P. Szabó Mária : Végítélet a Neandervögyben 2. rész

 

2)

 

 

 

Amíg ? a félig halott tó partján gondolkodott, az ?semberek nagy része gyötrelmes vadászatra indult. Már több végtelennek t?n? nap telt el azóta. Úgy gondolta, hogy ma estére vissza kell érkezniük. Ahogy lenézett a lába közé, enyhén er?södni látszó vessz?jére, eszébe jutott  Jé vibráló teste, sz?k nyílása, melynek egyre gyorsuló mozgása nyugalommal töltötte el. Jé a n?k csoportjának vezet?je, lángoló vörös hajjal, örökké villogó szemmel. Ha vacsora után megragadta a haját, és távolabb húzta a n?stények gy?r?jét?l, a szeme még vadabbul csillogott, mint egyébként. Úgy nyomta ki a fenekét, mint aki alig várja, hogy egy lándzsa felöklelje.

 

Az öt barlang friss húsra éhezett lakói három napkeltével ezel?tt indultak el vadászni. Csak azok maradtak ki ebb?l, akik halovány gyengék voltak, vagy az egészen apró gyerekek, és egy-két ügyes n?stény a t?z ébren tartásához. Már korán zajos volt a barátságtalan völgy. Óriási ricsajjal gyülekeztek. Készítették az eszközöket, dárdákat, pattintott vágóféleségeket, a n?k pedig szokás szerint veszekedtek, visítoztak. Indulás el?tt a varázsló egy fejmozdulattal odahívta magához  Jét.

– Vigyázzatok magatokra! – mondta.

– Te ezt minden egyes alkalommal elmondod nekünk, pedig tudod, hogy nem fogadjuk meg. Nekünk is muszáj komolyan venni a vadászatot, hisz egyre éhesebbek vagyunk – rázta lángoló sörényét a n?stény. Tá aggodalma pedig n?ttön n?tt. Beleivódott az agyába, és egyre er?teljesebben uralkodott gondolatai felett.

– Ti vagytok a jöv?! Miért nem érted meg? – kiabálta. És mekkorára n?tt már el?l a hasad! Neked f?leg vigyázni kell! – hirtelen egy furcsa mozdulattal megsimogatta Jé gömbölyöd? hasát. Valami szokatlan érzés kerítette mindkett?jüket hatalmába.  Szokatlan volt a gyengéd mozdulat is.

– Jó, vigyázok – mondta a n?, majd énekelni kezdett. Hangja megrekedt a völgyben, és visszhangzott.

– Indulni, indulni, élni, élni, élelem, élelem, indulni, indulni, ajjjjajjajj, ajjjjajjajj! – kántálta. Lassan elindult a völgyben él? ?semberek nagy része.

– Vajon hányan jöttök vissza? – mondta a varázsló félhangosan. Majd rázni kezdte mind a két kezét a könyörtelen égnek emelve. Sz?re csak úgy lobogott a fagyasztó szélben.

– A szerencse és Múka, a vadászok Istene legyen veletek! Gyertek haza mindannyian!

A menet gyorsan, szinte hangtalanul surrant lépésr?l lépésre. El?l a hímek, majd n?stények, és gyerekek, szigorúan külön csoportban. Már egy egész végeláthatatlan napja gyalogoltak, és még nem találkoztak egyetlen állattal sem. A nap még csak az ég alját festette bíborban játszó narancssárgára, és a haldokló tó felülete is ezüstös jég volt, amikor jóllakottan elindultak.  Az egyik hím lelke a vad éjszakában elszállt a halálmadár hátán, és így a vadászni indulók els?ként haraphattak hátrahagyott, élettelen húsából.

