd miatt. A koporsóban úgysem hallanád. Már a rádiót sem kapcsolhatom fel, mert akkor feljelent, egészen biztosan feljelent.”

         Nagyot fékezett a villamos, a lökés felkészületlenül érte Rékasi Kornélt, s mivel ujjai meglazultak az oszlopon, teljes mellszélességgel beleütközött Kovács Jánosba. Valami elnézésfélét habogott, kett?t hátralépett, s zavarában szinte egész karjával körbefonta az oszlopot. Ha Kovács Jánosban lett volna akkor alkohol, nyilván nem hagyja ennyiben a dolgot, de mivel éppen józan volt, és a rumosüvegnek sem esett baja, így megelégedett egy fenyeget? pillantással, ami Rékasi Kornélra legalább olyan hatást tett, mintha éppenséggel bicskát rántott volna.

         – Bécsi út, végállomás következik – recsegte a hangszóró, s a tolakodó embertömeg elsodorta egymástól Rékasi Kornélt és Kovács Jánost. Egyikük jobbra ment, másikuk balra.

1 év 7 komment

Egyszer volt, hol nem volt, még az Üveghegyen innen, volt a világon egy tágas pusztaság. Ennek a pusztaságnak egy h?vös szegletében kerek erd? lombját borzolta a négy anyaszél. Az erd? napkeleti oldalán éltek a puszta fiai. Ott legeltették fehér gyapjú nyájukat, ott dübögtek tarsi sörény? lovaik. A vén tölgyek alatt sátrak állottak. Asszonyok serénykedtek körülöttük, gyerekek rakoncátlankodtak a bokrok fordulójánál. Volt közöttük két fiúcska, akiknek a többieknél jobban bodorodott a hajuk és fényesebben csillogott a szemük. Az egyik mentéjét pirossal hímezték, a másikét kékkel. Az egyiket Bojtának hívták, a másikat Csegének. ?k voltak a pusztai fejedelem fiai. Éppen tízszer hullott le az erd? lombja a születésük óta.

      Abban az esztend?ben történt pedig, hogy egy táltos bukkant fel a pusztában. Senki sem tudta honnan jött, senki sem tudta, hova tartott. Csak felbukkant egyszer a sátrak között, s b?vös igékkel meg varázsos füvekkel betegeket gyógyított, bölcs meséivel gyermekeket tanított.

      Piszkálta Bojta orrát a kíváncsiság er?sen. Ugyancsak gy?zködte öccsét, hogy lessék meg, merrefelé lakhat a különös idegen. Addig-addig, hogy Csege beleegyezett. Már éppen alkonyodott, amikor a vén táltos felállott a tábort?zt?l, s hosszú botját az erd? felé fordította. A bokrok alatt nesztelen követte a két fiúcska. Már mélyen benn jártak a fák között, amikor egy kis tisztásra értek. Ott állott egy nagy, kerek sátor. Megtorpant az öreg, s a két ujjával éleset füttyentett. Hát lássatok csodát, félrebillent menten a sátorlap, s kidugta a fejét egy csillagos homlokú táltos csikó. Ahogy odatáncolt a gazdája elé, pirosat villant dús sz?rén az alkonyi nap.

      Hej, nem látott még ilyen szépet soha a két fiúcska! Er?sen megkívánták a táltos csikót játszópajtásnak. Hanem a nap már hazafelé tartott, nekik is vissza kellett indulniuk sátrukba. Üggyel-bajjal találtak csak ki a sötéted? erd?b?l.

      Másnap reggel így szólott Bojta:

      – Mondok, én neked valamit, te Csege. Amíg a nap az égen jár, itt van az öreg táltos az erd?szélen, látogassuk meg addig a sátrát, játszadozzunk el a táltos csikóval. Aztán mire hazatér, nem leszünk már sehol sem.

