Az élet dala elszállt feje fölött,
s már a Túlpart várta,
a Messzi, az Ismeretlen,
lelke végre szabadon szállt
a semmi Végtelenben.
Emlékei még benne játszódtak,
cikáztak gondok, sajdultak sebek,
t?nt szavak hálója remegett –
érintések, puha csókok úsztak messze,
s a Halálon túl, az égi úton
néma síkra repült lelke – egyedül.
Csend.
Megállott, s figyelte, ott mélyen
a régi érzés benne mint remeg,
s tudta, tovább szállni nem lehet.
Kapaszkodott az égi síkon,
puszta földön, egyedül
fény nem hívta, felh?dallam –
csak csont maradt és hideg k?…
A halál-csend körbefogta.
Egy volt csak, mi megmaradt:
éj-sötétben lepkeszárnyú gondolat.
Egész lelke reszketett –
Várta, akit szeretett.
Legutóbbi módosítás: 2008.08.19. @ 16:02 :: Rusvai Mónika