A kisfiú a kemencepadkán húzta meg magát, tenyerét s arcát a tapasztott falhoz nyomta, úgy csüggött rajta, szinte szívta magába a meleget. Az öreg a rozoga asztalnál üldögélt, pillantásra sem méltatta a gyereket, pipázott.
A füst lassan mászott felfelé a s?r? leveg?ben, illékony fodrai elkavarodtak a szobára nehezedett csenddel. A fiú kapaszkodott a kemencébe. Tekintete lassan rebbent csak tova a ráncos, szikár pipatartó kézr?l, s riadt-kíváncsian futott végig a szobán. Az egyik sarokban fekete láda ásított, fölötte fogas, róla elaggott bekecs lógott. Különös, mélybarna, zsírtól foltos, itt-ott kikandikáló gyapjúbéléssel – akár valami elpusztult állat. Az ablakban vaskos, csontszín gyertya feküdt; hogy hosszú ideje nem használták, a gyermek onnan tudta, hogy hálót sz?tt rá a pók. Az ablak üvege szürke volt, fénytelen, átbámult rajta a néma, es?szín udvar.
Az öreg mélyre leszívta a pipa füstjét, er?sen köhögni kezdett. A fiúcska még mindig nem mert moccanni, csupán a szemei pihentek meg ismét az elaggott kezeken. Újabb füstfoszlányok emelkedtek a gerendák felé, az id? elnyúlt. A gyermek most már a pipát figyelte, ahogy a feketébe játszó hamu felizzik, s kihuny. Amint a percek peregtek, s lassanként átmelegedett a tenyere s az arca, a bátorsága is visszatért. Kiegyenesedett, ujjai odahagyták a kemencét, de még kellemesen bizseregtek annak hevét?l. Az öreg még mindig nem szólalt meg.
A fiú egyszerre dühös lett a csendre; vad, semmib?l termett gyermekharaggal. Kiáltani vágyott, mégis, volt valami megfoghatatlan a szobában, vagy magában a pipafüstben, ami nem engedte szólani. Régt?l hozzáidomult már a hallgatáshoz, megszokta, hogy mások elbeszélnek mellette, s csak ritkán kereste a tekinteteket, mert az ? tekintetét se kereste senki. Az öreg sem igen pillantott rá, ami nem is foglalkoztatta a fiúcskát, ám a némaság, ami körülvette annál szokatlanabb volt, megmozgatóan új, szinte már meseszer?. Hát nem szól semmit? Nem panaszkodik, amiért köhögnie kell a pipától? Nem szidja az id?járást? Nincs lánya, fia, kiknek mihasznaságáról pörölhetne? Miért hallgat? Miért?
Az öreg újabb füstpamacsokat eregetett a gerendák felé. A gyermek lecsusszant a padkáról, az asztalhoz somfordált, tiszta, mogyorószín tekintetét megpihentette a ráncos arc egy szegletén. Aztán csak lesütötte a szemét, s kihúzott egy széket. Felmászott rá, kalimpálni kezdett a lábaival. Máris egészen magasról látta a szobát, olyan volt, mintha egy új világba csöppent volna. Ismer?s, s mégis valahogy más volt innen a láda, a bekecs, a gyertya, az ablak, s az üvegen túl az udvar. Odakünn most látta az orgonást. Az orgonást, ahol elrejt?zni szokott.
Lélekszakadva rohan, végül lehuppan a bokrok takarásában, s vékony ujjai reszketve markolásszák a csupasz ágakat. Ott aztán lassan megnyugszik. A légzése lecsillapodik, a tekintete elréved, s útnak indul a mesék birodalmába. Az orgonáson túl akkor már katonák sorfala áll, trombita rivall, dob pereg, s a széles árkon egy harckocsi billen át, súlyosan, orral a végtelen határ felé. Nagy csata dúl, ropognak a puskák, a magasban repül?k zúgnak fel, bombák süvítenek százszorta haragosabban a szélnél. A kisfiú mégis mindig fényes gy?zelmet arat. Megvédi országát, az orgonást, ezt a tünékeny mesebirodalmat, szigetet az értetlen világ közömbös tengerén.