      Csege beleegyezett, ? is szerette volna már látni a táltos csikót. Mentek, mendegéltek, sehogyan sem lelték az utat a s?r? erd?ben. Jó darab id? múlva azután mégiscsak megpillantották a tisztást. Ott játszadozott a táltos csikó a zöld selyemf?ben. Megörült a két fiúcska! Nekieredtek, szaladtak a csikóval fel s alá a réten. Mikor ebben elfáradtak, gondolt egyet Bojta, s felugrott a lovacska hátára, megkapaszkodott a sörényében. Megijedt erre a táltos csikó! Rázta volna le magáról a kisfiút, de Csege akkor már a farkába csimpaszkodott. Táncolt a kicsi pejkó, nyihogott keservesen.

      Éppen akkor ért haza az öreg táltos, s látja, mint kínozzák az ? lovacskáját. Nagy haragra gerjedt, s így kiáltott:

      – Rút lóköt?t érjen szégyen, táltos csikóm dísze légyen!

      Amint ezt kimondta a két fiúcska abban a szempillantásban pántlikává változott. Bojtából piros pántlika lett a csikó sörényében, Csegéb?l kék pántlika a csikó borzas farkában. Azzal a táltos, mint aki jól végezte dolgát, bevezette a csikót a sátorba, megetette, ölébe vette, úgy altatta el. Másnap az öreg már kora reggel útnak indult. A csikó magára maradt a sátorban. Egyszer csak hallja, hogy dalolni kezd a kék pántlika:

Anyám nem lát többé engem
Kék pántlika lett bel?lem
Hullatja ? gyöngy könnyeit
Hogy nem lelé gyermekeit
Táltos ?ket megb?völte
Ló sz?ribe elrejtette
Jaj, hiába várja, várja
Két szép fiát nem találja

      A piros pántlika meg csendesen szipogott hozzá.

      Megszólalt erre a táltos csikó:

      – Jól figyeljetek, pántlikák, mert hallottam panaszotokat. Tudjátok meg, hogy én az öreg táltos kicsi fia vagyok. Atyám rejtett csikób?rbe, hogy rosszakarómtól megvédjen. Vissza tudlak változtatni titeket emberfiakká, de jótett helyébe jótettet várok. Meguntam már tarsi sörényem, dobbanó patáim, szép veres sz?römet. Ha visszanyertétek eredeti alakotokat, elmondom nektek, mint cselekedjetek, hogy én is újból fiúcska lehessek.

      Mit volt mit tenni, a pántlikák beleegyeztek. Megszólalt akkor a táltos csikó:

      – B?vös ige semmis légyen, két legényke el?lépjen!

      Amint ezt kimondta, mindjárt ott állt mellette Bojta pirossal hímzett mentében, s Csege kékben. Így szólt akkor a táltos csikó:

      – Találtok a rét szegletében egy hetvenhét esztend?s tölgyfát. Annak a tövében varázsf? n?. Ha azzal megsuhintjátok a csillagot a homlokomon, menten visszaváltozom.

      Szaladt a két fiúcska, s úgy cselekedtek, amint a csikó meghagyta nekik. S lássatok csodát, amint a b?vös f? a lovacska homlokát érintette, menten fiúvá változott. Olyanforma lehetett a gyermek, mint ?k maguk. Nagy, sötét haja volt, mint a csikó sörénye, égre pillantó szemei, rézzel szegett mentéje. S a homlokán egy picike csillagos jegy.

      Azt mondta akkor Bojta:

      – Segítettél rajtunk, mi is segítettünk rajtad. Immár egymásnak bajtársai lettünk, míg a világ s hét nap. Áruld el hát a nevedet!

      A táltos fiúcska lesütötte a szemét. Éppoly szelíd volt embernek, mint pej lovacskának.

      – Az én nevem Göncöl.

 

11 év 7 komment

Méltatás az rvények felett cím? kötethez

Drága Arankám!

