Mosolygó álarcát
a bánat levette,
selyemkezét masszív
vasszívére tette.
Üres jégszemében
repedt üveggyöngyök,
zokogva diderg?
öröm göröngyök.
Végtelenbe vágtató
sziréna hangja,
kavargó színek
fakó lélekharangja.
Semmibe sepri
az összes kacatot,
amit tegnap
a sugárzó fénybe kacagott.
Vakon markolja
az árnyékba félretett,
sárban, mocsokban
szenderg? életet.
A csillagporból zsebében
semmi sem maradt,
lapít a sötétség
a szemfed? alatt.
Egy könny? kéz
égre szúrta a napot,
a világ a pakliból
húz egy újabb lapot.
***************************************************
ebbe azért sokerült jó pár giccset belepréselned, ez már néha fáj
nem kellene ennyire „cifrázni”
Legutóbbi módosítás: 2008.08.19. @ 12:04 :: Vadászi Árpád