Rusvai Mónika : Átváltozás

         A felüljáró árnyékában feküdt, egy rozzant kanapé és egy kiszolgált h?t?szekrény takarásában. Dübörögtek fölötte az autók. Megvárta, amíg a nap lenyugodott, és már csak az aszfalt okádta magából a meleget. Elindult. Er?sen húzta a lábát, ez emlékeztette arra, hogy kerülje a kóbor kutyákat. Hiába azonban minden fájdalom, muszáj volt elhagynia rejtekhelyét, mert már napok óta nem volt mit ennie. Sarokról sarokra surrant, az árnyékos közöket járta, ahol mogorván meredtek egymásra a málló t?zfalak. Nem mert a megszokott útra térni, megrémült minden neszre, s érezte, hogy nehezen bírják már a lábai. Még valahogy elhúzta magát a templomkertet szegélyez? bokrok tövéig, s ott lerogyott.

         Amikor a hold feljött az égre, a templom fel?l egy magas, fehér szakállú öregúr érkezett, ? találta meg. Megsajnálta a fiatal rókát, és a karjába vette. Felébredt arra a róka, de sem harapni, sem menekülni nem maradt ereje. Csak nézett az öregre nagy, aranyszín szemekkel.

         Az így szólt hozzá:

         – Bizony, kicsi róka, megesett rajtad a szívem, nem bírom nézni a szenvedésedet. Kívánj hát t?lem valamit, s ígérem, reggelre teljesül majd a kérésed.

         Megértette ebb?l a róka, hogy nem közönséges emberrel van dolga. Azt felelte:

         – Róka vagyok, kínoz az éhség, meg a kutyák marása. Nem tudom többé elviselni a fájdalmat. Változtass engem emberré, mert az embernek annyi étele van, hogy még el is dobhat bel?le, a kutyákat pedig szolgájává tette.

         Szomorúan mosolygott erre az öregúr, de megígérte, hogy teljesíti a kívánságot. Visszafektette a rókát bokrok aljára, ahol a kimerült állatot hamarosan elnyomta az álom.

         Másnap hajnalban arra ébredt, hogy fázik. Nem volt többé vörös bundája, csupán egy vékony, fehér ruha takarta testét. Percekig csodálta magát. Egészen fehér volt a b?re, rózsaszín?ek a körmei, hószín almák a mellei, tömött vörös a haja. Meghempergett a f?ben, kinyújtózott, lábra állt. Végre könny? volt a teste, nem viselte többé a kóbor kutyák fogának nyomait.

         Rohant, rohant keresztül a templomkerten. Érezte, hogy talpának vékony b?rét felsértik az apró gallyak, kavicsok, de nem tör?dött vele. Még emberi orrával is világosan érezte az étel szagát. Hogy mit m?velt ezután, azon minden jóérzés? ember megbotránkozhat, aki nem volt korábban maga is róka.

         Ételt lopott, mégpedig mindenhonnan, ahonnan csak tudott. Bár nem ismerte az emberek szokásait, arra hamar rájött, hogy ha egyszer megfogott valamit, akkor azonnal el kell illannia, ha nem akar úgy járni, mint a kóbor kutyákkal. Mivel azonban az ételszerzésnek ez a módja csak annyiban különbözött korábbi életmódjától, hogy új alakjában közelebb merészkedhetett az emberekhez, hamar megszerette, a ruganyos fehér testben pedig öröm volt a futás. Egyszer sem kapták el.

         Aznap – életében el?ször – jóval többet evett, mint amire feltétlenül szüksége lett volna. Csak hevert megszokott helyén, a felüljáró alatt. Amíg róka volt, addig csupán valami elégedettségfélét érzett, amikor nem kínozta az éhség. Most, emberb?rben, azt gondolta magáról, hogy boldog. Kinyújtóztatta tagjait, s többé nem tör?dött zajokkal, neszekkel, veszéllyel.

         Napokig élvezte ezt az életet. Rókamód surrant, és hol itt, hol ott lopott ételt magának. Kés?bb valósággal finnyássá vált, csak a legjobb falatokat fogyasztotta el, a maradékot eldobta, s azt hitte, ett?l már igazán emberré lett. Hamarosan arra is rájött, hogy szép. Egy kirakat üvegében nézegette magát, hószín b?rét, vörös haját, nagy, sötét szemeit. Megpördült, a fehér ruha szálldosott körülötte, és ? kacagott, hangosan, hogy beleszeretett a saját hangjába. És jó volt, nagyon jó volt embernek lenni.

         Aztán eljött az az este, amikor jóllakottan hevert a rozzant kanapé és a kiszolgált h?t?szekrény mögött, és mégsem volt boldog. Ismét fájdalmat érzett a bels?jében, valaminek a hiányát, de bármennyit is evett, mindig benne maradt az ?r, amelyet képtelen volt betölteni. Másnap kiment a parkba, s a fák, bokrok rejtekéb?l figyelni kezdte az embereket. Gyerekeket látott játszani és nevetni. Egy férfit, aki magához ölelt egy n?t. Egy asszonyt, aki kézen fogva vezetett egy kislányt. Két férfit, akik kezet fogtak, és megveregették egymás vállát. A róka egyre csak bámulta ?ket, s hirtelen azt vette észre, hogy valamit?l nedves lett az arca. Ha nem rókának születik, akkor tudta volna, hogy könnyezik.

         Rosszul esett visszamennie régi tanyájára. Álmatlanul forgolódott csak. Hamarosan már éjjeleit is a parkban töltötte, s alig várta, hogy reggel felbukkanjanak az els? emberek. Az éhségr?l is megfeledkezett, nem érezte többé. Lassan rádöbbent, hogy ha csatlakozhatna a parkban játszó gyerekekhez, ha beszélgethetne a jókedv?en csacsogó asszonyokkal, ha köszönthetné reggelente a kertészt, akkor enyhülne a mellkasában ég? fájdalom. Túlságosan félt azonban ahhoz, hogy közelíteni merjen. Csak nézte, nézte az embereket, s belefacsarodott a szíve.

         Végül, amint ott lapult a bokrok között, egy piros pöttyös labda gurult a lábához. Felkapta, ugrált, táncolt vele, sápadt arca kivirult. Gyerekek jöttek, és vissza akarták kapni a labdát. A róka nagyon megijedt t?lük, s magához szorította a színes játékot.

         – Add vissza! Add vissza! – kiabálták a gyerekek.

         – Játsszatok velem! – nyöszörögte a róka.

         – Takarodj a gyerekeim közeléb?l, mocskos koldus! – ordította az odaérkez? apuka.

         Ki akarta ragadni a róka karjaiból a labdát, mire az önkéntelenül beleharapott a kezébe. A férfi meglepetésében, felháborodásában úgy arcul ütötte, hogy a róka elesett. A gyerekek felkapták az elguruló labdát, és elrohantak.

         – Átkozott! – a férfi undorodva törölgette kezét az ingujjával. Vérzett. Azonban amikor látta, hogy a lány a földön maradt, kezdett megijedni. A világért sem mert volna hozzáérni, ahhoz túl piszkos volt a ruhája, az arca, a mezítelen lábai…

         – Ne bolondozzon velem, hallja! Keljen fel, menjen innen! A parkban tilos koldulni!

         Semmi válasz. A férfi komolyan megrémült. El?kapta a telefonját. Mégiscsak egy ember hevert el?tte, ha hajléktalan is. Ment?t hívott. Mire megérkezett a segítség, és a férfi bevezette a ment?orvost a bokrok közé, nem találtak mást, csak egy elpusztult fiatal rókát.

Legutóbb szerkesztette - Rusvai Mónika