 

      Valamikor, nem is olyan régen, egy kislány csodálkozva állt meg a jászapáti gimnázium magas, téglából és vasból emelt kerítése el?tt. Az apja büszkén magyarázta neki, hogy a kerítést a lányka ükapja építette, aki f?bíró volt. A kislány el?tt valami elképzelhetetlen távolságban, a beérhetetlen id? ködében felsejlett módosparaszt ?sei hajdanvolt világa. Néhány évvel kés?bb ugyanez a lány reszket? kézzel szorongatott egy megsárgult, láda mélyér?l el?került tábori lapot, rajta az üzenettel, hogy dédapja fogságba esett, valamikor réges-régen, a világháborúban…

      A lány sohasem hitte, hogy ebbe az ismeretlen múltba bárki is vissza tudná vezetni, most egyszerre mégis kitárult el?tte a régmúlt, nagyszüleinek kora. Igaz, nem saját, holtig büszke el?dei történetét ismerhette meg. A történet szelei egy kis dunántúli faluba, Ozorára vitték.

      A bevezet? gondolatokat olvasva, mintha Illyés Gyula pusztai népe t?nne fel a lapok mögött, egy település rajza jelenik meg, „putritól a gangig”, számot vet? rendben. De valami mégsem stimmel: a szociográfiához hajló leírásba bekéredzkedik egy kislány, Ágnes. ? még mindig csak egy lépéssel viszi közelebb a türelmetlen olvasót a történethez. A szálak a péklegény, Gyuri megjelenésével kezdenek vészterhesen tekerg?zni Ozorán.

      Amint olvastam, valami régi emlékb?l felsejlettek el?ttem Németh Lászlónak a Gyászban megrajzolt képei, az öreg Plávics makacssága, s Magda asszony alakja mintha felidézett volna valamit Zsófi rokonságából. Mégis másról van itt szó. Az elbeszélés nem ereszkedik le a lélek mélyére, nem merül el Mariska bels? vívódásainak taglalásában – a történet kerül el?térbe, ami úgy hömpölyög, mint egy múltbéli mese a t?z mellett, nagyszüleinkt?l.

      A képek nemcsak bennünk, lelkünk tükrén idéz?dnek fel, hanem ott állnak ?rt, némán a sorok között, mintegy újból és újból ráébresztve az olvasót, ez a mese maga a valóság, melyt?l az évek valahogy elválasztanak, és egyben össze is kötnek vele, hiszen a történet a jelenig nyúlik. Látjuk Ozorát lentr?l, a góré alatti bunkerb?l, s látjuk napjainkban is, amint halovány virágok kókadnak a világháború h?si halottainak emlékm?vén. Ott áll akkor már az olvasó is tisztelettel, fejet hajtva az el nem múlóknak, azoknak, akik ott élnek immár a szívében, mert a sorokon keresztül ? is lakója lett a háznak, ahol a pékség és a fodrászat m?ködött, amelynek ma már csak az emléke él Ozorán.

      Bevallom Neked, amíg olvastam, kétszer kellett a könnyeimet nagy er?vel visszaparancsolni. El?bb akkor, amikor a lösz megindult.  Pár szó csupán a családját, otthonát vesztett férj szájából, s megindult a sárga lösszel az én szívem is. Másodszor, amikor mindennek a végén Mariska, immár id?söd? asszonyként kezébe foghatta a Don mell?l hozott földet. Csak egy pillanatkép ez is, egyetlen igézet a múltból, mégis éget, akár a t?z. Szeretni csak egyet, csak egyet lehet örökké, örökké…

 

Hálával köszönve a mesét:

 

az Olvasó

 

1 év 8 komment

 

Künn az erd?n barangol,
Nagybeteg a szívem.
Gyere velem, kedvesem,
Enyhítsd szenvedésem.

 

Töröld le a könnyemet,
Kócos hajam csókold.
Égi síkon felnevet,
Ránk kacag az újhold.

 

Csillagokra felmutatsz,
Elmeséled nékem,
Égen lakik a vigasz,
Kedves menedékem.

 

Szótalanul átkarolsz,
A fülembe súgod:

Felejtsd el hát mind, mi rossz,
Add nekem a csókod.

 

Legyen mára a miénk
Ezernyi szép csillag.
T?njön el a földi baj,
Amíg mellettem vagy.

1 év 5 komment

Tudom, nem aktuális, csak…

Szép mese hullik az ?sszel az égb?l,

Sárga arany lesz a fák leveléb?l.

Szorgosan ügyködik ?szi manócska,

Ajkain ott csücsül mindig a nóta.

