Rusvai Mónika : Álom a csillagról

Charles Dickens: A Child’s Dream of a Star cím? novellája

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Ez a kisfiú sokfelé kószált, s ezernyi dolgon törte apró fejét. Volt neki egy testvérkéje, egy kisleány, a kisfiúnak elválaszthatatlan társa. ?k ketten egész nap csak csodálkoztak. Ámulatba ejtette ?ket a virágok szépsége, az ég kékje s magas boltozata, a ragyogó víz mélye; és annak az Istennek a jósága és ereje, aki teremt?je volt ennek a gyönyör? világnak.

         Olykor azt kérdezgették egymástól: „Vajon, ha minden kisgyerek meghalna a földön, szomorúak lennének a virágok, a vizek és az ég?” Hitték, hogy azok lennének. A bimbók a virágok gyermekei, a domboldalról lefutó csermelyek a víz gyermekei, s a legkisebb ragyogó pötty az égen, mely bújócskát játszik az éjjel, nem más, mint a csillagok gyermeke, és éppen ezért valamennyien gyászba borulnának, ha játszótársaik, az ember gyermekei nem lennének többé.

         Volt egy tisztán fényl? csillag, amelyik el?bb jött föl az égre társainál, a templomtorony közelében, a sírok fölött. Úgy gondolták, hogy ez az egy csillag nagyobb is, szebb is az összes többinél, és minden este kéz a kézben figyelték az ablakból. Amelyikük el?bb észrevette, felkiáltott: „Látom a csillagot!”. Gyakran egyszerre kiáltottak, annyira jól tudták, mikor és hol kell felbukkannia az égen. Így hamarosan olyan jó barátságba kerültek a csillaggal, hogy minden este lefekvés el?tt még egyszer kinéztek az ablakon, hogy jó éjt kívánjanak neki, s miel?tt álomba merültek volna, azt mondták: „Isten óvja a csillagot!”

         Ám amikor a kisleány még nagyon fiatal volt – ó, mennyire fiatal! –, megbetegedett, és annyira legyengült, hogy többé nem tudott esténként az ablakba állni. Akkor a kisfiú egyedül figyelte az eget, és amikor meglátta a csillagot, megfordult, és azt mondta a türelmes, sápadt arcnak az ágyban: „Látom a csillagot!” Erre az arc elmosolyodott, és egy pici, vékony hangocska azt mondta: „Isten óvja fivéremet és a csillagot!”

         És eljött az id? – ó, milyen hamar! –, amikor a gyermek egyedül állt az ablakban, és az ágyban nem volt ott az arc, és egy picike sír volt a sírok között, ami korábban nem volt ott, és a könnyeken át a kisfiú úgy látta, a csillag hosszú sugarakat bocsát le hozzá.

         Olyan fényesek voltak ezek a sugarak, hogy olybá t?nt, mintha egy ragyogó utat formálnának a földr?l a mennybe, és amikor a kisfiú lehajtotta fejét magányos ágyában, a csillagról álmodott. Azt álmodta, hogy amint ott fekszik, emberek egész sorát látja a csillagfény tündökl? útján haladni angyaloktól vezetve. És a csillag, kinyílva, a fény csodálatos világát tárta elé, ahol még több angyal várta, hogy fogadhassa az érkez?ket.

         Ezek az angyalok a csillaghoz kísért emberek felé fordították fényl? szemüket, néhányan közülük kiléptek a hosszú sorokból, az emberek nyakába borultak, gyengéden megcsókolták ?ket, majd elindultak velük, végig a fény sugárútjain, és annyira boldogok voltak így együtt, hogy az ágyában fekv? kisfiú az örömt?l könnyezett.

         Azonban sok olyan angyal volt, aki nem tartott velük, és ezek közül a kisfiú felismerte az egyiket. A türelmes arc, mely egykor az ágyon hevert, most megdics?ülten ragyogott, a kisfiú szíve mégis megtalálta húgocskáját az angyalok százai közt.

         Az angyallá vált kisleány a csillag bejáratának közelében ácsorgott, és megkérdezte azoknak az angyaloknak a vezérét, akik idehozták az embereket:

         – Eljött a fivérem?

         És az angyal nemmel válaszolt.

         A kisleány reménykedve megfordult, mire a kisfiú kitárta karjait, és így kiáltott:

         – Ó, húgocskám, itt vagyok! Vigyél magaddal!