Eljött azonban a nap, amikor az orgonás már nem volt elég. Valami egyre ?zte tovább, túl a nyirkos bokrokon, csak messzebbre, messzebbre, messzebbre… Amikor átmászott a kiskapun, a végtagjai szinte már gépiesen mozogtak. Nem mert megfordulni. A régi ház valami egészen új élmény volt a csálé szalmatet?vel, s a repedtoszlopú tornáccal. Rálépett az els? lépcs?fokra, aztán még egyre, majd még egyre. Valami ?zte még mindig, s az orgonás elveszett. A tornácról nyíló ajtó nyitva volt, meleg tódult ki odabentr?l. A fiúcska nem állhatta meg, hogy be ne sandítson. Néhány lépés az átázott csizmácskákban, s a kezecskék elérték a kemence falát. Egy pillanat, s a fiú ott kucorgott a padkán. Szíve csak akkor kezdett csitulni, nyitogatta az ujjait, s az arcán elmaszatolta a könnyeket.
Akkor jött be az öreg. A gyermek megriadt, s összébb húzta magát. Az öreg nem szólt semmit, csak rápillantott egyszer, majd leült, s rágyújtott. S hallgatott még most is, amint a fiú csodálta nagy, meleg szemeivel, s kalimpált hozzá a lábaival.
Végre a dohány elfüstölt. Az öreg kiegyenesedett, s kiszórta a hamut egy ócska tálcára. Felállt, elindult a kemence felé. A gyermek áhítattal figyelte. Az öreg lehajolt, lassan, fájós háttal, s kinyitotta a csöppnyi ajtócskát. Kerített egy lábost, s a kemencéb?l egy piszkavassal különös, barna rögöket görgetett belé. A fiúcska el?rébb hajolt, hogy jobban lásson. Nézte a csorba, piros lábost, figyelte az id?s férfi ráncos kezeit, simára borotvált arcát – s akkor egymásba akadt a tekintetük.
− Hajában sült burgonya – mordult végre az öreg, mélyen, reszel?sen; s többet nem szólt, csak a szemével mondta, „Egyél!”.
A fiúcska ámulva hallgatott, mély szemekkel, akár a kút. A tekintete lassan vándorolt az öreg arcáról a mázos lábosra, mely immár ott állt el?tte az asztalon. Azután, mint aki álomból ébredt, szinte már riadtan kapott az étel után. Két kézzel nyúlt el?re, de csak egy krumplit kapott fel, az is égette a kezét, de semmiért el nem engedte volna. Kezdte lehúzni a héját kézzel. Az apró jószág fehér g?zt eregetett, a bens?je sárga volt, az illata finom. Forgatta a kezében, szagolgatta, hámozta lefelé a héját. Kettétörte. G?zölgött, kavargott, öröm volt nézni. Kicsinység csodálta is még, fújta.
Enni kezdett. Lassan, megfontoltan, majd mohóbban, reszketve, rejtve, falta, falta a forró krumplit, hogy nyelni is elfelejtett, a szája egészen megtelt, s csak rágott, rágott, s élvezte a meleget. Végül már küzdött – az egész krumplit egyszerre akarta lenyelni, er?lködött, s nem sikerült. Mozgott a szája, nézte az öreget nagy, hálás szemekkel. Már nem zavarta a csend, olyan szép volt az a néhány szó, „hajában sült burgonya”.
A krumpli makacs volt, szinte már fojtogatta. Azért csak kitartott. Mire végre lenyelte, kipirult az arca, elfáradt. Ült, csak nézte a maradék ételt, kalimpált a lábaival. S az öreg mosolygott.
Amikor a fiú legközelebb túlszaladt az orgonáson, a kiskapu nyitva volt. A gyermek odahúzódott a meleg kemencéhez, hozzányomta arcát, tenyerét. Az öreg el?kotorta a pipáját, dohányt hozott, rágyújtott. Szállt a füst, szállt némán, s elsimult a gerendák között.
Legutóbbi módosítás: 2008.11.27. @ 11:26 :: Rusvai Mónika