Drága Arankám!
Valamikor, nem is olyan régen, egy kislány csodálkozva állt meg a jászapáti gimnázium magas, téglából és vasból emelt kerítése el?tt. Az apja büszkén magyarázta neki, hogy a kerítést a lányka ükapja építette, aki f?bíró volt. A kislány el?tt valami elképzelhetetlen távolságban, a beérhetetlen id? ködében felsejlett módosparaszt ?sei hajdanvolt világa. Néhány évvel kés?bb ugyanez a lány reszket? kézzel szorongatott egy megsárgult, láda mélyér?l el?került tábori lapot, rajta az üzenettel, hogy dédapja fogságba esett, valamikor réges-régen, a világháborúban…
A lány sohasem hitte, hogy ebbe az ismeretlen múltba bárki is vissza tudná vezetni, most egyszerre mégis kitárult el?tte a régmúlt, nagyszüleinek kora. Igaz, nem saját, holtig büszke el?dei történetét ismerhette meg. A történet szelei egy kis dunántúli faluba, Ozorára vitték.
A bevezet? gondolatokat olvasva, mintha Illyés Gyula pusztai népe t?nne fel a lapok mögött, egy település rajza jelenik meg, „putritól a gangig”, számot vet? rendben. De valami mégsem stimmel: a szociográfiához hajló leírásba bekéredzkedik egy kislány, Ágnes. ? még mindig csak egy lépéssel viszi közelebb a türelmetlen olvasót a történethez. A szálak a péklegény, Gyuri megjelenésével kezdenek vészterhesen tekerg?zni Ozorán.
Amint olvastam, valami régi emlékb?l felsejlettek el?ttem Németh Lászlónak a Gyászban megrajzolt képei, az öreg Plávics makacssága, s Magda asszony alakja mintha felidézett volna valamit Zsófi rokonságából. Mégis másról van itt szó. Az elbeszélés nem ereszkedik le a lélek mélyére, nem merül el Mariska bels? vívódásainak taglalásában – a történet kerül el?térbe, ami úgy hömpölyög, mint egy múltbéli mese a t?z mellett, nagyszüleinkt?l.
A képek nemcsak bennünk, lelkünk tükrén idéz?dnek fel, hanem ott állnak ?rt, némán a sorok között, mintegy újból és újból ráébresztve az olvasót, ez a mese maga a valóság, melyt?l az évek valahogy elválasztanak, és egyben össze is kötnek vele, hiszen a történet a jelenig nyúlik. Látjuk Ozorát lentr?l, a góré alatti bunkerb?l, s látjuk napjainkban is, amint halovány virágok kókadnak a világháború h?si halottainak emlékm?vén. Ott áll akkor már az olvasó is tisztelettel, fejet hajtva az el nem múlóknak, azoknak, akik ott élnek immár a szívében, mert a sorokon keresztül ? is lakója lett a háznak, ahol a pékség és a fodrászat m?ködött, amelynek ma már csak az emléke él Ozorán.
Bevallom Neked, amíg olvastam, kétszer kellett a könnyeimet nagy er?vel visszaparancsolni. El?bb akkor, amikor a lösz megindult. Pár szó csupán a családját, otthonát vesztett férj szájából, s megindult a sárga lösszel az én szívem is. Másodszor, amikor mindennek a végén Mariska, immár id?söd? asszonyként kezébe foghatta a Don mell?l hozott földet. Csak egy pillanatkép ez is, egyetlen igézet a múltból, mégis éget, akár a t?z. Szeretni csak egyet, csak egyet lehet örökké, örökké…
Hálával köszönve a mesét:
az Olvasó
Legutóbbi módosítás: 2009.04.03. @ 10:13 :: Rusvai Mónika