Marthi Anna : Űr-vers

 

 

most is nálam húzódsz meg

mindenkinek saját magánya van

becézgethetjük mindannyian kedvünkre

kilakoltatni téged nem lehet

furcsa tömörséged

belehasít eltorlaszolt fájdalmamba

 

tömöd fejünket telítettségeddel

hiány hiánnyal töltött tere

szobasarkában gubbasztót teremtesz

egy kiömleni-jó szemet

mint éhes faló

magány te felfalsz

nevethetnékké remegsz

rángásaid előtt engesztelten nézek szemébe a mának

jóllehet a táj szelíd

 

a szél süvít és az arc kifeszül rá

 

kapkod megint a sok renyhe mozdulat

 

alvásba nyugvó éjszakákra maradtál

 

ez már nem a szenvtelen tekintet

 

rád emelkedő fényeivel egy férfitest

 

nem a könyvek ízével átitatott félhomály

 

és még a hold csonkján sem a maradék füst

 

tiszta nagyon tiszta űr vesz körül

 

s benne álmatlan lettél

 

ott belül számtalan csend a véged

 

matematikailag kifogyhatatlan

Legutóbbi módosítás: 2010.07.09. @ 07:21 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1339 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak