Rusvai Mónika : Ki nem mondott szavak kútja

Rekviem a rejt?z? m?vészekért…

Ma majdnem megtettem – majdnem elmondtam neked. Ott feküdt a kis, kopott, kék füzet a konyhaasztal sarkán, hogy amikor belépsz, s én elébed teszem az ebédet, akkor csak úgy mellékesen ?t is odacsúsztatom, olvass bele, ha id?d engedi.

      De te nem egyedül jöttél, s tönkretetted a tervemet.

      Tudod, rossz a gyomrom mostanában, az álom is sokszor elkerül. Nem mondtam még neked, de már hónapok óta kapnak el múló rosszullétek, hirtelen jöv? majd gyorsan tovat?n? fejfájással, szédüléssel, s valami kibírhatatlan, szorító érzéssel a mellkasomban. Tegnap nem sütött a nap, s én már attól kezdtem félni – meghalok. Ez segített összegy?jteni a bátorságom, és a sok közül ezt a kék füzetet felhúztam neked a vödörrel.

      S te nem egyedül jöttél… Csabai tolakodott be mögötted az ajtón, a vonaton találkoztatok, elhívtad pár szóra. Gyakorlott kezekkel én máris a vitrinhez fordultam, ahol a borospoharakat ?rizzük, de el?bb még a konyhafiók mélyére süllyesztettem a füzetet.

      Aszút kértél, ebb?l megértettem, ünnepelünk valamit.

      – Minden példány elkelt! – jelentette fülig ér? jókedvvel Csabai, s tudtam, amire vágytál, teljesült. Az új könyved is sikeres.

      Ittunk. Én is veletek, pedig nem szokásom. Valami szokatlan ellenszenv bizsergett bennem Csabai iránt. Az idegesség ott reszketett a mozdulataimban, de te nem vetted észre. Nem törtem poharat. Azután kezdtem kicsit megnyugodni. Az aszú valahogy feldobott, már jobban éreztem magam – ráérek még elmondani.

      Csabai végre elment, melegíteni kezdtem az ebédet. S akkor te, mint derült égb?l a villám, lecsaptál Horányira:

      – Egy verset adott nekem – zsörtöl?dött bel?led a dallamos bariton – Azt várja, mondjak véleményt.

      Bólogattam. Te nevetni kezdtél, búgón, akár a galamb.

      – Egy postás ne írjon verset – jelentetted ki aztán, s az én kezemben egy pillanatra megállt a kanál.

      – Miért ne?

      – Horányi iskolázatlan. Nem ért hozzá.

      – Ilyen rossz a vers?

      – Pocsék.

      Beletemetkeztél a levesbe, Horányit a nyelésbe fojtottad. Itthon próbálod levetni a kritikust.

      Azt a verset én írtam. A postás volt az egyetlen, aki hajlandó volt a sajátjaként odaadni neked. Most már sejtem, valami ellenszenvet táplálsz Horányi iránt – soha nem bíráltál még korbáccsal verset.

      Eltörtem az egyik poharat, s te azt kérdezted, miért vagyok olyan sápadt. Nem feleltem, mire te ágyba dugtál, még teát is f?ztél nekem. Valami megfázásról beszéltél, s odaültél az ágy szélére, hogy szavamat vegyed. Nem bírtam szólni, Horányi, akit te nyeltél le a levessel, az én torkomban égett. Némán id?ztél mellettem, már régen leszoktál arról, hogy faggass. Most már azt kívánom, bár tennéd megint! Akkor talán… De nem, te csak néztél rám, s kék szemedben viszontláttam az anyámat.

      A mosókonyhában álltam, mögöttem hét esztend?, kislányruhámat a nagyanyám régi kötényéb?l varrták, a copfom kajla volt, a tekintetem folyton olyan riadtan figyel?, akár az ?zgidáé. Látom most is, ahogy anyám velem szemben áll, s azzal a fakókék szemével nézi a padlón terpeszked? tócsát, melyen kombinéhegyek és szappanszigetek emelkednek, s?t, egy folyó is elágazik bel?le kecses súrolókefehíddal. Én egy mesét játszottam el, ? csak azt látta, hogy felfordulást csináltam. Orgonavessz?vel verte véresre a lábam, az udvarra zavart, s ott magamra hagyott.

      El?bb a testemet, azután a lelkemet sebezte azzal az orgonavessz?vel. Módszeresen tiporta el az ötleteim, s égette porrá a vágyaim. Tehettem bármit, anyám elégedetlen volt. Ugyanezt láttam akkor a szemedben, s a régi orgonavessz? csattant, amikor Horányi versére indoklás nélkül mondtad: „Pocsék.”

      Nem lehetek háládatlan, te hoztál el anyámtól. Huszonöt éve már, hogy elvettél engem, az éretlen kis szöszkét, akivel úgy ismerkedtél meg, hogy mindig t?lem vetted át az íróbarátaid küldte csomagokat – a postán. Bizonyára szégyellhettél kicsit, hiszen akkoriban már ismert író voltál, én meg csak egy külvárosi lány, akit elvi és anyagi okok miatt nem küldtek egyetemre.

      Nem hagytál tovább dolgozni, jól éltünk. Ádám a szemünk fénye volt, lám, most ? is elrepült, s itt maradtunk a nagy vidéki házban, ketten. Emlékszel még, amikor választottuk? Két lelkes fiatal, ifjú házasok. Az épület maga nem volt szép, a legkevésbé sem, de a kerekes kút – abba beleszerettünk. Éppen az a forma vidéki idill sugárzott bel?le, ami addig mindkett?nk életéb?l hiányzott. Szinte gondolkodás nélkül vettük meg a házat, s utána egy hétig bosszankodtunk mikor kiderült, a kút nem is igazi.

      El?z? tulajdonosai elkezdték betemetni, olyannyira, hogy alig két méter mély lehetett, s mivel a telek egy dombtet?n feküdt, ebben a mélységben még alig volt nedves a föld. Víz nélkül árválkodott a kút fenekén a láncon leeresztett vödör.

      Érveltél, temessük be egészen, így használhatatlan. Engem akkorra már úgy magával ragadott a zöld fakerékb?l s a piros tet?b?l áradó mese, hogy könyörögtem neked. Nevetve engedtél, csillogott a dallamos, friss bariton.

      Szegény kút. Talán önként is összerogy, ha tudta volna, milyen feladata lesz. Akkoriban még faggatni próbáltál, s én féltettem t?led a titkaim. Nem is t?led féltem. Anyám árnyától.

      Tavaly temettük Klári nénit – vele az én családom kihalt. Mégis: csak anyagi valójuk távozott az elnyugtató földbe, valahavolt szavaik még most is mázsás súllyal nehezednek a szívemre. Hogy kiáltsak a mosókonyha árnyékából? Ha kinyitnám a lelkem, meghallgatnál, vagy a torkodba kerülnék a leves meg Horányi mellé?

      Leeresztem most ezeket a sorokat a vödörrel a félig betemetett kútba. Csak a szememmel látom, hogy nincs benne víz, a fülem hallja, ahogy a gyáván elhallgatott szavak belecsobbannak a feledés fekete vizébe.

Legutóbb szerkesztette - Rusvai Mónika