12 év 6 komment

Rekviem a rejt?z? m?vészekért…

Ma majdnem megtettem – majdnem elmondtam neked. Ott feküdt a kis, kopott, kék füzet a konyhaasztal sarkán, hogy amikor belépsz, s én elébed teszem az ebédet, akkor csak úgy mellékesen ?t is odacsúsztatom, olvass bele, ha id?d engedi.

      De te nem egyedül jöttél, s tönkretetted a tervemet.

      Tudod, rossz a gyomrom mostanában, az álom is sokszor elkerül. Nem mondtam még neked, de már hónapok óta kapnak el múló rosszullétek, hirtelen jöv? majd gyorsan tovat?n? fejfájással, szédüléssel, s valami kibírhatatlan, szorító érzéssel a mellkasomban. Tegnap nem sütött a nap, s én már attól kezdtem félni – meghalok. Ez segített összegy?jteni a bátorságom, és a sok közül ezt a kék füzetet felhúztam neked a vödörrel.

      S te nem egyedül jöttél… Csabai tolakodott be mögötted az ajtón, a vonaton találkoztatok, elhívtad pár szóra. Gyakorlott kezekkel én máris a vitrinhez fordultam, ahol a borospoharakat ?rizzük, de el?bb még a konyhafiók mélyére süllyesztettem a füzetet.

      Aszút kértél, ebb?l megértettem, ünnepelünk valamit.

      – Minden példány elkelt! – jelentette fülig ér? jókedvvel Csabai, s tudtam, amire vágytál, teljesült. Az új könyved is sikeres.

      Ittunk. Én is veletek, pedig nem szokásom. Valami szokatlan ellenszenv bizsergett bennem Csabai iránt. Az idegesség ott reszketett a mozdulataimban, de te nem vetted észre. Nem törtem poharat. Azután kezdtem kicsit megnyugodni. Az aszú valahogy feldobott, már jobban éreztem magam – ráérek még elmondani.

      Csabai végre elment, melegíteni kezdtem az ebédet. S akkor te, mint derült égb?l a villám, lecsaptál Horányira:

      – Egy verset adott nekem – zsörtöl?dött bel?led a dallamos bariton – Azt várja, mondjak véleményt.

      Bólogattam. Te nevetni kezdtél, búgón, akár a galamb.

      – Egy postás ne írjon verset – jelentetted ki aztán, s az én kezemben egy pillanatra megállt a kanál.

      – Miért ne?

      – Horányi iskolázatlan. Nem ért hozzá.

      – Ilyen rossz a vers?

      – Pocsék.

      Beletemetkeztél a levesbe, Horányit a nyelésbe fojtottad. Itthon próbálod levetni a kritikust.

      Azt a verset én írtam. A postás volt az egyetlen, aki hajlandó volt a sajátjaként odaadni neked. Most már sejtem, valami ellenszenvet táplálsz Horányi iránt – soha nem bíráltál még korbáccsal verset.

      Eltörtem az egyik poharat, s te azt kérdezted, miért vagyok olyan sápadt. Nem feleltem, mire te ágyba dugtál, még teát is f?ztél nekem. Valami megfázásról beszéltél, s odaültél az ágy szélére, hogy szavamat vegyed. Nem bírtam szólni, Horányi, akit te nyeltél le a levessel, az én torkomban égett. Némán id?ztél mellettem, már régen leszoktál arról, hogy faggass. Most már azt kívánom, bár tennéd megint! Akkor talán… De nem, te csak néztél rám, s kék szemedben viszontláttam az anyámat.

      A mosókonyhában álltam, mögöttem hét esztend?, kislányruhámat a nagyanyám régi kötényéb?l varrták, a copfom kajla volt, a tekintetem folyton olyan riadtan figyel?, akár az ?zgidáé. Látom most is, ahogy anyám velem szemben áll, s azzal a fakókék szemével nézi a padlón terpeszked? tócsát, melyen kombinéhegyek és szappanszigetek emelkednek, s?t, egy folyó is elágazik bel?le kecses súrolókefehíddal. Én egy mesét játszottam el, ? csak azt látta, hogy felfordulást csináltam. Orgonavessz?vel verte véresre a lábam, az udvarra zavart, s ott magamra hagyott.