         Akkor a kisleány felé fordította fényl? szemeit, és éjszaka volt, a csillag fénye bekúszott a szobába, és hosszú sugarakra tört a kisfiú könnyein át.

         Attól az órától fogva a gyermek úgy nézett a csillagra, mint az otthonára, ahova hazamehet, amikor elérkezik az ideje, és úgy gondolta, hogy nem egyedül a földhöz tartozik, hanem a csillaghoz is, mivel ott van angyallá vált húgocskája.

         Egy gyermek született, hogy fivére legyen a kisfiúnak, ám amikor még olyan kicsi volt, hogy szólni sem tudott, kinyújtóztatta kis testét az ágyon, és meghalt.

         A kisfiú ismét a kitárult csillagról álmodott, az angyalok karával, az emberek soraival és a sorban álló angyalokkal, akik fényl? szemüket az érkez? emberek arcára fordítják.

         Kérdezte a húgocskája a vezérl? angyalt.

         – Eljött a fivérem?

         És az angyal így felelt:

         – Nem ? jött, hanem a másik.

         Amikor a kisfiú meglátta fivérét a húga karjai között, így kiáltott:

         – Ó, húgocskám, itt vagyok! Vigyél magaddal!

         Erre a kisleány megfordult, rámosolygott, és a csillag ragyogott.

         A kisfiú fiatalemberré érett, és éppen a könyvelésébe mélyedt, amikor egy öreg cseléd jött hozzá, és így szólt:

         – Édesanyád nincs többé. Áldását hozom az ? kedves fiának.

         Akkor éjjel újra látta a csillagot az angyalokkal és emberekkel. Kérdezte a húgocskája a vezérl? angyalt:

         – Eljött a fivérem?

         És az angyal így felelt:

         – Édesanyád jött el!

         Nagy örömujjongás futott szét a csillagon, hiszen az anya újra találkozhatott két gyermekével. Erre az egykori kisfiú kitárta karjait, és így kiáltott:

         – Ó, anyám, húgocskám, fivérem, itt vagyok! Vigyetek magatokkal!

         Azt felelték neki:

         – Még nem.

         És a csillag ragyogott.

         A valaha volt kisfiúnak már kezdett ?szbe fordulni a haja, a t?z mellett üldögélt székében, elnehezülve a gyásztól, könnyáztatott arccal, amikor a csillag még egyszer kitárult el?tte.

         Kérdezte a húgocskája a vezérl? angyalt:

         – Eljött a fivérem?

         És az angyal így felelt:

         – Nem ?, hanem hajadon leánya.

         És az egykori kisfiú látta nemrég elvesztett leányát égi lényként állni három társa közt. Így szólt:

         – Leányom feje húgocskám kebelén, karja anyám nyakát öleli át, lábainál a rég eltávozott csecsem?, és én mégis el tudom viselni az elválást. Legyen áldott az Úr!

         És a csillag ragyogott.

         Végül az egykori gyermekb?l öregember lett, valaha sima arca ráncossá vált, lépte lassú lett és bizonytalan, háta meghajolt. Egy éjjel, amint az ágyában feküdt, és gyermekei körülötte álltak, felkiáltott, ahogy akkor régen:

         – Látom a csillagot!

         S a gyermekei odasúgták egymásnak:

         – Haldoklik…

         ? így felelt:

         – Igen, haldoklom. A kor lehullik rólam, akár a ruha, és én gyermekként indulok a csillag felé. És most, atyám, köszönöm neked, hogy annyiszor megnyitottad már csillagod, hogy befogadja szeretteimet, akik várnak reám!

         És a csillag ragyogott, és ragyog azóta is a sírja fölött.

 

Charles Dickens

A Child’s Dream of a Star

THERE was once a child, and he strolled about a good deal, and thought of a number of things. He had a sister, who was a child too, and his constant companion. These two used to wonder all day long. They wondered at the beauty of the flowers; they wondered at the height and blueness of the sky; they wondered at the depth of the bright water; they wondered at the goodness and the power of GOD who made the lovely world.

They used to say to one another, sometimes, Supposing all the children upon earth were to die, would the flowers, and the water, and the sky be sorry? They believed they would be sorry. For, said they, the buds are the children of the flowers, and the little playful streams that gambol down the hill-sides are the children of the water; and the smallest bright specks playing at hide and seek in the sky all night, must surely be the children of the stars; and they would all be grieved to see their playmates, the children of men, no more.