– Akik vadászni indulnak, egyenek! Kell az er? nekik! – kiabált hajnalban a varázsló. Így azután most nem voltak az éhezést?l teljesen er?tlenek. Mindenki szigorúan annyiszor haraphatott, ahány ujj volt a két kezén összesen. Azok, akik valamikor, talán éppen egy veszélyes vadászat közben elveszítettek egy, vagy esetleg több ujjat, most kevesebbet haraphattak. Gyengébben indultak, de így volt ez igazságos. Kellett a táplálék az er?sebbeknek, hisz ?k meneteltek el?l, és ?k kezdték els?ként halált osztó harcukat a vaddal.

 

Este visszakanyarodtak a kietlen tópartra. Összebújtak, és külön csoportokban a férfiak, n?k és gyermekek, aludni készültek. A Hold már magasan járt a sötét égen, amikor vészjósló nyöszörgést hallottak. A hangot megismerték. Óriási, barna sz?r?, hosszú karmú medve lehetett.

– Itt a barnamedve! – suttogták.

Tudták, most már lesz ennivaló, mert az állat örökös kísér?jük lesz, éltében, holtában. Ahogy világosodik, kezd?dik a gyilkos harc. Addig is pihenniük kell. Középre vették a legjobb er?ben lév? hímeket, hogy másnapra az éjszakai dermeszt? hideg ne gyengítse le ?ket. Hamar hajnal lett. A kis csoport ?sember összefagyva, elgémberedett tagokkal ébredt. Lassan nyújtózkodtak, próbálták bejáratni elzsibbadt, legyengült testüket. Jé maga köré gy?jtötte a többi n?stényt, és így szólt:

– Tudjátok, hogy megközelített bennünket egy hosszú karmú, véres szájú medve. Azt is tudjátok, hogy vigyáznunk kell magunkra -, mondta éles hangon, szinte sipákolva. A harci láz változtatta el a hangját kellemetlenné, szinte fülsért?vé. Miközben beszélt, a vad közelében érezte magát.  Ott pedig nagyon fontos harci eszköz volt a hang, a n?k legnagyobb fegyvere. Ã??k tudtak igazán magas hangon sipítozni. Ez a hang élet-halál harca közben megzavarta az állat figyelmét. Igazi csatazaj ?sasszony módjára.

– Igen, megígértük, de a medvét meg kell ölnünk, mert a gyomrunk üres! A gyerekek is éheznek! – jegyezték meg többen is egyszerre.

– Az igaz, éhesek vagyunk! De nagyon kevesen is, és az életet mi hordozzuk. Most is ketten vagyunk itt hatalmasra gömbölyödött hassal. Vigyáznunk kell! – sipítozott Jé tovább.

– Megígérjük, vigyázunk – röpködtek a gondolatok ide-oda.

– Nézzétek meg a dárdáitokat újra! Ha kell, kötözzétek át jó szorosra! – mondta parancsolóan, a többi n? pedig engedelmesen a dárdája után nyúlt. Nem el?ször vadásztak már, tudták milyen fontos a jó fegyver. Eközben a férfiak is készül?dtek. Megmozgatták elgémberedett tagjaikat, kiengedték az éjszaka nedveit, és sorba álltak erejüknek megfelel?en.

Majd egy hosszan kiejtett éles hangra elindultak arra, amerre a medvét sejtették. Mögöttük a mindenre elszánt asszonyok, legutoljára pedig vacogó foggal a gyerekek. Óvatosan, szinte hangtalanul haladtak el?re. Kés? délután, amikor a Nap már bíborvörösre festette az ég alját, felcsendült a ritkán hallott er?teljes hang. Az ?si vadászok izmai pattanásig feszültek. A medve! A hang után ítélve hatalmas, tapasztalt, öreg, vérszomjas állat lehetett. Gyorsan és hangtalanul félkörbe rendez?dtek, és így haladtak tovább. Már csak gondolataik repkedtek egymás felé, hangos szó nem hallatszott. Szürkült, szinte pillanatok hiányoztak a teljes sötétséghez, amikor ott álltak szemt?l szembe. A gyilkos vad, és a vadászok.