      El?bb a testemet, azután a lelkemet sebezte azzal az orgonavessz?vel. Módszeresen tiporta el az ötleteim, s égette porrá a vágyaim. Tehettem bármit, anyám elégedetlen volt. Ugyanezt láttam akkor a szemedben, s a régi orgonavessz? csattant, amikor Horányi versére indoklás nélkül mondtad: „Pocsék.”

      Nem lehetek háládatlan, te hoztál el anyámtól. Huszonöt éve már, hogy elvettél engem, az éretlen kis szöszkét, akivel úgy ismerkedtél meg, hogy mindig t?lem vetted át az íróbarátaid küldte csomagokat – a postán. Bizonyára szégyellhettél kicsit, hiszen akkoriban már ismert író voltál, én meg csak egy külvárosi lány, akit elvi és anyagi okok miatt nem küldtek egyetemre.

      Nem hagytál tovább dolgozni, jól éltünk. Ádám a szemünk fénye volt, lám, most ? is elrepült, s itt maradtunk a nagy vidéki házban, ketten. Emlékszel még, amikor választottuk? Két lelkes fiatal, ifjú házasok. Az épület maga nem volt szép, a legkevésbé sem, de a kerekes kút – abba beleszerettünk. Éppen az a forma vidéki idill sugárzott bel?le, ami addig mindkett?nk életéb?l hiányzott. Szinte gondolkodás nélkül vettük meg a házat, s utána egy hétig bosszankodtunk mikor kiderült, a kút nem is igazi.

      El?z? tulajdonosai elkezdték betemetni, olyannyira, hogy alig két méter mély lehetett, s mivel a telek egy dombtet?n feküdt, ebben a mélységben még alig volt nedves a föld. Víz nélkül árválkodott a kút fenekén a láncon leeresztett vödör.

      Érveltél, temessük be egészen, így használhatatlan. Engem akkorra már úgy magával ragadott a zöld fakerékb?l s a piros tet?b?l áradó mese, hogy könyörögtem neked. Nevetve engedtél, csillogott a dallamos, friss bariton.

      Szegény kút. Talán önként is összerogy, ha tudta volna, milyen feladata lesz. Akkoriban még faggatni próbáltál, s én féltettem t?led a titkaim. Nem is t?led féltem. Anyám árnyától.

      Tavaly temettük Klári nénit – vele az én családom kihalt. Mégis: csak anyagi valójuk távozott az elnyugtató földbe, valahavolt szavaik még most is mázsás súllyal nehezednek a szívemre. Hogy kiáltsak a mosókonyha árnyékából? Ha kinyitnám a lelkem, meghallgatnál, vagy a torkodba kerülnék a leves meg Horányi mellé?

      Leeresztem most ezeket a sorokat a vödörrel a félig betemetett kútba. Csak a szememmel látom, hogy nincs benne víz, a fülem hallja, ahogy a gyáván elhallgatott szavak belecsobbannak a feledés fekete vizébe.

12 év 4 komment

A füst lassan mászott felfelé a s?r? leveg?ben, illékony fodrai elkavarodtak a szobára nehezedett csenddel…

A kisfiú a kemencepadkán húzta meg magát, tenyerét s arcát a tapasztott falhoz nyomta, úgy csüggött rajta, szinte szívta magába a meleget. Az öreg a rozoga asztalnál üldögélt, pillantásra sem méltatta a gyereket, pipázott.

      A füst lassan mászott felfelé a s?r? leveg?ben, illékony fodrai elkavarodtak a szobára nehezedett csenddel. A fiú kapaszkodott a kemencébe. Tekintete lassan rebbent csak tova a ráncos, szikár pipatartó kézr?l, s riadt-kíváncsian futott végig a szobán. Az egyik sarokban fekete láda ásított, fölötte fogas, róla elaggott bekecs lógott. Különös, mélybarna, zsírtól foltos, itt-ott kikandikáló gyapjúbéléssel – akár valami elpusztult állat. Az ablakban vaskos, csontszín gyertya feküdt; hogy hosszú ideje nem használták, a gyermek onnan tudta, hogy hálót sz?tt rá a pók. Az ablak üvege szürke volt, fénytelen, átbámult rajta a néma, es?szín udvar.

