Langyos tavaszi nap volt. Az idős ember elgondolkozva ült a parkban egy padon. Körülötte a természet ébredését jelezte a fákon frissen kihajtó levelek zöldje, egy-egy vadcseresznye talpig kibomlott mirtusza, mint a menyasszonyé. A hangos madárdal is örömzeneként hangzott. De az öreg igen keveset érzékelt ebből a csodából. Fáradt barna szemei valahova a messzeségbe néztek. Ruhája, kalapja kicsit régimódi, de tiszta cipőjén megcsillan a napsugár.
Gondolatai a tér körül forognak: „Valahol itt kezdődött minden”.
Mélyen a lelkében látja a hároméves kisfiút, aki egy millpengőst kap kackiás bajszú nagyapjától, a boltból hazafelé jövet. „Játszani talán még jó lesz” – dörmögte az öreg. Ő akkor még nem tudta, miért. Azt sem értette, anyja miért legyintett csak, amikor később egyszer csokit szeretett volna venni. Akkor is a parkon jöttek keresztül, és őt nagyon bosszantotta a dolog. Otthon aztán beletette az egyik könyvébe, és ettől úgy érezte, hogy a nagyapja ott van vele. Már iskolás volt, amikor apjával ült egy padon, itt a parkban, ő fagylaltot evett, apja újságot olvasott, aztán mielőtt elindultak volna, adott neki egy húsz fillérest: „ A holnapi fagyira” – mondta, és megsimogatta szőke haját. De másnap, és harmadnap esett az eső, így nem lehetett fagyizni. A pénz egy kis ládikába került, és ő érezte, hogy sohasem fogja elkölteni. Mire felnőtt, egyre több mindent látott a világból, valahogy úgy érezte, hogy az évek során kialakult gyűjtőszenvedély köti a múlthoz, történelemhez, ősökhöz. Mert valahányszor új kiadású, vagy éppen kivonandó pénz került a kezébe, mindig igyekezett eltenni belőle egyet-egyet. Aztán, amikor a kisfia először kíváncsiskodott bele a fadobozba, minden érmének és papírpénznek elmesélte a történetét.
A doboz akkor merült némileg feledésbe, amikor az életük, és a világ körülöttük lecsendesedett. Az állandóságban nem születnek legendák. A pénzek formája is, és értéke is viszonylag állandónak volt mondható. Mégis a világ őt igazolta, hiszen jött újabb társadalmi változás, magával hozva a bizonytalant, a követhetetlen inflációt.
Az unokája pár hónapja felfedezte a dobozt. Ahogy az összehajtogatott papírlapokat aprólékosan széthajtogatta, tágra nyílt szemében kíváncsiság villant. Ő pedig mesélhetett megint azokról a régvolt békeidőkről.
Aztán a minap kitörő örömmel állított be az iskolából hazafelé jövet.
– Nézd, mit hoztam neked! – ugrott a nyakába, és már vette is elő a zsebéből a pénztárcáját. Abból pedig egy ropogós ötszáz forintos bankjegy került elő, egyik sarkában a magyar zászló, és az „1956-os forradalom emlékére” felírat volt látható.
– Ilyened még nincs, ugye? – nézett rá türelmetlen izgalommal.
– Nincs – válaszolta és elhomályosodó szeméből előtörtek a könnyek.
– De azért tudsz róla mesét?
– Persze – simogatta meg a gyerek fejét, aztán halkan mesélni kezdte kamaszkora emlékeit a forradalomról.
Felkavarta az emlékezés. Régen nem beszélt már ezekről a dolgokról senkinek. Nem tudta, mennyit ért belőle a gyerek, de egyszerre úgy érezte, azzal, hogy őszintén beszél, végre méltó emléket állít halott barátjának. Mintha az ő emlékét őrizné az a pénz, amit a gyerektől kapott.
Aztán eljött a mai nap, és most itt ül ezen a padon. Nem tudta, miért érinti ez a dolog ilyen mélyen. Óráknak tűnt az a pár perc, amíg végig gondolta az életét, és miért fáj annyira az, amire készül. Sóhajában benne volt minden bánata. Ha most elkölti ezt a pénzt, megszakad az a sorozat, amely végigkísérte az életét. A változó világ elsodorja ezt is.
Az ötszázas mintha sütötte volna a tenyerét, de már két napja nem evett.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:51 :: P. Borbély Katalin