Az ?semberek tudták, hogy idejük kevés. A medve a sötétben vagy elszökik, vagy pedig irtózatos öldöklést rendez.

– Gyorsan, gyorsan! Igyekezzünk!

– Mindjárt itt a sötét!

– Harcra fel!

– Istenek legyenek velünk!

Szapora léptekkel körbefogták a hatalmas ellenfelet. Legelöl az er?sebb hímek, majd a gyengébbek, végül az akaratos, nagyhangú n?k.

– Húúúú! Húúúú! Híúú! Híúú! – Hatalmas ordítással, sipákolással támadtak az állatra. Az hirtelen magasra emelt karmokkal megtorpant. A hangzavar megijesztette, és egy pillanatig dermedten állt. Amikor azonban els? dárdaszúrások b?re alá érkeztek, elkezdte marcangoló élet-halálharcát. Hegyes körmei belevájtak a hozzá legközelebb álló ellenség inas nyakába, és hirtelen spriccelni kezdett a vér. Az állat éppen a nyaki üt?erét szakította fel. A hím leroskadt, vére vastag sugárban ömlött szanaszét. A második sorban állók igyekeztek hátrább húzni, és közben itták a sors hirtelen szeszéjének köszönhet?, er?t adó piros, meleg folyadékot. Majd a n?k következtek. Még jutott nekik is egy kevés a váratlan frissít?b?l. Amikor a lélek süvítve elhagyta a testet, már több vadász er?t nyert bel?le.

– Kezdjük mi is a harcot, miel?tt eljön a fekete éjszaka!

– Igyekezzetek el?re! Híjjá! Híjjá!

Így a második sor is harcba állt. Dárdáikat a hosszú gyaloglás, majd az éjszaka fagyasztó kényelmetlensége után újult er?vel szúrták a medvébe.

– Híjjá! Híjjá! Szálljon el a lelked! – recsegett, ropogott a hús és a hegyes fa találkozása. A dárdák sokasága tört a vad kemény húsába. Már úgy látszott mintha egy óriási tüskés disznó pörögne, imbolyogna, a hangzavar közepén.

Teste ezer sebb?l vérzett, szemében ég? t?z egyre fáradtabban pislákolt, de még mindig tartotta magát.  Egyre többen sérültek meg a vadászok közül is. Végül, amikor a sötétség vakká tette az ?sembereket, befejez?dött a harc.

– Vége! Legy?ztük! – sóhajtották boldogan.

– Köszönjük Múka, hogy segítettél! – kiabálták, majd halk mormolással imádkozni kezdtek. Tudták, hogy a vadászok Istene, mellettük állt.

– Múka, Múka a segít?, hálánk szálljon hozzád!

A medve még hörgött, de ereje, lelke már lassan elindult a végtelen bolyongás felé. Reggelre hatalmas darab falnivaló lesz bel?le. Elfolyó vére már most is b?séges vacsorát jelentett a fáradt csapatnak. Így végül tele hassal, megnyugodva hajtották álomra a fejüket. Másnap a hazaút, és a büszke megérkezés várt rájuk. Csak a sebesültek töltötték éberen az éjszakát. A halálmadárral viaskodva próbálták lelküket testükben tartani.

– Aludjunk békében! Megtettük dolgunkat! – elalvás el?tt Jé gondolatai Tá körül forgolódtak. Jól teljesítette a férfi akaratát, minden n? meg?rizte lelkét, és testüket friss sebek sem tarkítják. Büszke volt magára.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - P. Szabó Mária
Szerző P. Szabó Mária 69 Írás
"Soha nem történik semmi, csak aminek megengedjük, hogy megtörtént legyen" Nem én mondom, de hiszem.....:) www.pszmirodalom.hu 3 novellás könyvem jelent meg, az egyik a nyári könyvvásáron siker listás lett (Imádom, hogy nő vagyok, Szerelem és bűn, Én, Báthori Erzsébet)....10 évig nem írtam...most talán újra kezdem....