      Az öreg mélyre leszívta a pipa füstjét, er?sen köhögni kezdett. A fiúcska még mindig nem mert moccanni, csupán a szemei pihentek meg ismét az elaggott kezeken. Újabb füstfoszlányok emelkedtek a gerendák felé, az id? elnyúlt. A gyermek most már a pipát figyelte, ahogy a feketébe játszó hamu felizzik, s kihuny. Amint a percek peregtek, s lassanként átmelegedett a tenyere s az arca, a bátorsága is visszatért. Kiegyenesedett, ujjai odahagyták a kemencét, de még kellemesen bizseregtek annak hevét?l. Az öreg még mindig nem szólalt meg.

      A fiú egyszerre dühös lett a csendre; vad, semmib?l termett gyermekharaggal. Kiáltani vágyott, mégis, volt valami megfoghatatlan a szobában, vagy magában a pipafüstben, ami nem engedte szólani. Régt?l hozzáidomult már a hallgatáshoz, megszokta, hogy mások elbeszélnek mellette, s csak ritkán kereste a tekinteteket, mert az ? tekintetét se kereste senki. Az öreg sem igen pillantott rá, ami nem is foglalkoztatta a fiúcskát, ám a némaság, ami körülvette annál szokatlanabb volt, megmozgatóan új, szinte már meseszer?. Hát nem szól semmit? Nem panaszkodik, amiért köhögnie kell a pipától? Nem szidja az id?járást? Nincs lánya, fia, kiknek mihasznaságáról pörölhetne? Miért hallgat? Miért?

      Az öreg újabb füstpamacsokat eregetett a gerendák felé. A gyermek lecsusszant a padkáról, az asztalhoz somfordált, tiszta, mogyorószín tekintetét megpihentette a ráncos arc egy szegletén. Aztán csak lesütötte a szemét, s kihúzott egy széket. Felmászott rá, kalimpálni kezdett a lábaival. Máris egészen magasról látta a szobát, olyan volt, mintha egy új világba csöppent volna. Ismer?s, s mégis valahogy más volt innen a láda, a bekecs, a gyertya, az ablak, s az üvegen túl az udvar. Odakünn most látta az orgonást. Az orgonást, ahol elrejt?zni szokott.

      Lélekszakadva rohan, végül lehuppan a bokrok takarásában, s vékony ujjai reszketve markolásszák a csupasz ágakat. Ott aztán lassan megnyugszik. A légzése lecsillapodik, a tekintete elréved, s útnak indul a mesék birodalmába. Az orgonáson túl akkor már katonák sorfala áll, trombita rivall, dob pereg, s a széles árkon egy harckocsi billen át, súlyosan, orral a végtelen határ felé. Nagy csata dúl, ropognak a puskák, a magasban repül?k zúgnak fel, bombák süvítenek százszorta haragosabban a szélnél. A kisfiú mégis mindig fényes gy?zelmet arat. Megvédi országát, az orgonást, ezt a tünékeny mesebirodalmat, szigetet az értetlen világ közömbös tengerén.

      Eljött azonban a nap, amikor az orgonás már nem volt elég. Valami egyre ?zte tovább, túl a nyirkos bokrokon, csak messzebbre, messzebbre, messzebbre… Amikor átmászott a kiskapun, a végtagjai szinte már gépiesen mozogtak. Nem mert megfordulni. A régi ház valami egészen új élmény volt a csálé szalmatet?vel, s a repedtoszlopú tornáccal. Rálépett az els? lépcs?fokra, aztán még egyre, majd még egyre. Valami ?zte még mindig, s az orgonás elveszett. A tornácról nyíló ajtó nyitva volt, meleg tódult ki odabentr?l. A fiúcska nem állhatta meg, hogy be ne sandítson. Néhány lépés az átázott csizmácskákban, s a kezecskék elérték a kemence falát. Egy pillanat, s a fiú ott kucorgott a padkán. Szíve csak akkor kezdett csitulni, nyitogatta az ujjait, s az arcán elmaszatolta a könnyeket.