There was one clear shining star that used to come out in the sky before the rest, near the church spire, above the graves. It was larger and more beautiful, they thought, than all the others, and every night they watched for it, standing hand in hand at a window. Whoever saw it first cried out, ‘I see the star!’ And often they cried out both together, knowing so well when it would rise, and where. So they grew to be such friends with it, that, before lying down in their beds, they always looked out once again, to bid it good night; and when they were turning round to sleep, they used to say, ‘God bless the star!’

But while she was still very young, oh, very, very young, the sister drooped, and came to be so weak that she could no longer stand in the window at night; and then the child looked sadly out by himself, and when he saw the star, turned round and said to the patient pale face on the bed, ‘I see the star!’ and then a smile would come upon the face, and a little weak voice used to say, ‘God bless my brother and the star!’

And so the time came all too soon! when the child looked out alone, and when there was no face on the bed; and when there was a little grave among the graves, not there before; and when the star made long rays down towards him, as he saw it through his tears.

Now, these rays were so bright, and they seemed to make such a shining way from earth to Heaven, that when the child went to his solitary bed, he dreamed about the star; and dreamed that, lying where he was, he saw a train of people taken up that sparkling road by angels. And the star, opening, showed him a great world of light, where many more such angels waited to receive them.

All these angels, who were waiting, turned their beaming eyes upon the people who were carried up into the star; and some came out from the long rows in which they stood, and fell upon the people’s necks, and kissed them tenderly, and went away with them down avenues of light, and were so happy in their company, that lying in his bed he wept for joy.

But, there were many angels who did not go with them, and among them one he knew. The patient face that once had lain upon the bed was glorified and radiant, but his heart found out his sister among all the host.

His sister’s angel lingered near the entrance of the star, and said to the leader among those who had brought the people thither:

‘Is my brother come?’

And he said ‘No.’

She was turning hopefully away, when the child stretched out his arms, and cried, ‘O, sister, I am here! Take me!’ and then she turned her beaming eyes upon him, and it was night; and the star was shining into the room, making long rays down towards him as he saw it through his tears.

From that hour forth, the child looked out upon the star as on the home he was to go to, when his time should come; and he thought that he did not belong to the earth alone, but to the star too, because of his sister’s angel gone before.

There was a baby born to be a brother to the child; and while he was so little that he never yet had spoken word, he stretched his tiny form out on his bed, and died.

Again the child dreamed of the open star, and of the company of angels, and the train of people, and the rows of angels with their beaming eyes all turned upon those people’s faces.

Said his sister’s angel to the leader:

‘Is my brother come?’

And he said, ‘Not that one, but another.’

As the child beheld his brother’s angel in her arms, he cried, ‘O, sister, I am here! Take me!’ And she turned and smiled upon him, and the star was shining.

He grew to be a young man, and was busy at his books when an old servant came to him and said:

‘Thy mother is no more. I bring her blessing on her darling son!’

Again at night he saw the star, and all that former company. Said his sister’s angel to the leader.

‘Is my brother come?’

And he said, ‘Thy mother!’

A mighty cry of joy went forth through all the star, because the mother was re-united to her two children. And he stretched out his arms and cried, ‘O, mother, sister, and brother, I am here! Take me!’ And they answered him, ‘Not yet,’ and the star was shining.

He grew to be a man, whose hair was turning grey, and he was sitting in his chair by the fireside, heavy with grief, and with his face bedewed with tears, when the star opened once again.

Said his sister’s angel to the leader: ‘Is my brother come?’

And he said, ‘Nay, but his maiden daughter.’

And the man who had been the child saw his daughter, newly lost to him, a celestial creature among those three, and he said, ‘My daughter’s head is on my sister’s bosom, and her arm is around my mother’s neck, and at her feet there is the baby of old time, and I can bear the parting from her, GOD be praised!’

And the star was shining.

Thus the child came to be an old man, and his once smooth face was wrinkled, and his steps were slow and feeble, and his back was bent. And one night as he lay upon his bed, his children standing round, he cried, as he had cried so long ago:

‘I see the star!’

They whispered one another, ‘He is dying.’

And he said, ‘I am. My age is falling from me like a garment, and I move towards the star as a child. And O, my Father, now I thank thee that it has so often opened, to receive those dear ones who await me!’

And the star was shining; and it shines upon his grave.

-THE END-

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Rusvai Mónika