      Akkor jött be az öreg. A gyermek megriadt, s összébb húzta magát. Az öreg nem szólt semmit, csak rápillantott egyszer, majd leült, s rágyújtott. S hallgatott még most is, amint a fiú csodálta nagy, meleg szemeivel, s kalimpált hozzá a lábaival.

      Végre a dohány elfüstölt. Az öreg kiegyenesedett, s kiszórta a hamut egy ócska tálcára. Felállt, elindult a kemence felé. A gyermek áhítattal figyelte. Az öreg lehajolt, lassan, fájós háttal, s kinyitotta a csöppnyi ajtócskát. Kerített egy lábost, s a kemencéb?l egy piszkavassal különös, barna rögöket görgetett belé. A fiúcska el?rébb hajolt, hogy jobban lásson. Nézte a csorba, piros lábost, figyelte az id?s férfi ráncos kezeit, simára borotvált arcát – s akkor egymásba akadt a tekintetük.

      − Hajában sült burgonya – mordult végre az öreg, mélyen, reszel?sen; s többet nem szólt, csak a szemével mondta, „Egyél!”.

      A fiúcska ámulva hallgatott, mély szemekkel, akár a kút. A tekintete lassan vándorolt az öreg arcáról a mázos lábosra, mely immár ott állt el?tte az asztalon. Azután, mint aki álomból ébredt, szinte már riadtan kapott az étel után. Két kézzel nyúlt el?re, de csak egy krumplit kapott fel, az is égette a kezét, de semmiért el nem engedte volna. Kezdte lehúzni a héját kézzel. Az apró jószág fehér g?zt eregetett, a bens?je sárga volt, az illata finom. Forgatta a kezében, szagolgatta, hámozta lefelé a héját. Kettétörte. G?zölgött, kavargott, öröm volt nézni. Kicsinység csodálta is még, fújta.

      Enni kezdett. Lassan, megfontoltan, majd mohóbban, reszketve, rejtve, falta, falta a forró krumplit, hogy nyelni is elfelejtett, a szája egészen megtelt, s csak rágott, rágott, s élvezte a meleget. Végül már küzdött – az egész krumplit egyszerre akarta lenyelni, er?lködött, s nem sikerült. Mozgott a szája, nézte az öreget nagy, hálás szemekkel. Már nem zavarta a csend, olyan szép volt az a néhány szó, „hajában sült burgonya”.

      A krumpli makacs volt, szinte már fojtogatta. Azért csak kitartott. Mire végre lenyelte, kipirult az arca, elfáradt. Ült, csak nézte a maradék ételt, kalimpált a lábaival. S az öreg mosolygott.

      Amikor a fiú legközelebb túlszaladt az orgonáson, a kiskapu nyitva volt. A gyermek odahúzódott a meleg kemencéhez, hozzányomta arcát, tenyerét. Az öreg el?kotorta a pipáját, dohányt hozott, rágyújtott. Szállt a füst, szállt némán, s elsimult a gerendák között.

12 év 11 komment

Az élet dala elszállt feje fölött,

s már a Túlpart várta,

a Messzi, az Ismeretlen,

lelke végre szabadon szállt

a semmi Végtelenben.

Emlékei még benne játszódtak,

cikáztak gondok, sajdultak sebek,

t?nt szavak hálója remegett –

érintések, puha csókok úsztak messze,

s a Halálon túl, az égi úton

néma síkra repült lelke – egyedül.

 

Csend.

 

Megállott, s figyelte, ott mélyen

a régi érzés benne mint remeg,

s tudta, tovább szállni nem lehet.

Kapaszkodott az égi síkon,

puszta földön, egyedül

fény nem hívta, felh?dallam –

csak csont maradt és hideg k?…

A halál-csend körbefogta.

Egy volt csak, mi megmaradt:

éj-sötétben lepkeszárnyú gondolat.

Egész lelke reszketett –

 

Várta, akit szeretett.

Rusvai Mónika Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.